Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-09-30 / 39. szám

A SZELLEMI SKORBUT ELLEN

Irodalmi műveltség és az olvasás minősége

A könyv az irodalom kommunikációs eszköze - a régi időkben száj- hagyomány mellett, ahogy a népköltészet is terjedt, sokáig a műveltségszerzés egyetlen eszköze. Századunk azonban újabb eszközöket is létrehozott: a filmet, a rádiót, a televíziót. Jelenünkben természetszerűen számolunk már ezekkel a lehetőségekkel is. Statisztikai felmérések bizonyítják, hogy hazánkban ma minden harmadik ember vesz rendszeresen a kezébe könyvet, de sokkal több jár moziba, hallgatja a rádiót és főleg, nézi a televíziót. Korunkban tehát kialakult egy új - audiális és audio-vizuális - mú- velödésforma, ami kétségtelenül más (de nem alacsonyabb rendű), mint a hagyományos, azaz az olvasás útján történő művelődés, persze, jelentősen ki is egészítve azt. Ilyen értelemben, bár paradoxon, bizonyos vélemények szerint „olvasó“ ember az is, aki a rádióban meghallgat egy költeményt, a televízióban megnéz egy megfilmesített novellát. Az irodalomnak eddig is volt olyan műfaja, a dráma, amely nemcsak olvasás útján terjedt; most viszont szinte minden műfaj alkalmas lett arra, hogy a könyv lapjaiból kilépve is közönséget szerezzen magának. Nyilvánvaló, hogy nem szabad lemondani továbbra sem a könyvek pártfo- golásáról - az olvasás sohasem helyettesíthető mással -, sőt, minden lehetőséget kihasználva, növelnünk kell a könyvolvasó emberek táborát, miközben ne tévesszük szem elöl, hogy célunk az irodalom hatósugarának kiszélesítése. Ebben pedig segíthet és nagyban segít is a rádió és a televízió, nemcsak a könyv propagálásával. Sok ezer, könyvet csak ritkán vásároló emberhez juttatja el a művészetet, igaz a befogadás legkevésbé erőfeszítést igénylő módján. Ezek az adások odafigyelésre késztetik, az irodalom vonzáskörébe vihetik, érdeklődésre serkenthetik a még nem olvasókat.

A tudományos-technikai forradalom korában több lett és talán még több lesz a dolgozók szabad ideje, s egyre nagyobb mértékű a szellemi munka, ezen belül a kultúra és a művészet társadalmi súlya és jelentősége. Az ,, olvas?“, „nem olvas?“ kérdése, amely mindenképpen központi marad, körülményeinket figyelembe véve, mégis módosulhat. Elsősorban nem az a probléma, hogy az ember szabad idejében olvas-e vagy televíziót néz, hanem az, hogy mit olvas, mit hallgat és mit néz. A bestseller olvasóból nem biztos, hogy előbb lesz a színvonalas irodalom, a művészet barátja, mint a televíziónézőből. A televízió jól megszerkesztett és kivitelezett irodalmi magazinjai például elvonhatnak a lektűr olvasásától, s így a művelődés ügye jól jár. rxörülményeim olyanok, hogy több í\ helyen többféle könyvolvasót van módom látni, a vizsgák nyomása alatt a kötelező olvasmányokat átrágó főiskolai hallgatóktól az idősebb nemzedékek

tagjaiig. Indokolt a megállapítás, hogy manapság nem csak a könyvolvasás mennyisége, hanem annak a minősége is időszerű probléma - természetesen azt az olvasóközönséget értve, amely a szépirodalmat kultiválja. Nemrég egy kezdő falusi könyvtáros szájából hallottam azt a még mindig makacsul felvetődő kérdést, hogy sokan és sokat olvassanak-e, ha szórakoztató félponyvát is (amely felülemelkedik ugyan a giccs színvonalán, de nem éri el az igazán művészeti alkotás szintjét), vagy kevesebbet, de klasszikus müveket, csak komoly irodalmat? Úgy véljük egyrészt újabb embereket kell megnyerni az olvasásnak, másrészt fejleszteni kell az olvasói ízlést, igényességet is.

Az irodalom ugyanúgy hozzátartozik a kiegyensúlyozott, harmonikus élethez, mint a kor technikai színvonalának megfelelő komfort. Egyik sem helyettesíthető a másikkal, ezért nem is ellenlábasai egymásnak, a fogyasztói társadalom nem a modern lakással, a háztartási gépekkel és az autóval szívja el a levegőt a művelődés elöl, hanem a szellemi igénytelenséggel és a konzumkultúrával. A mennyiséghez kell kapcsolódnia a minőségnek is. A művelt olvasóknak kell a műveltség terjesztésének élcsapatává válniuk. Azoknak, akik már túljutottak a ponyván és a lektűrön, akiknek igényük és ízlésük van, akik felelősséget éreznek az irodalmi műveltség továbbhagyomá- nyozásáért és tudatában vannak az irodalom társadalmi céljaival, hogy mintegy belülről irányíthassák az irodalmi közönséget, ízlést formáljanak és olvasási igényt szabjanak.

A pedagógusok, könyvtárosok, népművelők feladata, hogy az irodalom iránt már alkatilag fogékony és művészetre szomjas olvasókat mozgósítsák, az ún. „tehetséges olvasókat“, mert nemcsak az alkotás, a befogadás is tehetséget igényel, melyet ki lehet fejleszteni és továbbmúvelni. Mindez a művelődés demokratizálódását is előmozdítja, hiszen az ilyen olvasók „kinevelése“ már puszta létével segíti, hogy minél szélesebb körben szerteáradjon a kultúra, sőt nélküle ma már szinte elképzelhetetlen a kulturális tömegmunka. így a minőségi fejlődés ismét meghozza a mennyiségi előrelépést is. Nemcsak leiratokra, körlevelekre és rendezvényekre van szükség és nem is csak látványos statisztikai kimutatásokra, hanem arra is, hogy a népművelés és az irodalmi ismeretterjesztés hivatásos munkásai segítséget kapjanak az olvasóközönség legérettebb rétegeitől. Ez az olvasás népszerűvé válásának és sikerének leghatékonyabb biztosítéka.

A lakosság átlagműveltsége az utóbbi évtizedekben jelentősen megemelkedett, és ezt elsősorban a korszerűsített iskola- rendszernek, a fejlődő könyvkiadásnak és könyvtárhálózatnak, valamint a mindig nem eléggé megbecsült népművelésnek

köszönhető. A mai kezdő szakmunkás műveltebb és szélesebb látókörű a húsz évvel ezelőttinél, kérdés azonban, hogy a mai kezdő, irodalmat tanító pedagógus ugyanilyen arányban rendelkezik-e nagyobb olvasottsággal és ismeretanyaggal, mint az idősebb kollégája rendelkezett kezdő korában. És - kevés kivételtől eltekintve - az érettségizett diák, tehát a leendő mérnök, orvos, technikus sem ismeri alaposabban az irodalmat. Meny- nyiségileg annyival többet tud ugyan, amennyit az azóta eltelt évek irodalmáról, a felhalmozott anyagról tanítottak neki, de még a tudnivalók e természetes növekedésével is hátraléka van. És ez megint nemcsak mennyiségi adósság, mert szilárd irodalmi eszményekből az iskolának kell kifejleszteni azt a hatóanyagot, hogy a diákok egész életükre rászokjanak az olvasásra. Az iskolai irodalomoktatás és nevelés többször marad az újonnan felállított és meghatározott követelmények mögött, attól függetlenül, hogy a pedagógus legodaadóbb munkáját is a tanterv és óraszám mindig szűknek bizonyuló keretei szorítják. A jövő olvasóközönségének első igazi műhelye pedig az irodalomóra, amelyet minőségileg is hatékonyabban kell kihasználni, mert az irodalmi műveltség társadalmi érdek s az elkövetkező években és évtizedekben egyre inkább az lesz.

T

ársadalmunk olyan irányban fejlődik, hogy az értelmiségi pályák egyre tágulnak és mind nagyobb részt vesznek el a fizikai munka eddigi területeiből. Az automatizálás, a vezérlési és információs forradalom valamint a fúziós energia korában, a század végén gyakorlatilag átalakul az ipari és a mezőgazdasági munkás fogalma, s a legegyszerűbb szakmunkás is a mai mérnök és technikus munkaköréhez hasonló teendőket fog végezni. A fizikai és szellemi munka különbsége az értelmiség szintjén fog kiegyenlítődni. A gazdasági, technikai fejlődés átalakítja az emberek gondolkodását. Mivel a foglalkoztatottak túlnyomó többségének természettudományos és technikai ismeretekre lesz szüksége a napi munkájához, a humán műveltség könnyen háttérbe szorulhat, aminek kezdeti jeleit mór ma is észlelhetjük. Az elgépiesedés következtében pedig meggyengül az emberek ellenálló képessége mindenfajta manipulációval és bürokráciával szemben. Másrészt a megnövekedett szakmai ismeretekbe mélyedt ember elveszítheti a képességét, hogy áttekintse a munkájával megteremtett világot. Egy jelentős magyar költő állítása szerint . .olyan az irodalom, akár egy föl nem fedezett, még nem izolált vitamin... nélküle szellemi skorbutot kapnánk. Művészet híján elhanyatlana, tönkremenne civilizációnk, kultúránk. A vers is - emberiségünk gyermekkora és saját kicsiny korunk óta - létfunkciónk, létszükségletünk. “

Az irodalom nevelő erejének jelentősége a fejlett szocializmus szakaszában megnő, összhangban a dolgozó tömegek szellemi igényeinek és kulturáltságának növekedésével. Ebben a szakaszban a legfőbb feladat a harmonikusan fejlett egyéniség kialakítása, akire történelmi küldetés vár. Az aktív egyéniség kialakulása a fejlett szocializmus viszonyai között különösen intenzíven zajlik, és az emberi megnyilvánulások minden területét felöleli. A kommunista erkölcs nem ismer különbséget személyes és társadalmi érdek között. Ezt az antinómiát legyőzni képes személyiség kialakításában és erkölcsi fejlődésében pedig óriási szerepet játszik az irodalom. Az író a kortársaknak, emberi, társadalmi közösségnek üzen, de ezen túlmenően kilépve szúkebb társadalma emberi közösségéből a világhoz is szól. Az élet bizonyos ellentmondásai sem szűnnek meg napjainkban sem, sőt az erkölcs világában ezek kiéleződnek, tükrözve azt, hogy a harc folyik a nézetek győzelméért a még meg-megjelenö tulajdonosi ösztönök felett, a társadalmi tulajdonhoz való fogyasztói viszony és a kispolgári magatartás felett. E probléma megoldásával függ össze korunk irodalmának sajátsága is - a pszichológiai elemzés elmélyülése; annak a teljes, aktív hősnek a létrehozása, akinek meggyőződése és magatartása teljes összhangban van belső világával. A legújabb irodalomban a hősök erkölcsi szférája úgy jelenik meg, mint jellemüknek belső tulajdonsága. Elsősorban ezekből az összefüggésekből adódik az írók társadalmi felelőssége, a társadalomért, az egyetemes emberi közösség ügyéért elkötelezett író müve útmutatás is, korparancs is, ahogyan Fábry Zoltán fogalmazta; vád és mementó, az emberiség ügyének szószólója a háború ellen.

M

a már mindenki számára egyértelmű, hogy egyetlen művészi alkotás sem befolyásolja közvetlenül a termelés növekedését, s egyik pillanatról a másikra nem képes megváltoztatni az emberek cselekedetét sem. Ugyanakkor tisztában vagyunk a művészetek és az irodalom társadalmi jelentőségével, mert a színvonalas műalkotások formálják az ember tudatát, szemléletét, gazdagítják erkölcsi világát, vagyis olyan értékekkel ruházzák fel, amelyek segítik abban, hogy társadalmunknak öntudatos, politikai és szakmai szempontból egyaránt fejlett tagja legyen. Az emberek humanizálásában rangos helye van az irodalmi műveltség terjesztésének, mert az igazán nagy és művészi irodalom mindig a haladásról beszél, az ember világának egységét mutatja be, az emberi értékek védelmére buzdítja olvasóit és nem engedi őket beletörődni abba, hogy az élet komplex képéből csak kicsorbult mozaikkockákat lássanak.

ALABÁN FERENC

/

I

X. 30.

húzatja magát, kiscipőjével csoszog az aszfalton A mama egykedvűen cipeli a szatyrot, vonszolja a gyereket, nem is törődik a világgal. Egyszer csak a kislány anyja elé lép, két kicsi karját eléje nyújtja, ölbe kéredz- kedik. A mamából hirtelen kitör az indulat, kiabálni kezd, és'rácsap a gyerek feléje nyújtott kis karjaira. A kislány sírni kezd, a mama arcul üti.

Nem most történt, bevallom, évekkel ezelőtt, és én azóta is gondolok erre az anyára. Aki akkor, amikor gyermeke segítségért, megértésért fordult hozzá, megütötte. Hát milyen ember az, aki a bizalom pillanatát ütéssel töri szét, aki a feléje kérőn nyújtó kezet lecsapja? És sajnos egyre gyakoribb látvány ez. Egyre több a mosolytalan anya, aki egykedvűen vonszolja maga után gyermekét, aki meg sem próbál kapcsolatot teremteni kicsinyével hazafelé menet, pénztár előtt várakozva, rendelők várószobáiban, olyan helyeken és utakon, amelyek a kisgyerekeket fárasztják, untatják, nem érdeklik, terhelik.

Rettenetes hangerővel bömböl egy magnó tőlünk a negyedik, ötödik kertből. Ki így pihen, ki úgy, én csendben szeretnék, de nem szólok a lánnáért, kis közösségben még fontosabb a békesség. Szomszédomtól azért megkérdezem, ők hogyan bírják ezt a szörnyű lármát, ami a „hetedik határból“ jön. O aztán elmondja, hogy a szegény, aki a magnót bögeti, majd megörül már, mert a mellette levő nyaralóban kisbaba van. És a baba egész álló nap sír. A magnó lármájával akarja elnyomni a síró gyerek hangját. - Mennyi idős a kisgyerek? - kérdezem. — Hathónapos. - És miért sír? - Nem lehet tudni - mondják a szomszédaim -, lehet, hogy beteg, de az is lehet, hogy csak hiányzik

számára a kicsijénél? Főként egy nyaralóhelyen? Ahol ideje, alkalma van szeretgetni gyermekét. De otthon is. Bárhol. Hát egy állat is, ha nyüszít a kicsije, rohan hozzá, hogy testével védelmezze, „megsimogassa“,

Hova tűnt a türelmünk?

megnyugtassa. Csak mi, emberek hagyjuk magára gyermekünket?

Anyának lenni a legszebb, női létünk igazi értelme. De hát hova tűnt a türelmünk, hova lett a mosolyunk? És én keresem azokat a hófehér hajú, jóságos, mosolygós nagymamákat is, akikről valaha mesék szóltak, filmek készültek. Akik a mentsvárak mentsvárai voltak az unokák számára, akiknek a konyhájában almáspite illata szállt, akik mindenkinél megértőbbek voltak a bajban és betegségben. Az utóbbi időben gyakran járok orvosi rendelőbe, és alkalmam nyílt megfigyelni, amint a nagymamák ingerülten rángatják a gyerekeket, megfenyítik őket, mert nyugtalanok, mert unnak várni a nagyi injekciójára, vérnyomásmérésére, receptjére.

Tudom, megértem. Túlterheltek vagyunk, fáradtak. Mi is és a nagymamák is. Na de, ha hagyjuk kiveszni az

lan generáció. Mert ugyan kiben bízzék a kisgyerek, ha nem az édesanyjában, és kihez tartozzék felnőttként is, ha az édesanyjához nem tartozott? De ha már háromnégyéves korában durva mód megütjük segítséget kérő kezét - később ki felé nyújtsa ki azt? Ha már hathónapos korában leszoktatjuk magunkról, később miért várjuk, hogy hozzánk tartozzék, netán mi hozzá tartozzunk.

Sohasem a kisgyerek az oka annak, hogy napjaink nehezek, fárasztóak. Nem ő tehet róla, hogy munka után még vacsorát kell vennünk, hogy magunkkal kell őt vonszolnunk, mert térdig kell lejárnunk lábunkat egy heverőért, egy tósztaszürö kanálért vagy húsz cérnagombért. Ó szívesebben játszana otthon, kis vackában a babájával, kisautójával, vagy hallgatna mesét a nagymamától.

Próbáljuk megérteni őt. Talán nem esik nehezünkre. A saját gyerekünk.

Elnézem a téren ülő kismamákat. Amint fel-felugrál- nak apróságuk kezéből kiütni a kavicsot, szájba vett homokozóedénykét. Megdöbbenve figyelem, mennyivel több a fenyegető kéz, mint a simogató, mennyivel több az ingerülten összeránduló arc, mint a jóságos, türelmes és mosolygó.

A napokban autóbuszra vártunk. A megállóban egy mama kisgyerekével valami egészen csodálatos játékba kezdett. Hancúroztak, nevettek, ők tudták titkát, mi még a szavaikat sem értettük. Gyönyörű harmónia volt anya és kisgyereke között. Nézi, nézi őket egy idős hölgy, majd ezt mondja: végre egy anya, aki örül a gyerekének.

Hát nem megdöbbentő? ERŐSS ÁGOTA