Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-01 / 26. szám
, Trojan egyet amennyi stereinek te a bá- ék felöl oldaláról iményfa- tt eléje, cére járiár a feje o elmúlt somagot ann egy át hozta csak jót Inak kell olod, de >n belőle csináljuk tt, éppen 3 magát, örzseket Iák őket kampós- nehogy /ereknek a hegyen sapáson egészen >tt kérgü ek és jaj- )ó-rukkal ivarosok re tolták elmázol- elyre így ragénak, gától jön ) Dodák < neki, jól <ént. De it a fész* isa előtt. It benne casában, Diztosan, gyötörte, Amikor de ami- /eket és t vetette 3t túlél »süvegjét a töltött egy férfiakat, ugaszol- >t, s a la- ábe. I, bűnös ismeret- íplomból lékezett. Dtelmant , minket a fuvaín beteg álem. Ót jjával az Tereza, ;annába, yensúlyt I hordta lállal fel- a puhán cogtatta, itta a ki- ;es sem n. iák hátát nn előre Tereza karjával >os, lép- mit csi- gé fűzött ino gya- ty pedig tejfogaiIt lefelé, , zörgött pcsökön tt egyet ircizmai, t ujjával lasztotta el Éva meglátja, hogy megmondom, tilos dohányoznia, anyu is azt mondta, hogy nem szabad szívnia. Dodák megtalálta a gyufát, sercentett, a láng körülnyaldosta a kipotyogott cigarettavéget és fölizzította a dohányt.- Nézzed csak - mondta, a cigaretta végével egy félkört húzva az utcakapuig. Zolo Stelman ereszkedett lefelé. Lábait szilárdan megvetette, úgy lépkedett, mint egy elnehezült kacsa. Megkerülte a jávorfát, szemügyre vette Zimermannék sürgölődését, köpött egyet, nyála a kiszáradt tavalyi füvön kötött ki, amelyről leolvadt már a hó. Üdvözlésképpen Dodák felé biccentett, s ujjával feljebb tolta a sapkája ellenzőjét.- Megjöttek a fecskék? Úgy látom, megjöttek már a fecskék. De nincs még itt az idejük. Előfordulhat, hogy megfagynak. De csak rakják, rakják...- Apu, menjünk haza, menjünk haza- szólalt meg az elsős Éva magas, vékony hangon, amely hajszálként teker- gett az udvar fölött. - Könyörgöm, menjünk haza!- Csak ne tojj be... - szívta Dodák a cigarettáját, zsebéből előhúzta a lapos üveget, lassan lecsavarta a kupakját, kihúzta a dugót. Nem öntött magának, egyenesen a fiaskóból ivott, az utolsó cseppig kicsorgatta a maradékot, az üres üveget odaadta Évának.- Nesze, játsszál.- Iszik is, dohányzik is, apu, menjünk haza, hiszen itt hideg van, menjünk haza. Áthívom Sanót, a feje mögé fűzi majd a lábát.- El vannak foglalva, őriznie kell a kisebbeket - mondta Dodák. Zolónak homlokába hullott a sildes sapka alól előcsúszott gubancos haja. A téglarakás összezsugorodott, már csak néhány darab maradt belőle. Zimer- mann kalapáccsal kettétörte őket, hogy kitöltse a réseket.- Készen van, fecskék? - szólt hozzájuk Stelman. Zimermann nem emelte fel a fejét, tovább méregette és farigcsálta az utolsó téglákat. Tereza csípőre tette a kezét, mintegy ugrásra készen.- Mondtam? Nem is egyszer mondtam már. Dodák megoldotta a dolgot, azt kellett volna neked is. Neked táján tetszene, ha a te házadba járnék könnyíteni magamon?- És amilyen huzat ott volt... - toldotta meg Tereza. Zolo bólogatott, finoman rángott az állkapcsa. Odament a fáskamrához, a zsebéből egy csomó kulcsot vett elő, komótosan kiválasztotta a megfelelőt, lekulcsolta a keresztvasat, az ajtó kifordult.- Ha kész, hát kész. Kihozott egy nehéz kalapácsot, óvatosan, lábát megvetve lejött, egészen az emeleti villarész ajtajáig. A csöndbe furcsa hang hasított, valami hangosan roppant, néhányszor megismétlődve. Aztán összeomlott, lezúdult minden.- Ledöntötte - mondta Tereza hitetlenkedve. Dodák elégedetlenül csóválta a fejét.- Azt gondoltam, megüti a guta. Zolo eltette a fáskamrába a nehéz kalapácsot.- Fecskék... Na mi van, fecskemadarak? Fölrakták a fészket s a gazdát meg sem kérdezték. Ha nem kérdezték, a gazda sem kérdez... Májusig Zimermann még háromszor rakta föl a falat. Egyikszer szépen, másszor kevésbé sikerültén. Megdolgozott vele, jó kis munka kerekedhetett volna ki belőle, csakhát Zolo Stelmannak nem volt ínyére. Zimermann végül kénytelen volt áz apróra összetört téglát talicskára rakni és kihordani a szemétre. Zolo Stel- mant megidézték a nemzeti bizottság büntető komissziója elé. Azt üzente nekik, hogy nem ér rá.- Mit hívogatnak engem hivatalokba?- kérdezte Zimermannt. - Ha valamit akarnak tólem, jöjjenek el hozzám. Itt vagyok. Nem kell engem gyertyával keresni. Ha maga akar valamit, szomszéd, magának is itt vagyok. De azt a falat nekem nem fogja felhúzni, lássa be végre, nem fizetódik ki magának. Csak az időt pocsékolja. A magáét és az enyimet. Maga épít, én pedig rombolok. Na, meddig bírja? Nem lenne nekünk más dolgunk? Júniusban Éva Dodák meghozta első, csupaegyes bizonyítványát. - Évának jó feje van, elmegy fiskálisnak tanulni- döntötte el Zimermann.- Ugyan már, iskola, csak dolgozni tudjon - hadonászott Zolo.- Csak szépen elmegy abba az iskolába. Ismerni fogja a paragrafusokat, s aztán, Stelman, kitesszük neked is a szűrödet ebből az udvarból. Aztán már valamilyen paragrafust csak találunk rád!- Akkor csak, próbálja meg - egyezett bele Stelman. norodott BERECK JÓZSEF fordítása Borzi László felvétele KENDI MÁRIA Halász-fohász A víz feneketlen és hatalmas. Vízre szállók. Őseim erejére van szükség ahhoz, hogy este, gazdag zsákmánnyal partra érhessek. Akár akarják az istenek, akár nem. Sóban hembergózök az apályos parton. Háncshálómmal, sejtjeim lépével a semmit fogom. Kicsípett testemet csak a homok moshatja le. Leomló falú sejtközök. Dagály! Töltsétek be, ti szellemek! Hogy a víznél könnyebb, de erősebb legyek! A hold földi párját leljem mélységében, miként, milliomodmagával az ölben, a legmegszállottabb mag. Hisz tudjátok: a parton mindenki így csinálja, így fohászkodik. ill r S erre leselkedik végveszély! Azonosság Haláltalan, csillagtalan cső mered rád, hadihalom-szemétdombon szolgálattalan szélkakas. Emlőtelen emlék. Emlók pártalan. A túlélés torkolattüzében felségtelen vizek. Parttalan. Se fel, se le. Talán, télen. Virágtalan kristály-ámulás. Bölöni Domokos Győzelem- En mindig itt szoktam átkelni - magyarázta a rendőrnek a magas, kövér úriember, miközben kifizette a bírságot. - Én szabad és független állampolgár vagyok, ott megyek át a túlsó oldalra, ahol akarok. És ha ezért megbírságolnak, jogom van kifizetni a bírságot, de ettől még továbbra is szabad és független állampolgár maradok, és továbbra is ott megyek át, ahol nekem tetszik. Azzal újra átsétált a másik oldalra. Nem volt túlságosan nagy a forgalom, a járókelők nevettek, a rendőr a fejét csóválta, de nem fütyült utána. Nem éppen tökéletes, jelezte az ott tébláboló járókelőknek, majd ő is továbbállt. Ezzel azonban az ügy korántsem ért véget; a magas, kövér úriember naponta átsétált azon a szakaszon, holott tőle ötven méterre volt a zebra. A lottóügynökség előtt mindig ácsorgott néhány ember, ezek közül a ráérő- sebbje már szinte várta a napnak azt az óráját, amikor megjelenik a magas, kövér úriember, és szabálytalanul átkel az út túlsó oldalára. A rendőr is észrevette,.hogy itt nem csupán egyszeri eset forog fenn, és úgy intézte ellenőrző dolgát, hogy idejében jelen lehessen az eseménynél, és „elkaphassa“ a szabálysértőt. A magas, kövér úriember minden alkalommal szó nélkül kifizette a bírságot, mindössze annyit jegyzett meg, hogy ő szabad és független állampolgár, és továbbra is ott megy át, ahol kedve tartja. Joga van kifizetni a bírságot. A lottózók kedvenc időtöltésévé vált azontúl a magas, kövér úriember különszáma, amint átkel az úton, és bírságot fizet a rendőrnek. Később, merő heccből vagy feltűnési vágyból mások is követték példáját. A rendőr mindannyiszor szabályosan járt el, megbüntette a szabálytalankodókat. Ugyanakkor jelentette fölöttesei- nek, hogy nem tudni, miért, ezen a szakaszon egyre többen járnak át, holott a zebra alig ötven méternyire van. A közlekedésrendészet furcsának találván a jelenséget, hogy tudniillik a városnak ezen a pontján naponta több a szabálysértő gyalogos, mint az összes többi pontokon, végül is elrendelte az átkelőhely megváltoztatását, átköltöztetését oda, ahol a magas, kövér úriember és az egyre sokasodó többiek szabálytalanul átkelnek. A lottózók feszülten figyelték, miként fogja megünnepelni ezt a győzelmet a magas, kövér úriember. Várakozás közben többször is kipróbálták az új zebrát, kiélezve a diadalt, hogy lámcsak, mit jelent, ha nem enged a magáéból a szabad és független állampolgár. Nemsokára meg is érkezett a magas, kövér úriember. Meglepetéssel kellett tapasztalnia, hogy a hivatal megfosztotta napi szórakozásától; ahol szabálytalankodni szokott, most íme, friss átkelőhely zebrálkodik. A bámészkodók közül többen is hozzáléptek, melegen gratuláltak a győzelemhez. A rendőr is megjelent, meg akarta kérdezni: most már elégedett-e, hogy teljesült a kívánsága. A magas, kövér úriember azonban elkomorodva fogadta a gratulációkat, nem vagy alig- alig válaszolt egy-egy kurta szóval, majd hirtelen széttolta az öt ünneplők gyűrűjét, és határozott léptekkel a régi átkelőhely felé tartott. - Szabad és független állampolgár vagyok, ott megyek át a túlsó oldalra, ahol akarok. Ennyit mondott még mindösz- sze, s azzal nekivágott. A rendőr épp a sípjáért nyúlt, de mozdulata elakadt a levegőben. A magas, kövér úriembert abban a pillanatban elütötte egy Trabant. Viktor Plotnyikov Búzavirágot árultak Virágokat árultak - a júniusi nyár vidám szivárványát. A virágok a járdán álltak. Kosarakban meg vedrekben. Együtt állt az alázatos kardvirág, a melegházi tulipán, amely már elfelejtette a térés-tágas pusztát... Mellettük meg búzavirág kéklett... Egy kis öregasszony vette elő a szatyrából, egy picit megrázta, aztán szótlanul a kezében tartotta. A virág kék szemei elhomályosultak, mintha magánkívül volna amiatt, hogy áruba bocsátják az eget. Alighanem az öregasszony is tudta ezt. Ezért nem tartotta ki az árát.- Válassza, amelyiket akarja...- öt kopejka?- Hát legyen... De mégse valami gyakran álltak meg nála. Ha pedig vettek - minden csodálkozás és öröm nélkül tették. És a virág ettől mintha még jobban lekókadt volna! Hogy könyörögtem én magamban ennek az asszonynak, hogy menjen el! De ő csak állt ott, mintha várna valakit. És jött az illető. Ugyanolyan töpörödött és ráncos kis öregasszony. Megállította az unokáját.- Nézd csak, búzavirág-mondta, és a virágért nyúlt. - Úgy látszik, érik a rozs... A virág poros volt, és egy kissé fonnyadt. De a mező, az este, a dagasztóteknő, a lócán hűlő kerek kenyér illatát árasztotta. Ettől valami régi, de még el nem felejtett emlék árnyékként vetődött az imént jött asszony arcára. Rápillantott a másikra, mintha csak most venné észre, aztán az unokájához, a nyaralás alatt lebarnult szép lányhoz fordult, és már-már arra kérte:- Vedd csak el... De azt mondta:- Úgy látszik, érik a rozs... A napbarnított fiatal lány elértette, és mivel egy csapásra eszébe jutott, hogy nagyanyja örökösen a falut pártolja, sietős lett a dolga.- Ugyan hagyd, nagymama... Azzal elindult a leereszkedően magabiztos szép lány. A töpörödött öregasszony már-már utána indult, de ekkor a másik, a szótlan megállította:-Vigye. Csak úgy... Kinyílott a búzavirág; érik a rozs... MAKAI IMRE fordítása
