Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-09-16 / 37. szám
A búza olyan volt, amilyen a jófajta búza szokott lenni. Tiszta, telt, illatos, mint a tizenhat esztendős lányok. Éjjel fél kettőkor állt meg az utolsó rakott szekér a középgazda Stefan Felimák csűrje előtt. A gazda bárhogy igyekezett, az utolsó rakomány sehogy sem fért be az öreg, féloldalra dőlt csűrbe. De a gazda egy cseppet sem bánkódott. A fehér ökrök, amelyek előtt már teljesen összefolytak a nappalok és az éjszakák, engedelmesen elhúzták a szekeret az öreg, villámsújtotta körtefához, hogy ne legyen útjában a cséplőgépnek, amelyet kora reggel vontatnak majd át Bungalovék udvarából a benzinmotorral együtt. A Mohyliska fölött már pirkadt az ég A meredek udvaron nehézkesen, kissé kacsázva Stefan felesége lépkedett a csűr felé. Elöl pattanásig feszült a fehér alsószoknyája. Az asszony sápadt arca, amelyet hátul zsinórral összekötött vastag gesztenye- barna hajkoszorú övezett, most még sá- padtabbnak tetszett. , - Le kellene feküdnöd - mondta az urának.- Úgy jársz, akár egy kisértet - válaszolt az ura, és kihúzta az ökrök erős, széles nyakszirtjét tartó igából az utolsó tartószögeket.- Télen kell aludni. A csuromvizes és fáradt ökrök nem acsorogtak tovább az iga mellett, lassan elindultak az öreg körtefa alól a kert mögött húzódó erdő irányába, hogy egy kis időre még beleolvadjanak az éjszakába, amely sietve oszlott a kezdődő nappal előtt. A Mohyliska túloldaláról már a nap sugarai világították meg az égboltot. — Te menj aludni... olyan vagy, mint a csűröm - mondta a gazda a feleségének, és megsimogatta a fehér alsószoknyát. Egymás után rakta a kemencébe a túrós kalácsokat - az egész lapátot eltakaró nagy kalácsokat azok számára ott a csűrben —, és már nagyon rosszul érezte magát. Mint azelőtt még soha. De nem hagyhatta ott a kemencét, úgy járt körülötte, akár az eszelős, olykor azt sem tudta, hol van. A pirosra sült kalácsokat leöntötte forró vajjal, aztán kivitte a csűr elé. Mindenkinek, legfőképpen a gyerekeknek. Mint minden cséplésnél, most is ők voltak a legtöbben. Ott szaladgáltak, ették a zöld szilvát, kuckókat ástak a csűr mögötti szalmakazlakban, szedegették a kezükből a tüskét. Stefan Felimáknál bőségesen volt vajjal leöntött túrós kalács. Az idegen gyerekek számára is. De nem volt mindenütt ugyanúgy. Vetett, aratott, behordta és kicsépelte a terményt. Mindezt valamiféle szent áhítattal végezte. Most a kamrában aranysárga búzával töltötte meg a széles hombárt. Akkora zsákokat cipelt, hogy két férfinak is jól meg kellett volna fognia, becsukta maga mögött a nehéz ajtót, és minden alkalommal beletúrt a kiszórt búzába. Közben édes, jó érzés áradt szét benne - mint amikor még kisfiú volt. A csépléshez kevesebben jöttek el, mint várta, igy hát végül csaknem mindent egyedül kellett elvégeznie. A cséplőgép mellett dolgozó Marca. Hungarován, nem tudni, hogy szándékosan vagy véletlenül, nem volt alsónemú, s miközben a kévék mellett hajlongott, a közelben levők az égbe láttak. Nem csoda hát, hogy az egyébként dolgos és megbízható Jankó Verespej lépten-nyomon kiszórta a zsákból a terményt. Stefan gazdának - ha nem akarta, hogy kárba vesszen, amit tavasz óta becsülettel gondozott - néha itt is a munkások körmére kellett néznie. Egy kis jóakarattal mindent megoldottak, hanem egyszer csak váratlanul leállt a cséplőgép. A gazda a hajtóműhöz sietett, de nem itt volt a hiba. Mi az ördög állíthatta meg, törte a fejét átizzadt ingében Stefan Felimák... A cséplőgépre pillantott, Marőa a tehetetlenségi erőtől hajtva még egyre rakta a kévéket a dobba. Jankó Verespej fjedig, nem tudni, miért, egy teli zsák búzát szorongatott a lába között. Felimák gazda a csűr hátsó ajtajához sietett, és máris tudta, miért némult el a cséplőgép. A kicsépelt kévékből maradt szalma halomba gyűlt a gép végénél. A csűr mögött senki sem hányta oldalra.- Kandrác bátyó Helena nénivel Onaf- rejov csűrébe ment - mondta halkan és bátortalanul a kis Durko, Stefan Felimák nővérének kisfia... Délután három óra volt, perzselt az augusztusi nap. Forró vajjal leöntött túrós kalácsból annyi volt, hogy már Bungoso- vék méhecskéi is megelégelték. Csak kéz - egyszerű munkáskéz volt kevés. A cséplöpépet holnap reggel elviszik, dörmögött Felimák gazda, komoran méregetve a csűr teli oldalát. Nem volt mit tenni. Levetette vizes ingét, oldalra hányta a szalmát, és néhány perc múlva a cséplőgép újra duruzsolva beindult. A nehéz kévék, melyeket Marca a dobba eregetett, még észbe sem kaptak, és máris szalma lett belőlük. A csűr üresen ásitozott. A hombárban már a felső deszkáig ért a búza, amikor Stefan, büszkén, hogy három ember munkáját végezte el, újabb zsákkal érkezett a kamrába. Az ég hirtelen beborult, és a távolban az öreg Korabulka felett már dörgött. Felimák gazda szerette volna, nagyon szerette volna az utolsó szemig kicsépelni a terményt, ám a csűr fölött nehéz, sötét felhő semmi jót nem ígért. Marca úgy sürgött-forgott a cséplőgépnél, akár egy fürge gyík. Jankó is dolgozott a zsákoknál, ahogy csak bírt, nem beszélve a gazdáról, aki utolsó erejét összeszedve ugrált a kévéktől a zsákokhoz. Már csak magában hitt és a saját kezében, amelyet kora reggeltől úgy emelgetett, akár egy isten. Kidobta a csűrből az utolsó kévét is.- Bátyó, Stefan bátyó, a felesége a hátsó szobában nagyon jajgat - szaladt oda az udvarról rémülten Durko. Stefan Felírnák abban a pillanatban a termés felét odaadta volna, hogy kiderüljön az ég. Ha nincs a széles ágy, ahol csupa fehérben feküdt a felesége, azt sem tudta volna, hogy már a hátsó szobában van. Az asszony mellett. Épp ki akart szaladni, hogy segítséget hívjon, amikor a fehér test keményen megfeszült, és sóhaj, nem is sóhaj, hanem halk segélykérelem állította meg az ajtóban. Nagyott villámlott. Az asszony foga közé szorította fehér lenvászon kendőjét, és ismét megfeszítette magát... A gazda nem tudta, nehéz munkához szokott nagy kezével nem tudta megfogni az apró emberke fejét. Mereven állt, amíg meg nem látta felesége fehér, halálra vált arcát... Nagy, reszketeg kezét bemártotta a kályha mellett álló forró vízzel teli dézsába, és már semmitől sem félt. Legjobb tudása szerint megmosta a rózsaszín testecskét, fehér selyemmel hímzett fehér lepedőbe csavarta, de még le sem tette a széles ágyra, a felesége újra segítséget kért... Kettétépte a fehér selyemmel hímzett fehér lepedőt, hogy a második fiát is legyen mibe becsavarnia... Az ég akkorát dördült, hogy a hátsó szoba beleremegett. Lehúzta feleségéről a fehér alsószoknyát, és mondani akart valamit, de hirtelen nem tudta, mit mondjon, és nem is volt rá szükség. Felesége tágra nyílt szeme a barna hajjal koszorúzott arcban olyan világosan és egyszerűen beszélt, hogy elszégyellte magát. Fölemelte a rózsaszínes vízzel teli kádat, és kivitte. Bement a csűrbe. A nemrég kévékkel teli féloldal most üresen ásitozott. Minden üres és csendes volt. Felemelte a búzával teli kenderzsákot, amelyet akkor már nem volt ideje elvinni, hogy meggyőződjön róla, igaz-e mindez. Nem a kamrába vitte, hanem a hátsó szobába. A fehér ágyon némán feküdt a három csend. Az ágy végéhez állította a zsákot, és kiment. Most már vihar nélkül is besötétedett volna. Talán így van jól, gondolta, vagy inkább érezte az öreg körtefának támaszkodó gazda. Meleg eső folyt végig az arcán... Hogy ne remegjen, ökölbe szorította a kezét. Pár percre olyan közelről érezte az életet, hogy közelebbről már nem is ,ehet ILLÉS ANNA fordítása Tóth Ilona * Zsuzsamama az asztalnál ül és olvas. Mindig háttal az ajtónak, az ablak előtt. Fején jellegzetesen kötött fekete kendő, az orrán szemüveg. Kicsi, májfoltos kezével eligazgatja a kivénült Biblia lapjait, s csöndesen ráteszi a valamikor leszakadt óriás fedelet... Naponta csak egyszer illett megzavarnom. Ilyenkor rendszerint soron levő jótettemröl beszéltem neki, halkan és nagy meggyőződéssel. Ha sikerült ót is meggyőznöm, fölállt az asztaltól, és megmutatta, melyiket vehetem le a polcon biggyeszkedő gyönyörűen pirosló jonatánok közül. Útána viszont illett kimennem. Ha valami üzenete volt mama-nagyanyám- számára, csöndesen és határozottan, de sohasem parancsolóan, közölte velem. Mama mindig pontosan hajtotta végre dédnagyanyám kívánságait. Mert ezek az üzenetek mindig kívánságokat tartalmaztak: az ebédre, a gyümölcsszedésre, az ezerszálú házi- és kertimunkákra vonatkozóan. Zsuzsamama akkor is mindent tudott és látott, ha egész nap a „kiskonyhában“ ült is, igy aztán sohasem történt meg- vagy csak nagyon öreg és beteg korában -, hogy becsaptuk volna. A becsapás édes-bűnös szándéka bennem sem merülhetett fel egy pillanatra sem, mert környezetemben mindenki családfőnek kijáró tisztelettel beszélt róla, és csak akkor érezte, hogy jó munkát végzett, ha Zsuzamama is elégedett volt vele. S mert mindenki kívánságának megfelelően járt el mindenben, ő rendszerint elégedett is volt... Egyébként soha semmibe bele nem szólt, s azt hiszem, akkor sem szólt volna egy szót sem, ha valakinek a családból eszébe jutott volna külön utakon járni. Egyetlen kiváltságos jogához ragaszkodott viszont: szüretelni csak az ó jelenlétében lehetett, s ha vendégek jöttek, akkor ő is kapaszkodott föl a dombon tányérral és ollóval a kezében szólóért. Néha megengedte, hogy vele menjek, amitől én boldog, sót büszke voltam, pedig tudtam, hogy a hosszas kunyerálással megkapott fürtöt akkor is meg kell ennem mind egy szemig, ha az bünrossz. Biztos voltam benne, hogy Zsu- zsamamának titka van: különben miért tisztelné mindenki ennyire? S mert úgy éreztem, hogy e titokról mama tudhat legtöbbet, ha szerét ejthettem, ravasznak hitt, előre kigondolt kérdésekkel ostromoltam. Mama szívesen és örömmel mesélt mindig, de vagy az én kérdéseim nem voltak eléggé ravaszak, vagy mama értett nehezen belőlük, mert folyton az életünkről beszélt. Annyi, számomra bűvös szeretettel beszélt az anyjáról, hogy gyakran megfeledkeztem valódi célomról, s gyönyörűséggel hagytam, hogy új és új, csodálatos Zsuzsamamák szülessenek bennem, akiknek élete csupa mozgékonyság és nagyszerű kalandok sorozata. De valami mindig közös volt ezekben a Zsuzsamamákban: a tisztaságuk és a titkuk. S az is, hogy mindenkitől féltem egy kicsit. Zsuzsamama férje a háború alatt halt meg, tüdövészt kapott. Mama róla is sokat mesélt, de ha ilyenkor belopóztam a „nagyszo- bába", és megálltam óriásra kinagyított képe előtt, mégsem tudtam elképzelni, hogy ez a bajuszos nagydarab ember, aki oly súlyos nyugalommal pihenteti kezét az asztalon - élt is valamikor. Ezért aztán azt sem tudtam érezni, hogy nekem dédnaqyapám is volt. Zsuzsamama nagyon fiatal volt, amikor négy gyerekkel maradt egyedül, de nem ment többé férjhez. Pedig sokan kérték, mondta mama. A háború után példás gazdaságot teremtett, gyerekeit szigorú munkaszellemben nevelte. A három lány is férfinak való munkát végzett, de mama, ha erről beszélt, sohasem panaszkodott. Követelni, sőt, kérni sem volt szabad semmit. Zsuzsamama mindent a piacról vásárolt, és mindent megvett a gyerekeinek, amire szerinte szükségük volt. Gyakran járt piacra, és sátrak gazdáitól hitelbe is vásárolhatott, mert tudták, hogy mindig pontosan mindig „takarosar nyait. A piac egyébkér A színek, a zajok, ran oly elevener előttem, hogy mar an vágytam a kül és kelmék után, r tént, hogy Zsuzsái elő, és megvet a vágyva-vágyott i Mégis: a szüreti jobban szerettem, oly színesen me néha úgy tűnt, égé teltek. A szüreteié: nak külön szertárt, zsamama minden készített, hogy es sok valódi ünnepp kát. Nélküle semr hetett el, és még volt, irányított é A bográcsgulyást i húst sohasem sz mindig izgatottan mama az ebédről sáról beszéljen. > gyobb gyönyörCsi volt számomra, a nótát is Zsuzs harminc-negyven vele. Mama, a szí ve, sohasem azl daloltak, s így bes rán a szüreti énei sós aktussá nőtte Egy napon man mához költöztek, i ta kisgyerekkoron rodalmát, a des tornácot. Zsuzsán itt tartotta a télire csőt, télen pedig i nóvágás misztií A párkányon, ha gyümölcs, barac tem, s tatával, hí gyakran végigcsin mert játékunkat: a tett, aztán otthai kéjes félelemFW a borzasztó maga tett és rendszerint le, ha mama ijedi a nyári konyha ajt Zsuzsamamána most is rengeteg ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ K I« .olcéves koromban, mint ötödil\iy kés, félbennlakó lettem, és meglepődve fedeztem föl új életemnek egy váratlan vonását: családom, az én drága családom nem volt többé létezésem középpontja. Csak vacsoránál találkoztunk, és amikor apám és öcsém az iskoláról kérdeztek, nem mondtam el nekik mindent. Úgy beszéltem, mint egy utazó, aki brazíliai vagy kanadai történeteket mesél olyanoknak, akik sohasem jártak arra és nem érthetik meg a leglényegesebb dolgokat. Megvoltak a magam titkai; egy másik világban éltem, olyan világban amelyben más szerepet játszottam, és ebben bizonyára rám sem ismertek volna. Ha végigtekintek azon a sok személyiségen, amelyet magamra öltöttem az idők folyamán, kétségem támad afelől, hogy ki is vagyok tulajdonképpen. Anyámmal ragaszkodó és engedelmes kisfiú voltam, de merész, és egyúttal gyönge is... Az iskolában mint nagy szervező és agyafúrt vezéregyéniség légióként arra törekedtem, hogy a hozzátartozóim ne tudjanak behatolni újonnan fölfedezett birodalmamba, ahol - úgy véltem - nincs hely számukra. A bejáró diákok között csak egy igazi barátra leltem: Mérinos elég magas, nagyon barna fiú volt, és már akkor jelentős orrot - szerinte „sasorrot“ — hordott. Arra törekedett, hogy jól öltözöttnek lássék, és el kell ismernem, nem is eredménytelenül - legalábbis az első tízperc végéig. Lendületes stílusával és a komiszul gazdag képzeletével az elsők között volt a helye, de mi mindenekelőtt a széles körű orvosi ismereteiért csodáltuk. Atyja Marseille egyik legismertebb orvosa volt; éppúgy becsülték diagnózisainak megbízhatóságáért, mint a jóságáért és áldozatkészségéért. S minthogy állandóan a szegények lépcsőit járta, a fiú szabadon garázdálkodott apja hatalmas könyvtárában. Mérinos este az ágyban ifjonti mohósággal mindent elolvasott, ami a szaporodási tevékenységgel kapcsolatos, és ezt a zsákmányt magával hozta az iskolába. Percek alatt föltárta előttem születésem körülményeit, amelyeket néhány napja az egyik felügyelő némi zavart pírral az arcán csak nagy vonalakban vázolt. Mérinos ezzel szemben a részletekbe is belement, kacsingatva és vigyorogva, és persze esze ágában sem volt elpirulni. Később, ahogy elmélyült olvasmányaiban, szörnyű betegségeket fedett föl előttünk, sót.egy nap egy elképesztő fényképet is hozott magával - az orvosi Larousse-ból tépte ki -, amely egy szerencsétlen abesszint ábrázolt; ezt az embert a trópusi elefantiázis arra kényszerítette, hogy - bárhová menjen is - egy súlyosan megterhelt talicskát toljon maga előtt. Ez az okítás az iskolaudvarban később fölöttébb gyümölcsözőnek bizonyult. Kijelenthetem, hogy a fölhasználható ismeretek szempontjából többet köszönhetek Mérinosnak, mint az összehasonlító nyelvészet tanárainak, akik pedig a Wulfila-biblia középkori gót nyelvét világították meg előttem. Ennek az iskolaévnek legfontosabb eseménye egy Titkos Társaság megalakítása, amelynek egyébként nem volt más célja, mint hogy titkos maradjon. A születését nem lázadásnak, és nem valami új doktrínának köszönhette, hanem egy merőben véletlen körülménynek. Berlaudier apja mokkakávé-behoza- tallal foglalkozott, és ezt az értékes kávéfajtát papírzacskókban hozta forgalomba, amef a néi gyogi Be lóher hogy bárm Az mert« Lóhe meg elós2 Nelp A2 új tol véres gétoi neau ki. E hajtó sarki Mc mit j< auve
