Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-07-29 / 30. szám

E gyszer, egy régi szép napon Sura barátnője, egy apró termetű ko­reai kislány barna bőrű kezével a szellő­től ringó fűre mutatott, és így szólt: látha­tatlanná vált holtak futkároznak ott. Sura akkor kinevette barátnőjét, és kioktatta, hogy semmi más az, csak a szél, a hideg és a meleg légáramlatok keveredése. Mégis, a halk szavú kislány kijelentése óta Sura kissé nyugtalan lett, mintha a dűnéken túl kékellő, fénylő, nyugodt tengerbe hatalmas kő hullott volna az égből, s most nyomában hangtalan, sö­tét, körkörös hullámverés keletkezne. Sok év telt el azóta, Sura elvégezte az iskolát, elutazott a kontinensre, főiskolás lett, és most szünidejét töltötte itthon. A tenger nem is volt olyan kék, mint amilyennek a nagyvárosban festette az emlékezet, de a házuk előtti, idö-őszítette fapadot ugyanúgy átmelegítette a nap, és a hálószoba ablakából ugyanazokra a dúnékre lehetett látni - fehér homok és kékes színű fú. A feszes, sima égbolt ugyanúgy lejtett a látóhatár felé; minél közelebb a horizonthoz, annál merede­kebben. Július volt, a legszebb hónap Szahali- non, és Sura naponta kijárt a partra, szatyrában egy pléd, könyv, meg nap­szemüveg. Reggelenként úgy lépett ki a kertkapun, hogy be sem gombolta kurta köntösét - tetszettek neki ezek a rövid, libegő szárnyak, amelyeket a parti szél lobogtatott. Az ösvény szúrós csipke­bokrok közt vezetett, s a virágok és a szorosan összezárult bimbók súlyától meghajló, rugalmas ágak időnként apró karcolásokat ejtettek a lány térdén. A partra érve Sura lerúgta szandálját, s kezében tartva ment tovább a nedves homokon, a felcsapó, majd sisteregve visszahúzódó víz partján. Ha az ember átvág a reggel még néptelen, hosszú városi strandon - ott, távolabb érintetlen, ősi táj kezdődik: a la­pos, terjedelmes dünéket tiszta fü borítja, a partszegély homokja nagy szemű, vilá­gosszürke, s a homokban víztől simára csiszolt uszadékfák, amelyek szárazra vetve fejezték be itt hosszú tengeri bo­lyongásukat. Zátony is van, amely apály­kor tükörsima, s amelynek szikrázó pere­mén túl a Csendes-óceán hullámai tor­nyosulnak egymásra. Sura kiválasztott valahol a dűnék kö­zött e§y rejtett mélyedést, és leterítette a plédet. A homokot sodró szél száraz sistergéssel lebegtette a nyitott könyv lapjait, amelyekről Sura egy álló nap alatt sem olvasott fél oldalnál többet, mert a hőség forró hullámai szétzilálták gon­dolatait, s ilyenkor nehezen tudta követni a fekete betűsorokba rejtett idegen esz­mefuttatásokat. A lányra néha váratlanul rátört az álom, és védtelenül elnyúlva elaludt - és ilyenkor, mintha valaki gon­doskodón, aggódva hajolt volna fölé, és azt' sugallta: ébredj, ébredj hát! -* és mintha az álom kimerítő forróságából ő maga is válaszolt volna: mindjárt, csak még egy kicsikét... mindjárt. Amikor fel­ébredt, nedvesen párállott a teste, fölkelt és a tengerhez kóválygott, vonszolta ma­gát a forró homokban, bizonytalanul ke­rülgette az uszadékfákat, amelyeket pe­dig oly egyszerű lett volna átugrani. A tér­dig érő, kavargó vízben keresztülgázolt a zátonyon, léptei nyomán riadtan reb­bentek szét a kékesen csillámló fényfol­tok, majd amikor közvetlenül a zátony mögött végre elérte a hirtelen mélyülő 1 vizet és kivárta, hogy egy üvegesen csil­logó magas hullámmal kerüljön szembe, akkor arccal a vízbe vetette magát. A ma­gas termetű, széles vállú, súlyos léptű lány, aki a tengerparton nőtt fel, ugyan­olyan könnyedén úszott, mint ahogyan a földön lépkedett, és csak akkor fordult vissza, ha fázott, és a zavaros-zöld ten­germély felett félelemként tört rá a ma­gány. Egyik nap a másik után lobbant el, s ezek a derűs napok, a homok egyhan­gú fehérsége, a tenger csillogása, és a vakító napfénv az égbolton egyetlen szikrázó valósággá olvadtak össze. An­nak az álombéli örömnek megvalósulása volt ez, amely a hatalmas város sűrűjé­ben ringatta, ahol élt. Gondtalan örömmel fecsérelte a szünidő napjait, nem szá­molta múlásukat, mindig csak a másnapi, rózsás hajnalt várta: még az ágyból az ablak felé nyújtózott, félrevonta a füg­gönyt, s azt nézte, nem kendőzik-e felhők az eget, nem közeleg-e eső. De minden szép volt, és a lány elégedetten élvezte megvalósult boldogságát, amely a leg­ősibb és a legegyszerűbb volt e földön- nyugodtan aludni a szabad ég alatt. Egy ízben, déltájt, forró, homokos szá­razköd áradásában aludt el, és arra éb­redt, mintha hideg vízzel öntötték volna végig. Föltápászkodott, felnézett, és feje fölött meglátta a nap apró, hunyorgó foltját, amely kísérteties fehéres csomók között vergődött. Körös-körül minden- a tenger, a part, a sziklák - eltűntek a váratlanul elókúszó, zavaros ködszitá- lásban. A köd ibolyaszín mélyén rázkó­dott és harsogott a tenger. Elsötétült a nap, elveszett az idő mé­lyén, semmivé szűkült, s a lány szívét rögtön el is hallgatott, észrevéve, hogy a tanár láthatóan ittas. Jurij Lvovics közelebb lépett, igyeke­zett szilárdan megállni, de egy felfutó hullám kimosta a lába alól a homokot, s a férfi megtántorodott.- Mit keresel itt, Silóvá? - húzta össze szigorúan a szemét a tanár; aztán, rövid szünet után legyintett, és elmosolyodott.- Látogatóba érkeztél? Tanulsz valahol?- Tanulok, Jurij Lvovics, a Testnevelé­si Főiskolán - felelte zavartan Sura.- Vi-lágos... Nekem meg fiam szüle­tett, tudod-e? Olyan kis főkötős... - kö­zölte a tanár, és ujjával kört vont a feje búbja köré, és ebben a pillanatban víz- cseppek zápora zúdult rájuk, lábuk körül habos víz örvénylett. Sura ingénél fogva elkapta a megtán- torodó tanárt, nehogy a férfi hanyatt a tengerbe zuhanjon.- De hiszen maga csuromviz, Jurij Lvovics, jobban tenné, ha hazamenne- próbálta rábeszélni, miközben igyeke­zett távolabb húzni a víztől.- Hát aztán, mi van abban? - lendült neki kihívó vidámsággal a tanár, és ej­rángatta a karját. - Azok ott lakomáznak, bánat szorította össze. Milyen váratlanul zajlott le minden, milyen gyorsan és re­ménytelenül tűnt tova a meleg. A köd hirtelen beborította az egész tengeröblöt, a Sirályfoktól a világítótoronyig, össze­gyűlt, ,gomolygott a magas sziklafalak között. Csak néhány lépésnyi távolságig lehetett sejteni a homokos partszegélyt, és a fehér homályban sejtelmesen mere- deztek a mozdulatlan uszadékfák. Sura gyorsan összehajtotta a plédet, magára kapta a ruháját, a szatyrát már menet közben csomagolta össze, és a tenger­parton elindult a város felé. Sura előtt egy kékes, bizonytalan em­beri sziluett tűnt fel a ködben: amikor a mennydörögve zuhogó hullámverés sisteregve és felcsapódva elhalt a parton, léptek hallatszottak - egyenetlen csoszo- gás. Az ember közvetlenül a hullámverés szélénél haladt, a vízfodrok szegélye föl- fölcsapott rá. Két lépésnyi közelségből Sura fölismerte volt tanárát, Jurij Lvovi- csot. A férfi nadrágszára úgy-ahogy fel­tűrve, lábán nedves zokni, nagy, fekete cipőjét kezében vitte.- Jurij Lvovics! - szólította meg Sura, bár még nem volt biztos benne, valóban ő-e az... A férfi megállt, szabad kezével olyan mozdulatot tett, mintha a ködfüggönyt akarná félrevonni, amelytől nem látott.- Á-á! Silóvá - mondta végül, miután alaposan szemügyre vette Surát.- így igaz, Jurij Lvovics, én vagyok... - kezdte pergő nyelvvel a lány, majd * K. Németh István felvétele én meg sétálni akarok... a Sirály-fokig... És különben is, felhúzom a cipóm. Maga elé hajította a cipőjét, és meg­próbált belebújni, de még a homokot sem söpörte le a lábáról. Amint felhúzta a ci­pőt, nekilátott, hogy izmos lábikráin le­gyűrje a nadrágszárat, Sura pedig ajkát beharapva támogatta a tanárt - nehogy arcra essen. Bánatosan ismerte fel a ta­nári nadrágot, annak az új, pörkölt cédrus- mag-színú öltönynek a nadrágját, amely­ben a fővárosi főiskola ifjú végzőse elő­ször jelent meg az iskolájukban. Olyan élesre vasalt volt akkor ez a nadrág, hogy akár ceruzát lehetett volna hegyezni raj­ta. Csöndes, szép ember volt a tanár; Sura egy iskolabálon táncolt vele, és tenyerében még ma is érezte az öltöny anyagának szúrós érdességét... S most itt áll előtte, italtól kótyagos feje körül kavarog a köd, amelyben valahol a messzeségben ott hunyorog a sápadt napkorong. A tanár egy dúsidomú, nagy­hangú nőt vett feleségül, az alsó tagoza­tosak tanítónőjét: fürdéskor visszhang­zott a part visongásától, mindig vadul kalimpált a vízben, és már volt egy nagy lánya első férjétől, a városi közüzemi vállalat főnökétől.- Menjen haza, Jurij Lvovics - kérleli Sura a tanárt, az meg elmélyülten koto­rászni kezd a nadrágzsebében. Két ujjá­val nyúlkál a rövidujjú, nyári ing mellzse­bébe. Szép, barnára sült kezén feszülnek az izmok.- Nem értem - mondja a férfi. - Drága Silóvá... szeretnélek megkínálni cukor­kával. .. Mondd csak, bekerültél a főisko­lára?- Bekerültem, Jurij Lvovics - feleli panaszos hangon Sura; legszívesebben a fejére húzná jókora strandszatyrát, és körül se nézve elfutna, végig a parton.- Nincs... A homokban lehet, valahol a homokban - dünnyögi elgondolkodva Jurij Lvovics, és lassan elballag a ködben. A cipőjében tocsog a víz. Már elmerül a zavaros ködben, amikor visszakiált:- Silova-a! Látogass el hozzánk!- Persze, rohanok - feleli halkan, dü­hösen Sura. Nézi a férfi mély lábnyomait a nedves homokban; hullám csap fel, és könnyű, csipkézett szegélye elmossa a nyomokat, csak vízzel telt, alig látható sekély göd- röcskék maradnak a helyükön. És Sura távoli zenét hall - az idők távolából idesu­hanó zene tisztábban, szomorúbban cseng... Egyszer, újév éjszakáján a fel­sősök az iskolában virrasztottak, és Jurij Lvovics, akit megbíztak, hogy felügyeljen rájuk, reggelig játszott a lehangolt iskolai pianínón. Elmélyülten játszott, arcán fe­szült bánat ült, mintha észre sem vette volna a jelenlévőket. Fekete hajfürtje bar­na homlokára huliott, keze szép mozdu­lattal torpant meg a pianínó fáig kopott billentyűin... Mit játszott? És hol tanult meg ilyen jól, szépen zongorázni? Talán muzsikusnak készült, csak valamely ok­ból nem sikerült a dolog, s így lett fizikata­nár. Titok volt ez, valami bús titok, amit Sura mindmáig nem fejthetett meg. És a lány életének sima tükrére mintha újból kő hullott volna az égből, és nyo­mán sötét, koncentrikus körök keletkez­tek - majd egyszer, évek múltán vissza­tér ide, s ezek a körök már sehol sem lesznek. De egyre fájóbban tapasztalja majd maga körül az emberi sorsok keser­ves beteljesületlenségét. És ez a betelje- sületlenség bizonyára ott rejtezik abban a magban, amely körül .forog, fejlődésé­nek végtelen pályáján röpülve a világ. Sura elmélyülten álldogál, meredek lejtésű csípője meg-megböki a vállán lógó szatyrot - a szatyor hosszú szíján himbá­lózva lendül tova, s visszaútján neki­nekiütközik csípejének. Szandálból ki­kandikáló lábujjaihoz sebesen és hangta­lanul törleszkedik az óceán fodros pere­me, sistereg és buborékokat vet a ned­ves homok.- Hát mi vagyok én, a felesége, vagy mi! - mondja mérges-hangosan. Legszí­vesebben a tanár után eredne, hogy fölkutatssa, és hazavigye... de mégsem teszi. Folytatja félbeszakított útját hazafelé, először lassan, majd gyorsan, végül ru­ganyos sportolóléptekkel. A pataknál Sura csaknem belebotlott egy déli itatás után pihenő tehéncsordá­ba. Az állatok jól érezték magukat a vá­ratlanul földrehullott felhők hűvös mé­lyén: a tehenek egy része a homokban hevert, mások a tengerbe ömlő patak sekély vizében álldogáltak, elmélyülten kérództek és legyeztek fülükkel. A légy­marta fülek körül borzos pamacsokban kavargóit a megbolygatott köd. Egy szar- vatlan bikaborjú felugrott Sura láttán, majd felbőgött, és eszelős vágtában vá­gott neki a tejfehér homálynak, sovány háta Ívbe görbült, farka botként meredt az égnek. Sura a pátszorral is találkozott; az alacsony, tömzsi férfi ülepén zsák­módra lógott a bő szárú nadrág, a pász­tor hátán hosszú, fekete ostorszíj tekerö- zött a földre, s a férfi tempósan, élvezettel cigarettázott a ködben. Sura elhatározta, hogy csak kellemes dolgokra gondol: „Nemsokára megka­pom a gerelyvetésben a sport mestere címet, télen meg részt vehetek az orszá­gos sí-edzótáborozáson..A lány gyors léptekkel átvágott a tehéncsordán, min­dig is tartott kissé a jószágoktól, s hama­rosan azokhoz a lapos dűnékhez ért, amelyekre szobája ablakából rálátott. Itt már ritkásabb volt a köd, följebb szállt - a földre huppant felhő lassan visszatért az égre. A strand szegélyén kezdtek homályosan feltünedezni a do­boz formájú, part menti házak, körvona­laik bizonytalanok voltak a ködben, akár­ha homályos üveg mögé rejteztek volna. A homokot nyaldosó szüntelen hullámve­rés csipkés szegélyétől valamivel beljebb tábortűz lángja sárgállott, átfázott kisfiúk kuporogtak körülötte. Sura már csaknem hazaért, amikor néhány hideg csepp érte arcát és fedet­len vállát - a csöndes, lilás köd nyomá­ban észrevétlenül elölopakodott az eső. Először csak kóstolgatta a fi dett, s vagy né kadatlan a két zi kény folyóvölgy lakbetonból épi patakocska esc ros és sebes föl örvénylett. A víj gos part peremi ha a dagály ilye latát, még árvű évenként megá gozóban; egy n színész vendé nagy esemény kicsiny szahalir kosság szórakc terem, egy moz szabadtéri táncl más - de ott a hegyek, ame borította, meg busz, gombák i tak a valószíní bronzos fényét kák, és a hosszi élvezettel lépke ott volt még a n gasabb füve, a a végigsöprő sz égre nyújtogatt lágy hullámok I vön; a légen ; óceánról a zöld Amikor Sura egy bögre tejet már sűrű csepp A kövér vízcsef kilométert tettek ablakhoz tapadt ba. S milyen jóíz Anyja megké mosóport a bot vékony esőköpt be. A szedett-v csony kerítés föl dozott halászhá kék ne tudjanak magas, karcsú c meg a szomszé lélekmelegítőt szoknyájából k térde. A szép: a kacsák után, csöndes koreai barátnője volt. a prémesállat- s szépségének és tucatnyi part Sura csak a n télló mellékutcái nem hozott ern> arcába-tapad a rákezdte, és kite tetőkön. Surána fordulni; hirtelen fel előtte, és a szomszédos mezítláb topogc tóttá maga előtt gó kacsákat. Sura a keríte más lapulevelek alatt felnőtt em volna az eső el ép levelet, a met a hernyók, és r a növény vaskos Ott ballagott t lakkal felszórt út tott a feje fölé, a közelben zúgc M enekülnie kellett. Gyorsan, minél gyorsabban! A gép farka a pilóta háta mögött mindjob­ban áttüzesedett. Sűrű füst húzódott a nyomában. Ijesztő fekete füst. A motor bármelyik pillanatban felrob­banhatott. Menekülnie kellett! Felnyi­totta a gép fedelét, és kiugrott. Többre nem emlékezett. Mozdu­latlanul feküdt a fűben, és örült, hogy él. Körülötte csend volt. összefonó­dott, egymásba nőtt sárga és zöld szárakat látott maga előtt. Milyen csodálatos! Csend van és nyugalom. Minden, ami történt, olyannak tűnt, mint egy rossz álom. Mintha meg sem történt volna. Már nem hallotta a robbanást és a motor zaját. Min­dent fű borított. Magasra nőtt fű. Érezte, hogy megkönnyebbül. Le­hunyta a szemét. Hirtelen valami keserűt érzett a gyomrában, valami égetőt. Ránga­tó fájdalmat. Egyre erősebben. Mint­ha egy kéz tépné a gyomrát. Egy idegen kéz. A hasa alá csúsztatta a kezét, fájdalma Érezte, I dogál 'a kihúzta cseppek Sötét pin és újra folyadék! Talála Zümm

Next

/
Thumbnails
Contents