Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-21 / 3. szám
H árman mentek fel a dombra kapó utcán, összefogózva. Ropogott viharkabátjuk, csattogott lábuk szárán a bő gumicsizma. Jó darab férfiak voltak; mintha ereik szakadtáig teleették-itták volna magukat, szinte lüktettek. Imént vonta fel redőnyét a zápor, mö- güle az úttesten még sárgán ömlött le az agyagos lé, műanyag játékokat, cemen- teszsák-darabokat és egy biciklikereket sodort. Jobbról, egy gyümölcsöskertből, ahol a helyükre szabadultán visszapattanó ágak rázták fröcskölve leveleikről az esőt, felcsapott a nyers fű illata. Azok hárman ázottan mentek felfelé a dombon, egyenest neki az égnek, hajukról még mindig gallérjukba csurgott a lúgos esővíz, öt lépésnyire haladtam mögöttük; csak nevetésük hallatszott. Elvékonyodott hangon, már-már visongva kacagták a semmit, ahogyan csak fáradtan, a kialvatlanságtól ajzottan vihog az ember. Az én távolról, otthonról jött barátaim voltak ők hárman - legalább háromszor váltottak vonatot idáig, s útközben eldobálták kiürült vodkásüvegeiket. Láthatóan zsebükben egyetlen fogkefével érkeztek, s én szinte meghatódtam attól, hogy azt hiszik-várják, én etetem, itatom őket, s tiszta zoknit is vásárolok nekik, ha sokáig maradnak. Mentem mögöttük némán, szortyogó félcipőben, hűségesen. Feleségem két napja éppen abban a messzi városban vajúdott, két idegen bába között, s onnan ideszabadult barátaimat nézve már-már szégyelltem, hogy egyedül rá gondolok, aki talán már kettő: a családom. A dombtetőn balra tértek ők hárman, pedig jobbra kellett volna. Rosszul igazíthatta el őket a forgalmista odalent a kisál- lomáson, amit biztosan teleharsogtak nekem szánt élceikkel, kuncogásra késztetve a falusi nénikéket. Én eltértem jobbra, a telefondrótok mentén, az éjjeliőrhöz. Egy fél házban próbált lakni; hátsó részét már lebontották: tisztították a helyet az új üzemnek, a teteje-vesztett hajdani tisztaszobában rozsdálló betonvasak hevertek rakáson, ugyanúgy használatlanul, mint a varrottas párnák valaha. A megmaradt homlokzati falból iskolás cikcakkban álltak ki a téglák, mint a szemléltető ábrákon - ahogyan én tanítottam itt a téglát a csóringoknak, a normámat pótló rajzórákon, balkezesen. A megbontott padlásról kilógott egy dívány, abból a „zegrájsz“. Elöl, az agyagos udvaron látszottak még a kiköltöztetett lakók tyúkjainak odaszáradt nyomai, most esővízzel feltelve ragyogtak. Mintha apró csillagokkal szórták volna tele az udvart - úthengerrel levasalt karácsonyfának is nézhettem volna.- Szép fiú a tanító bácsi. Fiút csinált. Halat is süttem magának. Itt mered meg, né.- Te rohadék - mondtam. - Nem tudtál lefutni, hogy szólj.- Süttem magának a halat, le is izzadtam.- Előbb tudtad, mint én, pedig nem a tiéd. Nem igazság. Semmi közöd hozzá- hadartam -, nem is tudsz olyan boldog lenni...- Maga most boldog, tanító bácsi?- kérdezte csendesen, mintegy elejtve a hangját. Egészen közel láttam a dül- ledt, barna szemét, feszülten figyelt bele az arcomba. - Mert tényleg azt kéne- mondta. Az volt a baj talán, hogy nem tudtam elképzelni sem, milyenek lehetnek. A feleségem is más lett bizonyára; duzzadt arca sápadt, ajka cserepes, lapos hassal fekszik, s valamivel többet tud nálam,- Paduc - mondta.- Az anyád!- Nem én fogtam, egy haver. Én két napja a telefonon ülök, tanító bácsi.- Na jó - mondtam -, na jó. Megeszem. És boldog vagyok. Hogy tudjad. Elkezdtem ott halat enni, kézzel, de nem nagyon csipegetve; tömtem a keserű szájamat. A látásom is tisztult, ahogy telt a hasam, mintha kiszorította volna a ködöt belőlem az étel: egy csúf és otthonos szobában ültem, hogy mosószódával fehérre maratott karospadon, rőt színű, alumínium pántos műszeres ládákkal szemben; balra tőlem repedezett ajtó, jobbról a függöny nélküli ablak célkeresztje, s a kettő között Zsiga, első otthonában; mindenütt a véglegesen kölcsönvett holmija lógott és hevert, szegről csüngő régi nadrágomba több élet vasalt a hideg jobbágykék fal. Felismertem a telep értelmiségének egész levetett ruhatárát, melyet Zsiga elkért vagy elfogadott, de soha nem vett magára.- Hát J igen, az bonyolultabb- mondtam.- A tanító bácsi boldog! - röhentett Zsiga. - Elhúzzam hegedűn?- Azért nem szemtelenkedünk - emeltem fel egyik halzsíros ujjamat.- Töltök. Apró tölcsérszerű poharak voltak, hamar felfutott bennük s alájuk ment az ital- úgy néztem, ajaj, mintha fontos lenne.- Nem telefonáltak - mondta Zsiga, s hóna alól a palakő, szagát árasztva átnyúlt előttem, poharakat tölteni.- Rossz a telefon, tanító bácsi. Elvitte a vihar. De legyen csak boldog. Elég jó ideig a telefont néztem a bő- Zsiga! Zsiga felerészt - éjjel - őr volt, és egészen orvhalász. Vasárnap meg cigányprímás. Hegedűtokban hordta haza a halat - jött át az ázott mezőn; a patak mellett, hegedűtokkal a kezében, s egy fejjel kilógott a tájból. Fickós cigány volt, szerinte anyagi ágon Kossuth Lajossal rokon. Egyéb álmai is voltak. Borbély akart lenni, én fennebb, elnöknek szántam. Csontos, termetes alak volt, az a fajta, akin szinte külön-külön lóg a keze, lába, szemérmetlennek ható szünetekkel.- Telefonáltak, Zsiga?-Jöjjön be, tanító bácsi - mondta lágyan gurgulázva. A tornác sarába taposott kabáton váltogattam, törölve a cipőmet, arra az ütemre: fiú-leány, fiú-leány.- Hagyja, mert budi - mondta Zsiga.- Itt nem kell urizálni.- Telefonáltak? - kérdeztem. - Két napja bement.- Jöjjön, na - mondta Zsiga. Lazán lógott tornainges karján az izom, a szemközti ablakon átsütött, szinte felseperte a szobát a fény, mutatta a semmit érő sok kacatot.- Befelé, tanító bácsi, mert kihűl a pálinka. Vártam, hogy mosolyogva széthúzza kékes ajkait a kivert fogai elöl, de nem húzta. A fekete telefon a bőröndömön ült. Itt tartottam a csomagomat, hogy ne kelljen hosszan a szállásomig gyalogolnom érte, ha megjön a hír; már biztosan keserű cigányszaga lett az ünneplő ruhámnak. Zsiga egy karospadról a sarokba dobálta a hacukáit, a főmérnöktől kártyán nyert, fehér védősisakját.- Üljön le, na.- Rám fér - mondtam, s néztem Zsigát, többet tud-e már rólam, mint én magam. - Telefonáltak? Van családom? Elkeskenyedő, horgas körmü ujjával az asztalra mutatót. A puszta deszkaasztalon - olyan volt, mint egy kisvárosi főtér a díszfelvonulás előtt - apró tócsában két túltöltött pohár állt, várt.- Nem ittam maga nélkül, tanító bácsi.- Telefonáltak? • Varga Lajos illusztrációja mar a testével is, olyasmi történt vele. Az a másik meg kicsoda? Amolyan világító kék szemű tejporreklámnak tudtam látni csak. Túlságosan messze voltak, ebben a szobában megfertőzte volna őket minden, féltem is ideképzelni őket.- Legyen boldog, na - emelte felém a poharát Zsiga. - Gratulálok.- Köszönöm. Félig ittam csak, aztán letettem a poharat az asztal deszkájára.- Okosabbnak hittem magát, tanító bácsi - mondta. - De maga csak boldog. Tegyek magának halat? Ültem nagy nehezen, hagytam, hogy egy vadászkéssel felvakarja a serpenyő aljáról a halait, elém tegye egy lapítón; néztem az üvegesen fehér húsból kimeredő szálkákat, végül elkezdtem számolni őket. röndömön, melybe a cigányszagot fogott ünneplőmet és két tábla csokoládét préseltem.- Ne így - mondtam.- Tanító bácsi!- Elviszem. Két napja nem borotválkoztam, benne van a kapám. Háztáji arcomat magam művelem. Megtermi mégis ebben a határban a rózsáját, bürkét a zsíros türelem... Unalmamban verseket szokok írni.- Drisu úr! - szólt rám Zsiga. - Fia van na.- Az anyád!- A haverei mondták. Éppen a kecegő fekete telefonkészüléket raktam le a bőröndöm mellé, az egyik alumíniumpántos ládára, gondosan. lassan, olyan csendesen, hogy reumás csontvégeimet is hallottam recsegve elfordulni egymáson.- Nagyon urizáltak ám - hallottam Zsigát. - Tényleg nem látszik rajtam, hogy én magához járok tizedikbe az estin, Tornaingben ült a lopott sörösládán, százkilósan és ártatlanul, szomorúan, s hogy nem feleltem, még egyet kérdezett:- Ugye, maga se csinálna cigányt a fiából, tanító bácsi? Az ablakon át megpillantottam három barátomat, összefogózva jöttek, egyiküknek már lógott a feje, és Zsiga kacagott a hátam mögött:- Negyedszerre jönnek az urak.- Te küldted el őket, mi?- Túlságosan nagy hangjuk volt az uraknak - mondta csendesen. - Azt akartam, hogy maga tőlem tudja meg... Most haragszik? Mögöttem állt, kurtákat lélegzett, én meg néztem a vidékre kirándult barátaimat; meg-megbicsakló lábukon csattogott a gumicsizma szára, s egy kicsit elszürkültek már a fáradtságtól.- Csomagoljak nekik paducot? - kérdezte Zsiga. - Teszek, ha akarja. Tányérokkal csörömpölt - tompa hangjáról ítélve, az egyik repedt lehetett papírokat tépett, azok odakint meg lassan jöttek a ház felé az eső utáni fényben. Zsiga meghúzta a vonót, rázendített valami gyantaporos dalra, mintha kinti barátaim lépteinek ütemét követte volna.- Ilyen vagyok most? - kérdeztem.- Elhúzom. De csak ha meghallgatja, végig. Meghallgatja? Hallgattam, ingva álltam, egyedül, mint egy kötéltáncos a magasban, s lentről, feleségem öléből egy fogatlan csecsemő figyelt értetlenül. Zsiga nyüszítve, el-elbícsakolva, érzéssel húzta az általam utált összes borvirágos dalokból stilizált egyvelegét sokáig, hogy meztelen nyakára izzadt a hangszer, én meg a messziről jött barátaimat néztem, akiken győzött már az izzadság a fürdőpermet fölött: amint elhaladnak a fél ház előtt és vissza, járják a telepet, keresnek engem a hírrel, háromkirályok összefogózva; végül újra eleredt az eső. Akkor kimentem. Helc A k^ menté a mot( A r majd monda a fejét rára ei - G fénytel a szer váraké sóhajt fejét. / maszt egy ke A n reszke - Kéri hirtelei dúlj, m Soha t A fe aztán I zott kif ság az Az í jén, a látható Vajon gondol lálni. A ka eléged eddig i ra. Bei kívánja megtar ahogy lesz ke A fé felé ig; a korm a férfi f s a nő tés. Te libb sai szenve soha e talán. A fé A nőt, ; lélegze autó n tesz, n lenne t a moto szí a ká beállítja megmc őt. A a bizo duzzad érzi, he butasái a könn zedö s; RÁCZ OLIVÉR VERSEI Mert nekem mindig mi » Mert nekem mindig mást keltett csinálnom. Nem engem vártak nyáron a málnabokrok,, nem engem vártak csókokkal a lányok, a pasztellel tarkára festett rétek, s a tücskök sem nekem zenéltek, mikor a fákon már a lombot átszínezték a rózsalángok. Mert nekem mindig mást kellett csinálnom. Romok mögött kellett hasalnom, árkot ásnom a puszta tarlón, fagyos sziklák közt átzihálnom, s nem mormolhattam rímeket; megálmodott, halvány alapra, vásznakra, ünnepi falakra nem rakhattam fel színeket. Egyébre kellettek a vásznak, és másra kellett rím, szavak, a csillagok a tiszta égen s az ember a csillag alatt. Nekem az emberrel volt beszédem, akit annyiszor meggyaláztak. Csíki László JA l#.f .1 1 i'im’J A
