Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-09-09 / 36. szám
Közelegtek a húsvéti ünnepek. Marianna asszony megszállottként készülődött. Azt sem tudta, hol a feje. Marianna ötvenévesen is hatvannak látszik, pedig valamikor szép nő volt. Magas, szikár, csontos alakján úgy áll a ruha, mintha messziről dobálták volna rá. Arcszíne, mint a viasz, s a szeme mintha sötét veremben ülne. Sok gondjában, bajában, s főleg nagy-nagy magányában már teljesen megöszült. Ismerősei úgy tudják róla, hogy korán megözvegyült. A valóságban persze más a helyzet: férje, az aranykezű műszerész, jó húsz éve hagyta faképnél váratlanul, szinte egyik napról a másikra, Terézzel, a kislányával együtt, aki hét-nyolc éves lehetett akkoriban. Azóta nem látta a férjét sem élőn, sem holtan, pedig nagyon szerette. Még annyi év távlatából is szívesen gondol vissza a magas, délceg férfira, s ha néha-néha megjelenik álmában, még most is boldognak érzi magát és erős szívdobogással ébred. Marianna tanítónő volt, és még hozzá jó képességű, elismert pedagógus, amig nem hagyta el a féjre. Néhány hónapig ugyan még tartotta magát, megpróbálta elviselni a rettenetes csapást, amit a férje elvesztése jelentett számára, aztán hirtelen összeroppant, s az italhoz menekült. Felettesei többszöri figyelmeztetése ellenére sem hagyott fel az italozással, bár többször is elhatározta, hogy felülkerekedik átkos gyengeségén, nem sikerült. Sót egyre gyakrabban az is előfordult, hogy kótyagos fejjel jelent meg az osztályban a gyerekek előtt, akik harsányan kinevették, amikor tanítás közben botladozott a lába meg a nyelve. Az italozás meg a tanítói hivatás nem egyeztethető össze: enyhén szólva kirúgták az állásából. Új munkahelyet keresett. A Fővárosi Szolgáltatási Vállalat egyik ruhatisztító üzemének a begyűjtőjében helyezkedett el. Kétmüszakos munkehely volt. Hetenként váltották egymást a kolléganőjével. Egyik héten délelőttös volt, a másikon délutános. Különösen a délutáni műszakok voltak számára veszélyesek. Nem tudta megállni, hogy ne igyon délelőtt, így sokszor jó italos állapotban váltotta a kolléganőjét, sőt az is előfordult, hogy részegen ment be a munkahelyére. Szinte kibírhatatlan volt a viselkedése. Villogó szemmel csapkodott, kiabált és veszekedett a „kuncsaftokkal“, akik nem voltak kevesen, hiszen egy-egy műszak alatt száz-száztíz ember is hozta a szennyest és vitte a kitisztított ruhát. Abban az időszakban sok panaszos levelet kapott az üzem vezetősége. A többszöri dorgálásra és figyelmeztetésre Marianna asszony a délelőtti ivá- szatokat áthelyezte az esti és a késő éjszakai órákra. Annak viszont az lett a következménye, hogy reggelenként kó- válygó fejjel, émelygő gyomorral ébredt, a sápadtsága világított, mint a töklámpás, fonnyadt és száraz volt, mint a kifacsart citromhéj. Délelőttönként csak szédelgett és erőtlenül támolygott a munkahelyén. Egyébként elvégezte a munkáját, a könyvelésben sem vétett hibát, pontosan vezetett mindent, pénzhiánya sem volt. Az üzem vezetősége nem kötött útilaput a talpa alá, annál is inkább nem, mivel megbízható, jó munkaerőt nem volt könnyű találni, oda nem nagyon tülekedtek az emberek dolgozni. Teréz lányát megpróbálta becsülettel felnevelni, minden tőle telhetőt megadott neki, pedig a lelke legmélyén már az elhagyatottsága kezdetén érezte, hogy egyszer elérkezik a nap, amikor a lánya is faképnél hagyja, mint a férje. Neki már semmi sem számított. Mindenbe beletörődött és belenyugodott. Az alkohol sok mindent kiégetett belőle. Teréz a prágai Károly Egyetemre került. Egyetemi évei alatt ugyan néhányszor hazalátogatott, de egyre jobban kiérződött a tekintetéből, a mozdulatából, a hangjából, még az öt körülvevő levegőből is, hogy elidegenedett az anyjától. Alig vette kézbe a diplomáját, férjhez ment egy prágai fiúhoz. Marianna asz- szony akkor már biztosra vette, hogy véglegesen elveszítette Terézt: volt lánya, nincs lánya. Talán mégsem romlott volna meg any- nyira a viszonyuk, ha nem utazik el Prágába a lánya esküvőjére. Elutazott, mert anyai kötelességének tartotta, s mert személyesen akart sok boldogságot kívánni és átadni neki a szerény ajándékot. Az ünnepi ebéden lerészegedett és nagy botrányt csapott. Teréz borzasztóan szégyellte a dolgot és a legvaskosabb szavakkal alaposan legorombította az anyját. Marianna asszony természetesen vérig sértődött. Azonnal vonatra szállt és hazautazott. Annak már hat év^. Azóta nem találkoztak. Még akkor sem, amikor Teréz megszülte a fiát, s Marianna asszony nagymama lett. De milyen nagymama? A nagyszülői szeretet ugyan ott gyökerezett a lelkében, de hogyan nőhetett volna nagyra és teljesedhetett volna ki egészen, amikor még nem is látta?!... Csupán éjszakánként, italgőzös fejjel próbálta a sejtelmes árnyék közül kiválasztani, megjeleníteni, a karjára emelni, a keblére szorítani és ezret csókolni rajta. Hideg és csonka volt az árnyunoka, inkább megríkatta, mintsem megörvendeztette. Újév után váratlan levelet kapott Te- réztől. Ha részeg, talán fel sem bontja, hanem elolvasatlanul összetépi és a kukába szórja, most viszont józan volt. A sok elfogyasztott szesztől már egyébként is remegett a keze állandóan, most azonban annyira reszketett, hogy alig tudta sértetlenül elővarázsolni a borítékból a hosszú levelet. Olvasáshoz látott. Olykor félbe kellett szakítani, mert szemét elöntötték a köny- nyek, s a lánya szálkás betűi úgy hajlongtak előtte, mint víz felett a nádszálak, ha megérinti a szél. A levélben a sok jókívánságon és bocsánatkérésen kívül az állt, hogy húsvét előtt végre szeretnék megvenni az új autót, de még tizenötezer koronájuk hiányzik, s nagyon örülnének és hálásak lennének, ha ki tudná segíteni őket néhány koronával, akkor aztán hozzá jönnének húsvétolni az új autóval. „...ideje volna már, hogy megismerd az unokádat és magadhoz ölelhesd...“ - fejeződött be a levél. Teréz a kisunoka fényképét is elküldte. Marianna asszony remegő kézzel tartotta maga előtt és hosszan nézett farkasszemet a szépen fejlett, okos tekintetű unokája képmásával. Sírt felette egy sort, aztán részegre itta magát, most azonban nem elkeseredésében, hanem örömében. Tizennyolcezer korona megtakarított pénze volt. Apránként rakta félre azóta, hogy teljesen magára maradt: legyen mihez hozzányúlni, ha megszorul. Pedig sokszor esett kísértésbe, hogy hozzányúl, amikor ihatnékja volt, a pénze pedig fogytán. Szerencsére ebben a kérdésben kérlelhetetlen volt önmagával szemben. Tudta, ha csak egyetlen egyszer is megteszi, nincs olyan hatalom, ami meggátolná abban, hogy elpocsékolja az egészet. Másnap elment á takarékpénztárba, kivett tizenöt ezret és postára adta. Boldoguljanak, hadd leljék örömüket az autóban, ha annyira vágyakoznak rá. Nyomban megkapta a köszönő levelet, s az újabb biztatást: okvetlenül jönnek húsvétolni. Ha kisbalták esnek, akkor is! Hát csak gyertek, várlak benneteket, dünnyögte maga elé. Ahogy közelgett a húsvét, fokozatosan benne is tetézett a várakozásból fakadó, feszültséggel teli kellemes izgalom. Fejedelmien ellátlak benneteket, csak gyertek... Azt sem tudta már, hol a feje. Még az ivásról is megfeledkezett a nagy készülődésben. Minden elképzelhető jót, ínyencséget bekészített, amivel úgy gondolta, örömet szerezhet a gyerekeinek. Péntek estére mindennel elkészült. Alaposan ki is költekezett, mindössze hét koronája maradt, de most afelett sem kesergett: az ünnepek után majd kissé összehúzza magát és valahogy kibírja az előlegig. Várakozó izgalmában alig aludt valamit. Szombaton délig még csak elvolt valahogy, de ahogy teltek, múltak a percek, órák, s a gyerekek még mindig nem érkeztek meg, szorongása nöttön nőtt. Valahányszor autó zúgott el a lakótelepen, szokatlan fürgeséggel szökkent az ablakhoz. Hiába: nem ők voltak, nem ők jöttek. Elmúlt a második éjszaka is, s már vasárnap estefelébe hajlott az idő, de a vendégek még mindig nem érkeztek meg. Ha bajuk történt útközben, gondolta, biztosan értesítették volna őt.,. Valami közbe jöhetett, valami előre nem látott, váratlan esemény, azért nem tudtak eljönni, nyugtatta magát, s furcsa módon egyúttal a gyerekeit is védte, pedig talán meg sem érdemelték, hogy védje, hogy felmentse őket... De védte, mert azokban az órákban ismét teljes értékű anyának érezte magát, akinek az a kötelessége, hogy várakozzék, ha reménytelenül is, de várakozzék... Beesteledett. Mire tizet kakukkolt a falióra, a reményei is meghaltak, s idegei felmondták a szolgálatot. Nekiesett az italnak és fékezhetetlenül döntötte magába. Szélesre tárta az ablakot, mint az eszelős, s már-már kiszórt mindent a gazdagon megtérített asztalról. Aztán elvágódott a szőnyegen és keservesen felzokogott. Fél óráig, egyig zokogott-e, nem tudni. Arra eszmélt, hogy valaki csönget. Felült, Újra meg újra megszólalt a csengő, s vele együtt a remény is éledezni kezdett benne. Felállt, megrázta magát, arcából kisimította a haját, megtö- rölgette a szemét és a bejárati ajtóhoz támolygott. Félénken nyúlt a kilincshez, mintha attól tartott volna, hogy nagy-nagy csalódás fogja érni, ha kinyitja az ajtót. Mindegy, gondolta magában, s kitárta. Magas férfi állt a küszöb előtt. Jobb kabátujja üresen lógott és simult az oldalához, s a jobblába is gyanúsan rövidnek látszott.- Kit keres? - kérdezte Marianna hidegen, közönyösen.- Jó estét, Marianna!... Nem ismersz meg? Ez a hang... Az asszony a félhomályban most már jobban szemügyre vette a kései látogatót. Tagadóan ingatta a fejét, de lassanként felismerés gyúlt a szemében: összeszorult a szíve.- Tamás... hát te vagy, Tamás... ?- Éh Marianna... - bólogatott a férfi, az asszony volt férje. - Beengedsz? A asszony az első pillanatban erős vágyat érzett, hogy a férfi torkának essen és megfojtsa... de a következő percben már inkább ölelésre görbült volna a száraz karja. Sem ezt, sem azt nem tette. Utat engedve, szótlanul félreállt. A valahai délceg férfi csonkaságát látva, elször- nyűlködött. Leültek. Több perces hallgatás után szólalt meg az asszony.- Mi történt veled, Tamás?- Karamboloztam...- Egyedül?- Velem volt a feleségem meg a fiam is...- Meghaltak? - kérdezte az asszony csendesen.- Meg...- Elítéltek?- Felmentettek... Nem az én hibámból történt. >.- Oda az aranykezed, Tamás...- Oda... Újabb hosszú hallgatás következett. A falióra tizenegyet kakukkolt. Talán még visszhangozott is a nagy csendességben.- Éhes vagy?- Igen...- Parancsolj! - mutatott az asszony a sok ételre, italra.- Köszönöm... kedves vagy... A kiadós vacsora elfogyasztása után a férfi megköszönte és megkérdezte, hogy megszállhatna-e. Mariapna asszony beleegyezzen bólintott. Akkor már tudta, hogy a csonka férfi soha többé nem hagyja el... Vojtech Kondrót Kis-Kárpátok Itt nem tévedsz el leballagsz egy másik völgybe mintha csak a szomszéd szobába mennél át de folyvást otthon vagy És a gyalogösvény létráján fölkapaszkodsz mint a háztetőre (A Magas hegyről leereszkedsz mint a fiúk a kazalról) Fölkapaszkodsz mint a létrán a padra (padlásra): s a hágó ablakán át ellátsz egészen Erdöhát kertjéig Mindig otthon vagy: mindenütt otthon vaav Önéletrajzomból A tó szeptember végén akár a házasság: fürödhetsz benne ha nem gondolsz reá A tó szeptember végén akár a szerelem: fürödhetsz benne ha erősen akarsz A tó szeptember végén csak olyan amilyen: emberek nélkül a horgászokkal időleges-örök TÓTH ELEMÉR fordításai Milan Holly Évek után Évek után Ma már nem emlékszem miért mulasztottam el betérni bizakodó szemed palotáiba sírni kényszerít valami talán gyermekkorod kancsójából egy cserép szorítja torkomat hogyan fedjem fel tévelygéseimet ne szökj előlem mint esőcsepp az akác levelei között hisz van egy ösvény mely a szivemhez vezet GEDE PÁL fordítása Szergej Mihalkov A kakas A Kakas felcsipegette az udvaron a részeges meggyet. Azt nevezik igy, amelyet édespálinkába áztattak. Felcsipegette, és ment keresni valakit, akivel verekedhetne. Verekedett is! Megemlegette! Reggel fölébredt, megnézte magát egy tócsa tükrében és felkiáltott: a jobb szemét jól eltalálták, egészen bedagadt. A taraja félrefittyedt, megduzzadt, Két toll maradt a farkából. És minden csontja sajgott...- Ugyan kivel is verekedtem tegnap? - próbált emlékezni a Kakas.- Talán a Gúnárral?- kérdezte a Kiskutyától.- Nem - mondta a Kiskutya.- Hát a Pulykával?- Nem - mondta a Kiskutya.- Csak nem a Kandúrral akaszkodtam össze?- Nem - mondta a Kiskutya.- Akkor talán a Bodrival? - nyögte a Kakas.- Nem - mondta a Kiskutya.- Hát ki hagyott így helyben tegnap?-A Tyúk - mondta a Kiskutya. RAB ZSUZSA fordítása KéSéf LOVICSEK BÉLA
