Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-08-19 / 33. szám
A Pentagon hatalmas parkosított udvara ---------------------------------------------------------► A Pen tagon a világ egyik legnagyobb irodaépülete. Az amerikaiak nem hiába híresek arról, hogy mindent számon tartanak, és hogy a statisztika bajnokai, azt is pontosan tudják és tudatják, hogy ebben az épületben 23 ezer katona és polgári alkalmazott dolgozik, akiknek 10 000 gépkocsira tervezett 4 óriási parkoló áll rendelkezésükre. Az ötszögletű épületben (pontosabban a három párhuzamos, dobozszerűén egymásba helyezett tömbben) 150 lépcsőház, 19 mozgólépcső, 4200 falióra, 685 ivócsap és 280 illemhely található. Falai között naponta 30 000 csésze kávét és 5000 pohár üdítőitalt fogyasztanak el, 130 000 levelet bontanak fel és ragasztanak le, 200 000 telefonbeszélgetést folytatnak... De talán elég is lesz a számokból. Ha a Pentagonról hallunk, elsősorban nem annyira magára az épületre gondolunk, annak fizikai valójában mint inkább arra, hogy itt székel az Egyesült Államok hadügyminisztériuma, innen irányítják a tőkés világ SZÚ /III. 19. Washingtoni levél IMS t PEHTAGOMUN legnagyobb fegyveres erejét. A közismert ténytől eltérően nem a Fehér Házban, hanem itt van az amerikai-szovjet „forró drót“ washingtoni vége. Az épület egyébként - ez is meglepőnek tűnhet - tulajdonképpen nem magában Washingtonban van, mivel az Egyesült Államok fővárosa csak a Potomac folyó egyik partján terül el. Noha a katonai épületóriás akár gépkocsival, akár föld alatti vasúttal alig néhány percnyire van csak Washington központjától, formailag nem tartozik a fővároshoz. Hét esztendeje a Pentagon - akárcsak a Fehér Ház vagy az FBI (a Szövetségi Nyomozóiroda) - látogatókat is fogad. Már tudniillik nemcsak ügyfeleket, hanem kíváncsi turistákat is. Természetesen szigorúan meghatározott keretek között. A belépés ingyenes. ... A mi csoportunkban 20 fő van. (Később hallom, hogy mindig ennyi a létszám: se több, se kevesebb.) Ebből most három amerikai tengerésztiszt, a többiek civilek. Hogy amerikaiak-e vagy külföldiek - nem tudom. Nekem is csak a nevemet kérdezték, de a kutya sem tudakolta, honnan jöttem. Egy Stoves nevű fiatal katona az idegenvezetőnk, aki először is egy vetítőbe vezet be bennünket. Egy negyedórás film keretében bemutatják, elmondják mindazt, amit nem fogunk látni. Először a ház urát, Caspar Weinberger hadügyminisztert, aki a filmvászonról maga üdvözli a látogatókat. Azután a többi között az Egyesült Államok fegyveres erőinek „idegközpontját“, azaz a vezénylő- és távközlési központot, ahol az öt világrészben működő amerikai katonai támaszpontokkal tartják szüntelenül a kapcsolatot. (Minden más hadseregtől eltérően az amerikai katoA légierő miniszterének és helyettesének szobája (A szerző felvételei) nák, tengerészek, repülősök döntő többsége külföldön állomásozik.) Végűi néhány kockát látunk a Pentagon építésének történetéről is. A 280 000 négyzetméter alapterületű irodakolosszust a második világháború elején alig tizenhat hónap alatt építették. Ekkor jut eszembe, hogy van azért a Pentagonnak olyan részlege, amit még a „moziban“ sem mutattak, sőt, a minisztérium szervezeti sémájából is hiányzik. Ilyen például a hadsereg úgynevezett hírszerzés-utánpótlási tevékenységével foglalkozó osztály. Ez nem a katonai hírszerzés, amelynek csak a tevékenységéről nem beszélnek, de amelynek a létezése nem titok. Ennek az utóbbi, 1980-ban létrehozott osztálynak a működéséről a közelmúltig még a szenátus és a képviselőház illetékes bizottsága sem tudott, noha ez ellentétben áll az amerikai törvényekkel. Mi több, még a Központi Hírszerző Ügynökségnek is csupán homályos értesülései voltak létezéséről. Mint a The New York Times múltkoriban megírta, ez az osztály foglalkozik a hírszerzésen kívül aknamunkával, továbbá zsoldosok, diverzánsok kiképzésével és irányításával a többi között Közép-Amerikában és a Karib-térségben, most például mindenekelőtt Nicaraguában. De ugyanez az osztály látta el hírszerzői adatokkal James Gritzet, a zöldsapkások nevű amerikai különleges egységek volt tisztjét is, amikor az 1981-ben - állítólag a saját szakállára és nem hivatalos megbízásból - átlépte a laoszi határt, hogy felderítő tevékenységet fejtsen ki ebben az indokínai országban. Erről annakidején a Boston Globe című lap számolt be. De kezdődik már az egy és negyedórás gyalogtúra a hadügyminisztérium labirintusaiban ... Vezetőnk, Stoves kihirdeti, hogy a csoportnak szigorúan együtt kell maradnia. A továbbiakban állandóan rajtunk tartja a szemét. Előírás szerint mindvégig hátrál, hogy szüntelenül láthasson bennünket. Bizony nem is szeretnék véletlenül elmaradni a csoporttól. Nemcsak azért, mert ki tudja, mit gondolnának rólam, hanem mert félő, hogy sohasem találnék ki innen. Bár az óriási ötszög két legtávolabbi pontja állítólag csak hét percnyire van egymástól gyalogszerrel, mégis napokig lehetne bolyongani az összesen 28 kilométer hosszú fő-, összekötő és keresztfolyosókon. Igaz, nem unatkozna az ember: látvány van itt elegendő. A folyosók falán képek, zászlók lógnak, másutt múzeumi üvegszekrényekben, állványokon különféle fegyverekkel, repülőgép- és hajómodellekkel, egyenruhákkal ismerkedhet a látogató. Külön folyosója, vagy legalább is sarka van egyikmásik amerikai háborús hősnek is, például Marshall és McArthur tábornoknak. Az utóbbi csak nemrégiben, hajdani alárendeltje, Caspar Weinberger minisztersége idején részesült ebben a megtiszteltetésben, mivel Brown hadügyminiszter, amikor a hetvenes években szóba került a McArthur-folyosó berendezése, nem engedélyezte azt. Arra hivatkozott, hogy a tábornok 1951 -ben ellenszegült az elnöknek, aki az Egyesült Államokban egyben a fegyveres erők főparancsnoka is. Ezért McArthurt le kellett váltani beosztásából. Az engedetlen és még hazájában is túlságosan agresszívnek számító katonát tehát, aki 1951-ben Ázsiában be akarta vetni az atomfegyvert, Reagan elnöksége idején rehabilitálták... Két főfolyosó találkozásánál kapott helyet a hősök csarnoka, amelyben mindazoknak a nevét felvésték a márvány táblákra, akik az idők folyamán elnyerték az Egyesült Államok legmagasabb katonai kitüntetését a Becsület Érdemrendet. A 3400 név között mindössze egyetlen nő van: dr. Mary Walker katonaorvos, aki a polgárháborúban kötözte és gyógyította a fronton a sebesülteket, élete kockáztatásával. Az egyes háborúk hőseinek fényképeit, illetve a hősi halottak számát vizsgálva két dologra figyeltem fel. Először arra, hogy az amerikaiak szerencsés nemzet. A 120 esztendővel ezelőtti, rendkívül véres polgárháborút leszámítva, főként olyan háborúkat vívtak, amelyekben - a lakosság számához képest - elenyészően csekély veszteségeik voltak. (Például a Mexikó, az indiánok, a Spanyolország elleni háborúkban.) Vagy legalább is mérsékelt veszteségeik, mint például a két világháborúban, mindenesetre összehasonlíthatatlanul kisebbek, mint mondjuk a Szovjetuniónak, Németországnak, Franciaországnak vagy bármelyik közép-európai államnak. A másik szembetűnő dolog: a néger katonák száma és a legmagasabb érdemrenddel kitüntetett négerek közötti arány. A közelmúltig azonban ez a néger katonák és tisztek arányára is érvényes volt. A polgárháború idején szolgáltak először feketék az amerikai (már természetesen az északi) hadseregben, önként jelentkeztek, hogy segítsenek legyőzni a déli rabszolgatartókat. Ők - a tegnapi rabszolgák - tették ki az Unió hadseregének tíz százalékát. A háború után is négy néger ezred szolgált a seregben. Tisztjeik azonban valamennyien fehérek voltak. Ez még az első világháborúban sem változott, amikor a 200 000 amerikai néger katona 90 százaléka úgynevezett „ültetvényes“, vagy munkásszázadokban szolgált. A második világháború idején már voltak fekete tisztek is (az első közülük egy bizonyos Benjamin Davis, 1936-ban végezte el a West Point akadémiát), de csak olyan alegységekben, amelynek közkatonái maguk is feketék voltak. A légierőnél már akkor elég sok néger pilóta volt, az arisztokratikus szellemű flottánál viszont a feketék még a második világháborúban is jobbára csak szakácsként, munkásmatrózként szolgálhattak. Csupán az 50-es években vezették be- legalább is papíron - a feketék és fehérek egyenjogúságát az amerikai hadseregben. Ez azonban nem mennyiségi egyenlőség. Ellenkezőleg. Mivel a néger fiatalok között sokkal magasabb a munkanélküliség aránya, mint a fehérek között, a vietnami háború után hivatásossá vált (zsoldos-) hadseregbe aránytalanul sok néger jelentkezik, hogy legalább ilyen foglalkoztatottsághoz jusson Számarányuk egyes haderőnemeknél megközelíti a létszám felét. Vezetőnk, Stoves, immár egy órája hátrál. Már megmutatta nekünk a haderönemek minisztereinek és vezérkari főnökeinek szobáit is (természetesen kívülről). Azután áthaladunk a két Amerika-vezette katonai szövetségnek - a NATO-nak és az ANZUS-nak- szentelt folyosókon, végül egy vendéglőkkel, üzletekkel, bankfiókokkal, jegyirodákkal teli csarnokba érünk. Innen mozgólépcsők vezetnek lefelé, a Pentagon saját metróállomásához. Ez a részleg azonban csak térben csatlakozik a hadügyminisztériumhoz: mint intézményen már túl van rajta. Stoves - amerikai szokás szerint - noha föveg nincs rajta, halántékához emeli kezét: búcsúzóul feszesen tiszteleg. Szét szabad szélednünk. KULCSÁR ISTVÁN Elöcsatározások Brazíliában Annak ellenére, hogy Fi- gueiredo brazíliai államelnök megbízatása csak 1985-ben jár le, megkezdődött a harc utódlásáért a brazíliai hatalmi központok folyosóin és az ország sajtójában. Sok, túl sok a pályázó, és így a csodával lenne határos, ameny- nyiben a versengés nem jelentene már rövidesen súlyos megterhelést a PDS (Partido Democrático Social) számára, amely egyébként a választási kollégiumban uralkodó többségi viszonyok miatt - az elnököt az alkotmány értelmében közvetve választják - mindenképpen győztesen kerül ki a versenyből. A fél tucatnyi első helyeken álló pályázók között találjuk Aureliano Chaves 54 éves alelnököt, valamint az egy évtizeddel idősebb Mário Andreazza belügyminisztert, Beltráót, a bürokrácia felszámolásával megbízott minisztert, Marco Maciéi PDS-szenátort, Costa Cavalcantit, az itai- pui fáraókori méretű vízi erőmű építésének irányítóját, valamint Magelhaes és Paulo Maluf állami kormányzókat. Malufot kivéve, akinek kétes a híre, a pályázókról általában pozitív a vélemény. Köztük érdekes módon csak egyetlen katona van, Costa Cavalcanti, akit mindenesetre igen „polgári“ tábornoknak tekintenek, mint ahogy a legtöbb brazíliai tábornok Latin-Amerikában még a legközelebbi áll „az egyenruhás polgár“ eszményéhez. Mint ahogy Brazíliában szokásos, a legnagyobb szava Figueiredo elnöknek lesz utódja kiválasztásában. Persze egyes erők megfelelő alkotmányváltoztatás után szívesen vennék, ha a mostani államfő továbbra is megmaradna hivatalában. Brazília hagyományai azonban egy újraválasztási koncepció ellen szólnak, és Figueiredo határozottan kijelentette, nem akar megbízatásán túlmenően hivatalában maradni. Meglepő módon távozása ellen foglalt állást LeoneI Brizola, Rio de Janeiro szövetségi állam kormányzója. A kormányzó, aki lényegileg egy szociáldemokrata irányzatú párt elnöke (Partido Democrati- co Trabalhista, PDT) Figueiredo újraválasztását tulajdonképpen csak egy kétéves közbülső időszakra kívánja, továbbá amellett száll síkra, hogy ennek az időszaknak a lejártával közvetlenül válasszák meg az elnököt, s Brizola saját magát is jelöltetni szeretné. A reálpolitika szempontjából fontosabb ezeknél a ködös jövőbeni vízióknál egy nemrég kötött koalíciós megállapodás a PDS és a három ellenzéki munkáspárt egyike között. Ez a párt a PTB (Partido Trabalhista Brasileiro) számos szak- szervezeti és szociálpolitikai követelménye elfogadása után elkötelezte magát a kormányzat támogatása mellett. Ami egyébként Brizolát illeti: a sajtó panaszkodik amiatt, hogy Brizola hivatalának átvétele óta egyetlen törvényjavaslatot sem terjesztett elő, hanem sokkal inkább azzal foglalkozott, hogy az ellenzék elnökjelöltjeként kiépítse pozícióját, és így főleg utazási diplomáciával töltötte idejét. Kormányzóként néhány reformot hajtott végre a letartóztatásokkal kapcsolatban és a börtönökben. (Neue Züricher Zeitung)
