Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-06-17 / 24. szám

. 17.

A Luxor kávéházban a nagy ablaktábla mellett ülve újságot olvasok. Délelőtt kilenc óra van, az utcán süt a nap, és a járdákon a meleg ragyogásban nyáriasan öltözött járókelők sietnek, autók suhannak az úttesten és a síneken villamosok csörömpölnek. Az emberek mennek a dolguk után, ahogy az helyén való. A kávéházban nyugalom. A szomszéd asztalnál nyugdíjasok tárgyalják a világpolitika legfrissebb eseményeit. Az ö kezükben is újság, néha hangosan részleteket olvasnak egymásnak és boncolják a híreket. Az aznapi tudósításokat az esti tévé-híradóból vett információkkal egészítik ki és hozzáteszik egyéni véleményüket. Régi idők óta így teszik ezt az újságolvasók, a hírek szárnyán bejárják a világot s igazságot osztanak. A tömeg- információs eszközök feladata, hogy beavassák az embert Földünk dolgaiba. Általuk a világ érzékelhetővé, láthatóvá válik számunka, események színterévé, mely események kilépnek a távolságok adta megközelíthetetlenségből, képzeletünkkel birtokolhatok, idegrendszerünkkel megközelíthetők és értékelhetők, foglalkoztatnak és állásfoglalásra késztetnek, s a maguk módján szórakoztatnak. A következmények és felelősség kényszere nélkül vehetünk részt drámákban és tragédiákban, örömben és mély bánatban, emberi bestialitások és természeti katasztrófák pusztulásképében, élet és halál lélegzet elállító párviadalában.

De az események hírével ritkán azonosulunk mélyebben, inkább csak megérintenek, hatásuk érzékelésünk felületén marad, lelkünk mélyére nem hatol. Mi ez az embernél, ösztönös és szükséges önvédelem? Talán! Hiszen a naponta tudomásul vett, sok szörnyűség súlya alatt akár össze is roppanhatnánk, életerőnket és akaratunkat megbéníthatnák. Ezért nem vesszük tudomásul, hogy az újsághírekben gyakran - rólunk is szó van! Nem szívesen vesszük tudomásul - vagy még nem ismertük fel? -, hogy az emberiség közös sorsa egyre egységesebb. Létkérdései hasonulnak és azonosulnak, életlehetőségei szelektálódnak és sűrűsödnek, közös törvényszerűségek alapján szűkülnek. És a sűrűsödés mozgásterei mind szorosabban fogja körül háború és béke kérdéskörét, mint a mágneses erővonalak az őket kibocsátó fém két pólusát.

Az ősidőkben, ha egy horda vagy törzs kiirtotta a másikat, a pusztulás csupán helyi eseménynek számított. Spárta és Athén még úgy háborúzhattak, hogy a világ többi része csetepatéikról aligha vett tudomást. Párizs és Nyugat-Európa népe is - Angliáról nem is beszélve - valószínűleg nyugodtan aludt a tatároktól, s végül a törökök is megálltak Bécs előtt. Még az egész Európára kiterjedő, hosszú háborúknak is helyi jellege volt, méretük meghatározott térre korlátozódott. A világháború fogalma - és gyakorlata - huszadik századi „találmány". Az emberiséget végül is az első világháború döbbentette rá, hogy olyan nagyvonalú

s egyben gigászian ádáz századnak néz elébe, melyben az emberi méretek - a pusztulás méretei is - meghatványozódnak és soha nem látott nagyságrendet érnek el. De ha az első világháború megdöbbentette, a második valósággal sokkolta a népeket, ötven millió halottjával, a középkori sötétséget túlszárnyaló, újkori barbárságával és hallatlan méretű, pusztító indulatával. Technikai fejlődés és háborús civilizáció egyaránt azt bizonyítják, hogy korunkban az emberi tevékenység - építő és romboló - méretei táguló galaxiák elméletének megfelelően, állandóan növekednek.

Nem véletlenül gyűrűznek bennem, egymást elöhíva ezek a gondolatok, az újsághírek keltik életre őket. A hírek és események ma két csomópont köré csoportosulnak. Az egyik jelenségcsoportot jellemző hír: a NATO-hatalmak megegyeztek a nyugati rakétatelepítés végrehajtásáról. A másik: Prágában béke-világtalálkozót rendeznek. A két hír egyben a modern emberi lét mai alternatíváit és mozgásirányát is jellemzi: fegyverkezés vagy leszerelés. Végső következményeiben: háborús hisztéria vagy békés építés. A világ háborús kiadásairól szinte naponta olvashatunk. Nincs jobb szó rájuk: gigásziak! A különféle összehasonlítások és képletes átszámítások is ismertek: egy szuperbombázógép árából ennyi és ennyi iskolát lehetne felépíteni. Néhány tucat rakéta költsége közepes világváros lakásproblémáit oldhatná meg. A rakétarendszerek kiadásaival megoldható lenne a világviszonylatban óriási problémát jelentő nyomor és éhség kérdése. A számadatok meggyőzőek, helyesek és igazak, de nem oldanak meg semmit. Egy dologra jók: felzaklatnak és figyelmeztetnek, hogy világunkkal valami szörnyű és abszurd rendellenesség történik, melynek összefüggéseit és méreteit már nem érjük fel ésszel. Ha azt mondjuk, hogy az USA egyévi fegyverkezési költségvetése 250 milliárd dollár, az adat óriási mérete szinte közömbösséget kelt bennünk, mert tehetetlennek érezzük magunkat vele szemben. Puszta szám marad, nem anyagiasul, nem érzékeljük nagyságát, szinte a végtelennel azonos, s ezért lemondunk róla, hogy megértsük, mit jelent. A fegyverek először úgy győzik le - és alázzák meg - az embert, hogy a velük kapcsolatos anyagi mennyiségek, erőnagyságok és összegek a józan ész számára felmérhetetlenek, az emberi érzékelésen kívül esnek.

A képzelet tehetetlenségéről azonban majd később szólunk, más összefüggésben, részletesebben. Most egy másik tényezőről ejtsünk szót: a véletlenről. Az irodalom ismeri és kedveli a véletlent, a deus ex machinát, az író is tiszteli és néha alkalmazza. Az előre nem láthatóban, a véletlenben látja a sors hatalmát, az élet mélyen szunnyadó, titokzatos és kiszámíthatatlan erők felemelt ujját, mely- lyel az embert léte végességére figyelmeztetik. A véletlent hát általában elfogadjuk. De a kiszámíthatatlan azon fajtáját, melyről az alábbiakban lesz szó,

egyetlen író és egyetlen ember sem tisztelheti. A rakétarendszerek irányítóberendezéseinek a műszaki hibáira gondolunk. A legtökéletesebb műszaki berendezésnél is fennáll a meghibásodás esélye. Az újságok időnként alaptalan és véletlen atomriadókról tudósítanak. Ha a szüntelenül figyelő radarberendezések közeledő, idegen testet észlelnek, az egész emberiség szempontjából életbevágóan fontos, hogy a rakétarendszer kezelőszemélyzetének ideje legyen pontosan felismerni mibenlétét. A rakéták célbaérési ideje jelenleg 15-20 perc, a telepítendő új nyugati rendszerek révén ez az idő 6-8 percre csökken. így a tévedés felismerésének a lehetősége is a harmadára szűkül s ezzel az emberiség esélyei hasonló arányban megfogyatkoznak. írónak való feladat lehetne művekben eljátszani ezzel a lehetőséggel, én - kevés kedvet érzek hozzá. Ez már nem játék, s témának sem rokonszenves, mert kívül esik a normális képzelet határain.

Mint ahogy az is kívül esik, ami egy idejében le nem fújt atomriadó után következne.

A kávéházi ablakokon túl az utcakép változatlanul nyárias, meleg és emberi, kézenfekvő - és könnyű - írói fogás lenne a gondolatmenet meggyőző erejének fokozására most arról írni, hogyan változtatná át a világ bármely nagyvárosának hasonló utcaképét egyetlen atom- töltetű rakéta forró orkánok szabdalta, izzó és pusztulást sugárzó pokollá. Köny- nyű lenne? Nem, nem lenne könnyű, mert lehetetlen! Az atompokol elképzeléséhez minden írói fantázia kevés.

Évekkel ezelőtt egy japán író könyvét olvastam, melyben leírja Hirosima képét és néhány megmaradt lakóját az első atombomba felrobbanása után. A leírás élmény szerű volt és hiteles. Nem tudom, a tragédia személyes részese volt-e az író vagy szemtanúk elbeszélése alapján örökítette meg az eseményeket. Iszonyatos képet rögzített. Valószínűtlen elpusztult tájon kis embercsoport támolyog, romboló szelek és forró viharok támadják őket, fényáradatoktól elvakítva, nyomás- hullámok lökéseitől elcsigázva keresik a menekülés lehetőségét, a járható utat. Gyilkos eső és radioaktív por hull rájuk, törmelékszerű romokba és alig emberformájú hullákba botlanak. önmagukból kivetkőzve, eszelősen keresik ember-ön- magukat... Aztán később tudományos filmeken láttam, ahogy a századunk jelképévé nőtt atomfelhó gombája alatti pokolban szétforgácsolódnak erős tégla-, kő- és betonépületek, és városnyi hő- és lángtengerben vész el minden élőlény és élettelen tárgy. Amerikai atomtechnikusok szenvtelen véleményét olvastam, melyben elmondják, a neutronbomba hatására az emberi test cseppfolyóssá válik és a szó szoros értelmében elpárolog. A gigantikus hatásfokok ésszel befogad- hatatlan végtelenségét ismerjük: a mai hidrogénbomba százszor, ezerszer nagyobb robbanótöltetú, mint a hirosimai bomba volt. S ilyen bomba ma már ezerszámra van földünkön, egy-egy tucatnyi robbanófejjel; világunk sokszorosan és könnyen elpusztítható. Mindezek tudatában a képzelet - az írói képzelet is? - elfárad és feladja a harcot, hogy megértse a veszély méreteit. Az írói képzelet is a valóságtól tanul, a koncentrációs haláltáborok aszott hullahegyeinek képét és a hamvasztókemencék füstjének bűzét is úgy tapasztalta meg, hogy mindezt a második világháború során megvalósították.

Mit kezdjen az írói fantázia ilyen tényekkel és lehetőségekkel? Az a képzelet, amely az ismeretlen hirosimai áldozat falon maradt árnyéka mögött is az embert, az áldozat képét keresi. Ma az írói akaratnak, a szellemi tett lehetőségének egyetlen alternatíva marad: a leselkedő pusztító erők fenyegető árnyékában meg kell látnia és erősítenie kell a nem kevésbé óriási, végtelen és áttekinthetetlen ellenerőket, azt a gondolati és szellemi ellenállást, amely az atombombával szemben, az emberiség egészének vonatkozásában az élet jogát védelmezi. Hasonló új jogi norma ez, mint a szocialista társadalom egyik alaptörvénye, a munkához való jog, korszerű igény szülte tétel az emberiség életében, az élet tudatosan és szervezetten védő, rendező elme új vívmánya. A munkához való jog mellé törvényszerűen, létérdekként társul az élethez való jog, mint az atomkorszak aktuális erkölcsi igénye, egyetemes békeakarata. Méreteiben is méltó ellenlábasához, a pusztítani kész fegyverrendszerekhez, mindenütt jelenvaló, emberiségméretú, az egyetemes békeakaratban fejeződik ki.

Az író pedig - bárhol él a földön - nem tehet mást, mint hogy magáévá teszi és tollával szolgálja ezt az elemi erejű, közös akaratot.

DUBA GYULA érdemes művész

as ffl ion

Az élet

erősebb...

Az emberiség békéért kiált. Ezek a gondolatok elsődleges helyre kerültek mindennapi életünkben. Nem véletlenül. A nagyvilágot egyesek küzdőtérré szeretnék változtatni. Miért? Kérdezhetné és kérdezi is a tenni és élni akaró egyszerű ember.

Ha gondolatban visszaforgatjuk az idő kerekét, megállapíthatjuk, hogy az emberiség jobbik fele mindig békére és szabadságra áhítozott. Az igazság, a remény zászlai alatt kaszát, kardot markolt, ennek ellenére sokszor elvérzett, a harcban elbukott. De az igazság magva tovább ólt és ól, mert örök, elpusztíthatatlan. A háborús évek keserűségeit, szenvedéseit átélve megtanultuk, hogy a béke a mi legdrágább kincsünk. Ahol a béke, ott az élet, a fejlődés, az emberek boldogulása, a gyermekek önfeledt kacagása.

Tudjuk, vannak igazságos és igazságtalan háborúk. Nem lehetünk pacifisták. A Nagy Honvédő Háború élő példaként lebeg előttünk, úgyszintén a Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Ezek a harcok népeket mozgósítottak ezért győzedelmeskedtek. Döntő módon befolyásolták a világtörténelem alakulását, mai fejlődését.

A kommunista eszmék térhódítása, a kizsákmányolás poklából való menekülés az imperializmus szemében megbocsáthatatlan. Ezért a kiagyalt háborús tervek, ezért az új lángcsóvák, ezért ezrek és ezrek halálba küldése, lemészárlása. A „cél szentesíti az eszközt“ áligazság alapján az uszítóknak semmi sem drága. Ma már az emberiségnek nem mindegy, hogyan él, miért él, küzd, tervez, épít vagy harcol. A jelenlegi fegyverkezési verseny, a rakétatelepítés az egész világ békeszerető tömegeit mozgósította és tiltakozásra ösztönözte őket. A józan ész védekezik, az ember élni és nem elpusztulni akar! Hirosima me mentóként lebeg felettünk, hiszen megmásíthatatlan, print a második világháború drótkerítései, gázkamrái...

Aki megismerte a háború borzalmait, szirénáinak vésztjósló jajgatását, az óvóhelyek, börtönök penészrágta rettegett faláit, a halállal küzdők viaskodását, a sohanapján vissza nem tórők hiányait, az irtózik a háborúnak még a gondolatától is. Ezért kell termi! Napjaink békeharca: a becsületes, alkotó munka.

Sokszor hallottuk a háború alatt: Csak krumpli, csak száraz kenyér legyen, és soha többé háború. Felejteni gyorsan megtanultunk, mert a körülöttünk levő világot olykor csak nézzük, de nem látjuk. A tisztánlátók nagyon is jól tudják, hogy a harmincnyolc éve tartó európai béke semmivel sem mérhető, mert felbecsülhetetlen értékű. A társadalom változása, fejlődése igazolja bókeharcunkat. Az elvhűség független időtől, emberi hozzáállás kérdése. Vannak rossz-szándékú elégedetlenkedők, a nyugat kirakatainak káprázatában élők, akik osztanak, szoroznak, méricskélnek, s közben a valóságot nem képesek felmérni. Azt a tényt, hogy a háború után a romokból újjá teremtett ország, a szocializmus építése micsoda erőpróbát jelentett. Számunkra a béke létkérdés, ezért kell dolgoznunk, küzdenünk.

Aki nyugaton a fegyverkezésből él, annak a vér, a szenny közvetlenül vagy közvetve sajátja, mint a hóhérnak, aki hiába húz kesztyűt az ítélet végrehajtásához, a lesújtó kéz mégiscsak az övé marad...!

Béke: az emberiség jövője. Az eltelt évek alatt a béke fája megerősödött, naggyá nőtt, egyre terebélyesedő koronája alatt gyermekeink, unokáink játszanak. Ezért vigyázzunk, óvjuk, hogy az ártatlanok ne kerüljenek az óvóhelyek, pincék mélyére. A jövő palántáit nem csíráztathatjuk sötétben, rettegésben, éltető elemük a napfény, nem az atomfelhő, az atomeső, csakis a béke fegyverével lehet megsemmisíteni.

Ez a remény: milliók reménye!

Ha a régi mesék igazat mondanak, akkor a jó, az igaz mindig győzedelmeskedik. De a ma, nem mese. A valóság kegyetlenebb! A remény azonban örök, de önmagában kevés. Milliók igaza, békeharca csak úgy győzedelmeskedhet, ha mi is csatlakozunk hozzájuk.

FERENCZY ANNA érdemes művész

Szabó Gyula: Háború és jövendő