Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-08-26 / 34. szám
- Az asszonynép sohasem érti meg, hogy a férfinak inkább kényelmes, mint tiszta gatyára van szüksége - düny- nyögte az öreg, az ablak előtt vizsgál- gatva a mosástól és a félelemtől megkeményedett nadrágját. Szándékosan megpróbálta „talpra“ állítani. De összecsuklott, mint a colstok. - Biztosan úgy hajlik majd benne az ember térde, mintha szennylevezetö csőbe dugták volna!- Mondtál valamit? - kérdezte a felesége. Az öreg legszívesebben a fejére húzta volna a nadrágot; ám úgy kezdett belebújni, ahogyan máskor szokta - testének másik végével.- Lekéssük a vonatot - jelentette ki Jenik, az unoka. Fehér sapkát viselt, piros trikót s fehér pantallónadrágot, melynek olyan volt az éle, mint a borotva.- Kalapot is tehetnék - tért ki az öreg. A felesége éppen csak felpillantott. Az öreg a tükörbe nézett. Úgy hatott saját szemében, akár egy decemberi fekete rigó, és nem tévedett. Éppen úgy festett, mint egy decemberi fekete rigó. Alighogy átmentek a parkon, az öregnek megváltozott a nézete nemcsak önmagáról, hanem az életéről is. Azott varjú, biztosította magát még egyszer, és tükör után nézelődött. Az útkereszteződésnél álló tükörben csak Szent Bertalan dülöngélt részegen. Hallgatagon mentek, mint igazi férfiakhoz illik. Jenik életének négy évét már tizenötször maga mögött tudta az öreg. Az önkiszolgáló előtt marakodtak a kutyák, az asszonyok pedig nagy hévvel diskuráltak az ecetes gombáról. Jenik végképp ügyet sem vetett az indiszkrét kérdésekre, az öreg pedig makacsul megismételte:- Új szemüvegre van szükségem, Janeknek viszont már elkelne egy hintaló. Az asszonyok megbotránkoztak rajta, hogy „ilyen névvel illeti“ a fekete szemű szőke angyalkát, és alaposan leteremtették az öreget durvaságáért.- Mi a neved, aranyoskám?- Janek - harsogta a kisfiú nyakasán, elóreszegett állal, és messzire rúgott egy kavicsot. Az öreg könnyedén vállon pöccintette Jeníket, és elindultak a hársfák alatt vivő úton az óvodába. Anyukához igyekeztek, hogy döntse el, méltó-e nagyapa az unokájára és Jenik arra, hogy a városba menjen.-Alaposan kiosztottuk őket, fiacskám - mondta az öreg jó idő múlva elégedetten.- Aki túl kíváncsi, hamar megöregszik - mondta okosan Jenik, és az öreg ismét elképedt. Még mindig nem tudta elhinni, hogy egész'életében voltaképpen mindig vissza-visszatért, hogy fél évszázad múltán elhiggye: újra kezdődik az élet. Hogy elhiggye és megértse. Anyuka majdhogynem elájult, amikor megpillantotta őket. Az igazgatónőtől való félelme mentette csak meg. / - Hol csavarogtatok, az istenért? Hol kented így össze magad?!- Ha majd nagyapa vesz nekem lovat, megköszönöm tőled.- Hát ez a nevelésed eredménye. A mama fáradtan letérdepelt, és óvatosan törölgetni kezdte a fehér nadrágról a finom porszemeket, azokat is, melyeket csupán sejtett. Az öreg kalapjával legyezte magát. A sárga kápolna mögött gesztenyefa virágzott. A pályaudvar felé vezető utcában már nem maradt hely az árnyéknak. A felhevült bádogtetókröl a járdára csurgott a ragacsos levegő forró szirupja.- Itt valamikor cseresznye termett - mondta az öreg.- Miért? Az öreg bölcsen bólintott:-Azért. Jenik összegyűrte ellenzós sapkáját, s a télre és más viszontagságokra gondolva, nagyapja zsebébe rejtette. Új tetőt ácsoltak a pályaudvar sárga épületére. A sárga ház olyan pucéran és szégyenkezve állt ott, mint száraz fa a szántóföldek között.- Oda nézz! - kiáltott fel Jenik és a csodálkozástól földbe gyökerezett a lába. Az öreget is meglepte a váratlanul eléjük táruló kép. A pályaudvar melletti utcácska tele volt lovakkal. Az akácfatörzsekhez, a szekerekhez kötve, vagy csak úgy odacövekelve álltak egymás mellett. Hollófeketék és sárgák, pejlovak és fehérek, egy friss hóból való lipicai és egy olyan szép izabella, mintha meséskönyvből vágták volna ki. Csendben és türelmesen álltak, összeösszedugva a fejüket. Beszélt a szemük, a ragyogó oldaluk, a csillag a fejükön, a csüdjük gyűrűi, a zablájuk csengettyűje és halk nyerítésük. A lovasok az árnyékban gurgulázva csókolgatták a flaskákat, ajkukról folya- dékcseppek hullottak szőrös mellére és templomi öltönyük gyászfekete nadrágjára.- Mire várnak itt? - kérdezte Janik.- A vonatra - felelte az öreg, és ráncba ugrott az arca.- Velünk jönnek? Az öreg a sínpárokon egészen odáig csúsztatta tekintetét, ahol már nem volt több hely számára a két láthatár alatt.- Nem, ellenkező irányba mennek. Sétálgattak a különös városban, a különös gazdaságban és csendben. A kicsi - nagy szemekkel a sohasem látott gyönyörűségben, a nagy - kicsi szemekkel emlékeiben. Véres lovakat látott a szétlőtt, égő utcában, tajtékozó kancát és nehéz fejű csuromvíz csikót, kifogott lovakat tó partján, de önmagát is látta mindig, szomjazó önmagát súlyos fejjel, melyből kifut a vér és a levegő.- Hintázni szeretnék - kérte Jenik.- Elmegy a vonatunk - simogatta meg az öreg a haját.- Jön majd más. Ahogyan állt fel az az ember, ledöntött fára emlékeztet, mely valami csodával határos módon botorkálva a helyét keresi. Halkan, sziszegve odaszólt a szomorú almásderesnek, és felültette Jeníket a hátára. A ló hátrafordította a fejét, szemében a napkoronggal, orrcimpájában a nyári nap illatával, Jenik ujjacskáival belemarkolt a fehér sörénybe, s csak néhány pillanat múlva merte kinyitni a szemét. Magasan ült, egészen az ég alatt, s messzire látott, egészen túl az erdőn, túl a folyón. A hintázó világ kínált és adott, messzeséggel csábította és titokzatosan úszó felhőkkel. Az ember kantárszáron vezette a lovat egészen az akácfasor végéig, ott megfordult és megállt. Az öreg utánuk nézett, valaki hűsítő üveget nyomott a kezébe borral; odafordította a fejét és szemét eltakarta a nap elől. Fehér Mercedes robogott oda hozzájuk, nagy porfelhőt kavarva. Egyfi- csúr lépett ki belőle kockás zakóban és azúrkék nadrágban. Arany ceruzájával türelmetlenül megkopogtatta krokodil- bőr fedelű noteszát és az igyekvő úr, aki jókora aktatáskát tartott a kezében, hozzálátott a hivatali munkához. Bátortalanul préselte ki magából az árakat, a kockás zakós férfi hosszasan ingatta a fejét, míg rábólintott, majd arany ceruzájával belefirkantott valamit a noteszába. A ló maga dobolta el a gyászindulót a deszkarámpán és eltűnt a vagonban.- A kutyákkal falatják fel őket! - kiáltotta hirtelen az ember, ökle elfehére- dett a kötöféken, Jenik megrettent. - A kutyákkal falatják fel őket! - és húzta maga után a lovat, a földek felé. A lovak jóval gyorsabban fogytak, mint valaha is szaporodni fognak. Az emberek szállingóztak elfelé, nyakukban a lószerszámmal, mely egyszerre fölöslegessé lett; nem néztek se hátra, se előre. A kockás zakós férfi élvezettel veregette az almásderes lovak tomporát.- Négyezer? - kérdezte bátortalanul a fekete aktatáskás hivatalnok. A kockás zakós nyájasan elmosolyodott és felmutatta a három ujját.- Háromezerötszáz? - A hivatalnok szégyenkezett. Maga miatt is, meg a nevetséges ár miatt is.- Négyet adok! - kiáltotta oda váratlanul az öreg. - Megadom a négyet, csak várjanak egy kicsit! Futni kezdett. Futott, ahogy csßk bírt. Néhány ugrás után tenyerébe gyűrte fekete kalapját, úgy vágtázott végig a szűk utcácskán. A fekete aktatáskás férfi hebegve magyarázott valamit a kockás zakós- nak. Jenik magasról figyelte nagyapja szokatlanul, gyorsan mozgó alakját, az ember pedig, mint a csoda folytán életre kelt fa, tartotta a gyeplőt, hogy el ne essék. Kis idő múlva eggyel kevesebben lettek, mert a kockás zakós ficsúr már eleget keresett ahhoz, hogy nyugodtan becsaphassa maga után gépkocsija ajtaját, és elhajthasson egy pohár snapszra. Sőt, szívélyesen el is búcsúzott idegenül recsegő kiejtéssel. Míg a nap egy gondolattal meghosszabbította az árnyékokat, ismét többen lettek. Először Jenik mamája futott oda. Kimerültén megtámaszkodott az akácfában, és némán bámult maga elé. Nagyapó egy csomó százkoronást hozott a markában, ám mielőtt még beletehette volna a hivatalnok fekete aktatáskájába, akárcsak a lavina, odazúdult a felesége.- Jeníceket itthagyta zálogban - rikácsolta a kezét tördelve. Minthogy félt a lótól, tiszteletteljes ívben megkerülte.- Mit képzel maga... maga?!- No, de asszonyom... - védekezett erőtlenül a jólnevelt hivatalnok, háta mögé rejtve a fekete aktatáskát.- Elvégre ez az én gyermekem- suttogta Jenik édesanyja, és még most is gyászruhában látta magát. A lovas, aki ismét olyan volt, mint egy kidöntött fa, rábólintott, és leemelte Jeníket a lóról.- Holnap veszek neked egy gyönyörű hintalovat - ígérte meg a mama.- De csak mi ketten megyünk a városba. Nagyapádat itthon hagyjuk. Jenik két hangosat csuklott, félrerúgta útjából a köveket, majd^dacosan végigjártatta szemét a felnőtteken.- Nekem nem kell halott ló! - kiáltotta átható hangon, és zsebre tett kézzel odalépett a nyagapja mellé.- Ne törődj vele. Gyere haza. Beszélgetünk majd a lovakról. És mentek. A kicsi és a nagy, a fekete és a piros-fehér, mindketten hajadonfőit, zsebre dugott kézzel.- Hát én? Most mit kezdjek vele?- A kidöntött fára hasonlító ember közben szinte magához tért kábulatából. A fekete aktatáskás hivatalnok megvonta a vállát:- A jövő hónapban megint lesz felvásárlás.- Nem akarom hallani, ahogy az elnök... - Az ember körülnézett, de minden üveg nyilvánvalóan üres volt. KOVESDI JÁNOS fordítása '<0 c o ■N-8 £ ü § 2 ■Q '3 Q t 3 C mMpó. és Jeník
