Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-09-16 / 37. szám
Tavaly több mint háromezer nem büntethető bűncselekménnyel foglalkoztak bűnüldöző szerveink Szlovákiában. A bűncselekmény kifejezés itt nem egészen pontos, hiszen bűncselekményt csak vétőképes ember, tehát 15. életévét betöltött személy követhet el, márpedig ezeknek az „egyébként büntethető cselekményeknek“ jelentős részét gyermekek követték el. A gyermekbűnözés a kriminológusok véleménye szerint jelentős társadalmi probléma - utánpótlása a felnóttkorú bűnözésnek. A visszaeső bűnözők túlnyomó többsége ismereteink szerint gyermekkorban kezdi meg bűnözői pályafutását, szerzi meg első ismereteit, tapasztalatait. Érdemes tehát figyelmet szentelni a gyermekbűnözést kiváltó okoknak és tényezőknek annál is inkább, mert az eddigi intézkedések - például a CSSZSZK kormányának 278/1974 sz. határozata - csak a növekedését akadályozták meg. KISPOLGÁRI SZEMLÉLET Nemrégiben az egyik alapiskola tanárnőjének feltűnt, hogy tanítványának rendszeresen sok pénze van. A szülői értekezleten félrehívta a gyermek szüleit és szóvá tette nekik a dolgot. Kiderült, hogy a gyermek otthon lop. A „házon belüli“ és a „családban maradó" lopások mellett egyre gyakrabban fordul elő az is, hogy a gyermekek egymás holmijaira teszik rá a kezüket. A pedagógusok gyakorlatilag tehetetlenül állnak az ilyen ügyek előtt, bár nem maradnak passzív szemlélői. Tudják, a lopásokat nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, azzal a megjegyzéssel, hogy ezek csupán gyermeki csínytevések. Először talán az, másodszor, harmadszor viszont már - nevezzük csak nevén, ha „közönségesen“ hangzik is - lopás. A szülök hajlamosak az iskolára, a pedagógusokra hárítani a nevelés felelősségét („ezért fizetik őket“ - mondják), az iskola pedig a szülőkre. Mindkét érintett félnek részben megvan a maga igaza, s mindkét fél erősen túloz, amikor a másikra hárítja a teljes felelősséget a gyermek magatartásáért! Kétségtelen, hogy a bűnöző, vagy inkább a szociológia nyelvén szólva deviáns magatartást tanúsító gyermekek többsége ún. csonka családokból, illetve olyan családokból kerül ki, ahol életforma a társadalomra veszélyes, közösségellenes magatartás. Mégis egyre több az olyan deviáns gyermek, akinek a szó szoros értelmében „mindene megvan“. Tehát mindazok az anyagi javak, amelyeket csak a gyermek megkívánhat. Ez még talán nem is lenne baj, csakhogy igényeik növekedési üteme szintén gyerekes. Ezért előfordul, hogy valami mégsem kerül azonnal tálcán eléjük. Onnan veszik hát el, ahol van; a pénzt a szülő pénztárcájából, a bűvös tornyot, a kis autót az osztálytárs táskájából. Következőleg pedig már összefognak néhányan s a fiatalabbakat fosztják ki, majd a pincékbe törnek be. A kis autóktól fokozatosan eljutnak - ha az iskola vagy a szülő meg nem állítja őket - a valódi, nagy, ezerszer megcsodált személygépkocsik eltulajdonításáig. A kispolgári „fogyasztói szemlélet“ tudattorzító hatása a kis- és fiatalkorúak körében is erősen befolyásolja a deviáns, társadalomellenes magatartást. Sok az olyan gyermek, akinek fogalma sincs arról, mi a felelősség és a kötelesség - erőszakosak, önzőek, követelőzőek. És egyre több az unatkozó fiatal - főleg a városokban és a szünidei hónapokban. FŐSZEREPBEN: A CSALÁD Az utóbbi évtizedekben a nők foglalkoztatottságának növekedésével fellazultak a családi kapcsolatok, gyengült a család nevelő szerepe. A szülőknek kevesebb idejük marad gyermekeikre. A hagyományos családi szereposztás ma már tarthatatlan. A gyermeknevelés ugyanúgy, mint a háztartási munkák elvégzése, már nem lehet csak az anyák feladata- és sok családban már nem is az. Egyre több apa kapcsolódik be a gyermeknevelésbe, de a másik oldalon egyre több az érzelemsivár környezetben nevelkedő gyermek is, akikkel a szülök legfeljebb akkor törődnek, ha panasz van rájuk- egyébként azt sem tudják mivel és kikkel tölti a szabad idejét, nem „terhelik meg“ semmiféle állandó jellegű kötelezettséggel, felelősséggel stb. A kriminológusok hosszú időn át vitatkoztak azon, hogy hol kell keresni a bűnözés okait. Lényegében két alapállásból közelítették meg a kérdést. Az egyik tábor hívei, tanítómesterük Cesare Lombroso (1836-1909) olasz orvos nyomán a biológiai adottságok hangsúlyozásával a „született bűnözőben“ látták a bűnelkövető tipikus alakját, s azt állították, hogy a bűnöző tulajdonságok öröklés útján átszállnak az utódokra. A másik irányzat képviselői a bűnözés okait csak a társadalmi viszonyokban vélik megtalálni. Lombroso kriminálantropológiai nézeteit a „született bűnözőről“ jogosan támadták, hiszen ezek alapján a „tettest“ már a bűncselekmény elkövetése előtt „fel lehet ismerni“ és ártalmatlanná lehet tenni. Nem lehet viszont egyetérteni a másik irányzat nézeteivel sem, hogy a bűnözés csak a társadalmi viszonyok terméke lenne. Mindkét irányzat jelentős szerepet tulajdonít a családnak. Ez végül is elfogadható, hiszen a gyemnek valóban örököl a szüleitől bizonyos tulajdonságokat és a magatartásformákat is elsősorban a szüleitől „veszi át“, tőlük tanulja az együttélés alapszabályait is. Éppen ezért, őszintén szólva nehéz hinni a szülők erkölcsi feddhetetlenségében, ha a gyermekük szándékos bűncselekményeket követ el. AZ ISKOLA SZEREPE Annak ellenére, hogy a gyermekek értelmi és erkölcsi nevelése elsősorban a szülők feladata, elengedhetetlen az iskola, a társadalom (és szervezetei) részvétele ebben a folyamatban. Az iskolának az újabb ismeretek elsajátítása mellett fejlesztenie kell a diák személyiségét is a társadalmilag elvárt irányba. A gyermek vagy a fiatalkorú deviáns magatartása nem csupán a családi nevelés hiányosságaira vet fényt, de esetenként bizonyítja az iskolai nevelés eredménytelenségét is. A pedagógusok természetesen azzal védekeznek, hogy a jelenlegi tanterv és órarend nem nyújt lehetőséget arra, hogy a kötelező tananyagon kívül még atársadalmi együttélés normáit is oktassák. A tanterv „törvény“ a tanárok számára. Kevés idő jut azonban arra, hogy azzal foglalkozzanak (jogi neveléssel) mit szabad és mit nem szabad az iskolán kívüli életben. Pedig az iskoláknak nemcsak olyan ismereteket kell átadniok, amelyek csupán a szakemberek szűk köre által hasznosíthatók, hanem olyanokat is, amelyek elsajátítása állampolgári kötelességeink közé tartozik (a jog nem tudása ugyanis nem mentesít a felelősség alól) és amelyek gyakorlatilag naponta kamatoztathatók. BŰVÖS KOR Érthetetlen, hogy az iskolaügyi szervek miért hárítják a legtöbb esetben a bűnmegelőzést a bűnüldöző szervekre, hiszen minden osztály vagy diákcsoport mellé rendőrt állítani már csak a pedagógus szemével nézve is megengedhetetlen. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a bűnüldöző szervek csak a már megtörtént bűncselekmények kapcsán fejthetik ki a bűnözés megelőzésére irányuló tevékenységüket! Mégis mit tehetnek a pedagógusok például az iskolai lopásoknál? Ha jelentősebb értékekről van szó, jelenteniük kellene az esetet a rendőrségen. Ezt azonban - védendő az iskola hírnevét - csak a legritkább esetekben teszik meg. A nyilvános megszégyenítést ellenzik a pszichológusok, mondván, hogy ez tulajdonképpen „szerepkiosztás“, s a gyermek, megtanulja, azonosul szerepével - tolvaj lesz. Elfogadhatatlan a másik véglet is - ha egyáltalán nem foglalkoznak a gyermekekkel, nem magyarázzák meg neki cselekménye közösségellenességét. Itt ugyan egy bűvös kör másik pontjára érkeztünk. A pedagógia alaptörvénye, hogy a nevelő csak azt kérheti számon, amit már megmagyarázott. Márpedig mint említettem az iskolában nem foglalkozhatnak a társadalmi normák, jogi alapismeretek oktatásával. Ráadásul a jogi nevelést a szülők kötelességévé sem lehet tenni, hiszen a jogszabályokat csak úgy lehet elfogadtatni, helyességükről az érintetteket meggyőzni, ha értelmüket és céljukat megmagyarázzuk. Elképzelhető ez előzetes felkészülés nélkül? Ezzel nem a szülök felelősségét akarom csökkenteni, de azért tudomásul kell vennünk: a gyermek a nap túlnyomó részét az iskola falai között tölti el, s az iskolával szemben nemcsak kötelességei, hanem jogai is vannak. Joga van arra, hogy gyakorlati ismereteket is kapjon az elméleti ismeretek mellett, hogy felvértezzék azokkal a veszélyekkel szemben, amelyekkel az iskola falain kívül találkozhat. FEKETE MARIAN Kiskorú bűnelkövetők Ki nevelje a gyermeket? iszá 9 .«(.16. A Szocialista Munka Hőse FRANTA „Csak Frantának szólíts, majd meglátod, itt mindenki igy ismer - ezek a szavak jutnak az eszembe először, amikor visszagondolok találkozásunkra. Talán azért, mert Frantiéek Bejvl, a fiatal plze- ni bányász igy bizonyította közvetlenségét, szinte előrebocsátotta, hogy sok mindent elárul magáról, ha kitartok mellette. Két nap leforgása alatt több órát töltöttem társaságában. IXözépmagas, kisportolt alakú IX ember ül velem szemben. Abban az irodába, ahol már sokszor megfordult, hogy tolmácsolja munkatársai kérelmeit. Ezúttal más szándékkal lépett be ide: önmagáról vall majd. Meglepő, hogy bányász létére mennyire bőbeszédű.- Nem vagyok bányászdinasztia tagja, tudomásom szerint családomban senki sem dolgozott ebben a szakmában. Mifelénk komlótermesztéssel foglalkoznak, s falunkból, a lounyi járásbeli Pet- rohradból a bátyám volt az első, aki bányaipari szakközépiskolába került. Időnként aztán hazajárt, s ekkor mindig sokat beszélgettünk legtöbbször a szakmájáról. Igy kezdett fokozatosan érdekelni a bánya, bár akkor még kevés elképzelésem volt róla. Minél többet hallottam a bányászok életéről, annál közelebb kerüitem végső elhatározásomhoz. Szakmunkástanuló koromban először az elmélettel tömték a fejünket. Időbe telt, míg valaki a bányába is lejutott. Erre csak a legjobbak számíthattak, szerencsémre köztük voltam én is. De az első bányalátogatácom alaposan kijózanított. Saját szememmel láttam milyen kemény, férfias munka vár rám. Talán akkor fordult meg először és utoljára a fejemben: maradjak-e vagy máshol nézzek munka után. Ami akkoriban ámulatba ejtett, azt hivatásos bányászként természetesnek veszem. Ma számításba sem jöhetne, hogy hátat fordítsak a bányának. S ezt nemcsak én mondom, hanem a többiek is ilyen véleményen vannak, nélküle már élni sem tudnánk. Pedig nem könnyű a mi munkánk, a feltételekről nem is beszélve. IV ^agamról beszélek, de nem IV' hagyhatom ki a munkatársaimat sem. Társadalmi elismerésem részben az ó érdemük is. Ifjúsági szocialista munkabrigádunk vezetőjeként ezt igyekszem mindenhol hangsúlyozni. S ha netán dicséretben részesülünk, azt addigi munkánkért kapjuk, de ebben már az előlegezett bizalom is benne van. Amikor a prágai várban átvehettem köztársasági elnökünktől A Szocialista Munka Hőse kitüntetést, a meghatódott- ság utáni első pillanatokban arra gondoltam, miként kerülhetnék vissza minél hamarább a kollektívába. Amint hazaértem, mindjárt a bányába mentem. Azóta is rendszeresen leszállók a föld mélyébe. Életem nem változott meg. Talán elfoglaltabb lettem, de a munkámat ugyanúgy elvégzem, mint azelőtt. Ezt csak azok nem látják, akik felületesen ítélik meg helyzetemet, s nem veszik észre a valóságot. Évekkel korábban jóformán nem is tudtak rólunk az országban. Ismeretlen bányában, ismeretlen bányászok voltunk. Hogy hírnevünk lett és eljutottunk a köztudatba, azt egy ifjúsági funkcionáriusnak is köszönhetjük, aki felfigyelt arra, hogy huzamosabb ideje kiváló eredményeket érünk el, s egymás után döntjük meg a folyosóhajtási csúcsokat. Több versenybe nevezett be bennünket, ezeket munkakollektívánk rendre megnyerte, (gy szereztek tudomást rólunk az emberek, előbb a környéken, majd távolabbi tájakon is. V an egy elvem, miszerint az ember csak akkor edződhet meg igazán, ha feladatokat vállal munkahelyén és a társadalmi életben. Brigádunk tagjait is úgy irányítom, hogy mindenkinek legyen valamilyen funkciója, kinek üzemi, kinek kerületi szinten. Ez számunkra is előnyös, mert tudjuk, mi történik ezeken a fórumokon, és kéréseinket képviselőink bármikor tolmácsolhatják. A férfias munkához szokott, szótlan bányász nem szívesen beszél, többször belepirul, míg megtanul felszólalni, de annál nagyobb az öröme, amikor ezt eléri. És maga is rájön: nem volt hiábavaló a hosz- szadalmas, sok türelmet követelő próbálkozás. Valamikor ón is így kezdtem... A munkabrigádnak szüksége van a gazdasági vezetés támogatására. De ha vezetője már kezdettől fogva nem szigorú önmagával, és a többiekkel szemben, akkor nehéz az átlag fölé nőni. Viszont az élvonalban maradni sem könnyű, bizony csak olyankor vagyok elégedett, ha a terv szerinti ütemben haladhatunk előre. De ez nincs így mindig. Nem ismerek olyan bányászt, aki nem mérgelődne, ha nem tud dolgozni. Minél hosszabb szénrétegre bukkanunk, annál nyugodtabb a légkör az emberek között. A kősziklák csak idegesítenek és késleltetnek, de napjainkban már ezzel is számolni kell, annyira megromlottak a szénfeltárás feltételei. Gondjainkat gátlások nélkül, nyíltan tárjuk fel, és így keresünk rájuk megoldást. Én nem ismerem a lehetetlent. Nem volt egyszerű idáig eljutnom, de miután többször bizonyítottam a társak előtt, megfelelő tekintélyt szereztem. Ma FrantiSek Bejvl (ÓTK - Jirí Vlach felvétele) egyikük sem mondja „ezt meg se próbálom“. így lépegetünk előre, egymást nevelve és egymástól tanulva. Gyakran a fiúk javasolják: kíséreljünk meg egy újabb csúcsjavítást, hívjuk össze ismét családjainkat egy kis szórakozásra. Még nem mondtam: eredetileg mindössze egy évre küldtek a bányába dolgozni, korábban technikus voltam. Emlékszem, amikor letelt az esztendő, az igazgató hozzájárult, hogy továbbra is a fiúk között maradhassak. D élután Plzeó utcáit járjuk. Franta alkalmi idegenvezetőként kísér a szállodáig, miközben látom, hogy sokan felismerik, ránevetnek, vagy gyermekeiknek magyarázzák, kivel is futottak össze. Látszólag zavartalanul viseli el a rászegeződő tekinteteket. Vagy tízpercnyi gyaloglás után azért mégis rákérdezek, s ö így válaszol:- Nézd, ha valaki a televízióba meg az újságokba kerül, s ráadásul városbeli, azt könnyen megjegyzik az emberek. Engem is sokan felismernek. Kezdetben furcsa volt, de azóta már megszoktam. Nem zavar, ha rám figyelnek, s úgy veszem az egészet, mintha semmi sem történne. Pedig történik: felismernek egy bányászt az utcán, és ez nagyon jó érzés... Aásnap az Antonín Urx bá- ■»' nyába kísérem el. Órákat töltünk együtt a föld gyomrában, de lépten-nyomon csak arról győződhetek meg, amit az előző nap szóban is elmondott. Nincs olyan ember, akihez ne lenne néhány szava, legyen az kérés, vagy jótanács. Ha a helyzet úgy kívánja, segít társainak, nem várakozik, tudja, mikor kell közbeavatkoznia. Ilyenkor perceken belül patakokba folyik róla a verejték, csak akkor nyugszik meg igazán, ha újra megindul a szállítószalag, s várakozó társai ismét munkához láthatnak. De ez a relatív nyugalom annyit jelent számára, hogy közben szervez, kérdezősködik, kíváncsi mindenre. Ilyen hát Franti- áek Bejvl a mélyben. S még ott, a kötalapzatú bányafolyosókat járva végleg megértem: nagy tévedés lenne, ha felhoznák a bányá- hól J. MÉSZÁROS KÁROLY
