Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-06-10 / 23. szám
szú 5 VI. 10. G épkocsival tettem meg az utat San Franciscoitól, a Csendes-óceán partjától idáig, a Yosemite Nemzeti Park bejáratáig. A továbbiakban választhatok, hogy autón, kerékpáron, gyalog, vagy netán lóháton kívánom bejárni a gazdag kaliforniai természet talán legszebb vidékét. Szí- vest-örömest tenném gyalog, mint azok a fiatalok, akik az autóbuszról lekászálódva most egymás után kapják vállukra vázas-takarós hátizsákjukat, de ahhoz több időre lenne szükségem. A Yosemite - az Egyesült Államok egyik leghíresebb nemzeti parkja - még gépkocsival sem járható be egy vagy két nap alatt. Területe akkora, mint egy magyar megyéé, s még autóútjainak hossza is meghaladja a 320 kilométert. Gyalog vagy lóháton ezenkívül mintegy 1400 kilométernyi utat, ösvényt lehet bejárni. Maradok tehát a gépkocsi mellett. A belépőhöz megkapom a szigorú utasítást is: bárhol álljak is meg az autóval, bárhol táborozzak is, elemózsiát sem kint, sem a kocsitérben ne hagyjak, hanem kizárólag a csukott csomagtartóban, és ott is csak zárt göngyölegben. Intő figyelmeztetésként egy fényképet mellékelnek a felhíváshoz: egy bogárhátú Volkswagent ábrázol, amely kinyitott kon- zervre, lehántott tetejű szardiniásdobozra emlékeztet. Ezt tették vele az éhes mackók. Az ülésen hagyott étel szagára rohanták meg és törték fel a kocsit. Azonkívül számos jótanácsot kapunk még arra vonatkozólag, hogy a medve ugyan fél az embertől, de azért hasznos, ha mi is félünk tőle. Ennek persze, a fele sem tréfa, mert a Yosemite eredeti neve nem véletlenül Uzumate, ami az ahwahneechee indiánok nyelvén annyit tesz, mint grizlimedve. A tájvédelmi területen ma is szép számmal élnek (természetesen szabadon) fekete medvék, kojottok, szarvasok, rpor- moták, összesen 76 emlős állatfaj, 221 féle madár, valamint 29 különböző csúszómászó és kétéltű. A Csendes-óceánnal párhuzamosan húzódó Sierre Nevada hegyvonulatának négyezer méter magas csúcsai, a csupasz-sziklás hegyoldalak, a mély, nappal is félhomályos kanyonok, a valószínűtle- nül magasról alázuhanó vízesések, a ritka állatok és virágok, valósággal a mesék világából kilépett óriásfenyök már a múlt század közepén elkezdték vonzani ide a turistákat, a természet kedvelőit. Az első fehér-amerikai látogatók az indiánokat üldöző katonák, majd az aranyásók voltak, de már a polgárháború idején, 1864-ben megjelent Lincoln elnök rendelete, amellyel - mai szóval élve - nemzeti parkká nyilvánította a Yosemi- te-völgyet és környékét, s megtiltotta az itteni páratlan óriásfenyők kivágását. 1900-ban már az első automobil is feltűnt a parkban, ahol akkoriban öt dollár belépődíjat szedtek. (Egyébként ma, amikor a dollár az akkorinak csupán jelentéktelen töredékét éri, sem sokkal több a belépő. A parkot az állam őrzi, gondozza és nem profitszerző vállalkozásként kezeli.) Vegyes - lombos-tűlevelű - erdőben indul a szerpentin, s amikor az első kanyarban kitárulkozik előttünk az egymás mögött mind magasabban húzódó hegyvonulatok sora, előkapom a fényképezőgépet. A képhez a hátteret fehér felhők szolgáltatják. Fölöttünk nyoma Az ember törpének érzi magát az óriásfenyök között sincs felhőnek, tűz a nap, és - amint az Kaliforniában júniusban normális - plusz 32 Celsius fokot mutat a hőmérő. Csak később jövök rá, hogy amit én távoli felhőnek néztem, az hóborította hegyoldal: alig három órával később és jó kétezer méterrel feljebb. Még akkor sem fázom, ingujjra vetkőzve, amikor útitársaimat fotografálom az út mentén, bokáig a hóba süppedve. Addig azonban még jónéhányszor állunk meg, hogy legalább rövid sétákat tegyünk. Az egyik helyen afféle cserkészkalapos rangerek (vadőrök) szerveznek csoportot kisebb gyalogtúrára, azután egy erdészházhoz érünk, amely a háromnapos lovastúrák kiinduló helye. (Ehhez már kérik a „lovas-jártassági“ bizonyítványt.) Megint másutt, közvetlenül az autóút mentén négy fiatalember ereszkedik alá - természetesen megfelelő felszereléssel és óvintézkedések mellett — a csaknem függőleges sziklafalon. A vadregényes táj, az ősfákkal benőtt óriási völgyek, pályaudvar-nagyságú kő- görgetek-telepek, tengerszem festő ecsetjére, író tollára, de legalább is színes filmmel töltött fényképezőgép lencséjére kívánkoznak. Medvével, szarvassal ugyan nem találkozunk (nehéz is lenne az autóúton), annál több a mókus: ott ugrálnak a pihenö- és megállóhelyeken, természetesen nem félnek az emberektől. Miért is félnének, hiszen senki sem bántja őket. (Megjegyzem, nem csak itt, a kaliforniai tájvédelmi területen, hanem Washington kellős közepén, a minisztérium előtti kis tereken, gyepen, fákon is háborítatlanul szökdécselnek a mókusok.) A Yosemite-park akkora, hogy még ilyenkor, a főidényben sem zsúfolt. Csak amikor a terület központjába, a Yosemi- te-völgybe érünk, akkor kezdjük úgy érezni magunkat, mint aki népszerű, felkapott üdülőhelyen jár. Persze, ez valóban az. Néhány jókora luxushotel várja itt a látogatókat (pontosabban: a vendégek várnak itt szállodára, ilyenkor háromnégy hónapra előre vannak lefoglalva a szobák), de szép számmal akad itt olcsó bungaló és tábortűzhely is, ahol ezerszámra lehet felütni a sátrakat. Indián asszony a „kirakatban“ Ezenkívül a park egész környéke tele van kisebb-nagyobb turistaszállásokkal. Mi például a 45 kilométernyire lévő Coun- tervilleben jutottunk olcsó hotelszobához. Ez a város (mert 150 lakosa ellenére is erre a névre hallgat), valaha sokkal jobb időket látott, és nem abból élt, hogy a Yosemite-park látogatóinak nyújtson szállást. A múlt század derekán, a kaliforniai aranyláz idején itt is rábukkantak a sárga ércre, és távoli világrészekből jöttek a hirtelen meggazdagodni vágyó kalandorok és az éhezéstől szabadulni akaró kínai kulik. Huszonnégy ivó, több bordélyház, számos szálloda és üzlet működött itt akkoriban. Sőt a múlt század végén épült itt egy vasútvonal is, amely ném állt kapcsolatban más vasutakkal. A mozdonyt és az ércet a dúsítóba szállító vagonokat öszvérekkel húzatták fel ide a hegyekbe. Állítólag ez volt a világ legrövidebb vasútvonala: hossza mindössze négy és fél kilométert tett ki. Ma már mindebből csak a mozdony, a posta- hivatal és egy-két vadnyugati ivó maradt meg, az is csak a Yosemite-parkot felkereső és idetévedt turisták szórakoztatására. A Nemzeti Park „fővárosának“, Yosemite községnek két fő nevezetessége van: az indián falu és a hármas vízesés. A falu bizony nagyon szomorú látványt nyújt. A Miwouk törzs ahwahneeche nemzetségének lakói élnek itt, mintegy kirakatban. Bárki bemehet fából épült kerek házaikba, nézheti, fényképezheti a folytatólagos folklór-előadásokat, a nemzeti viseletbe öltözött lányokat és elszívhat a férfiakkal egy-egy pipát. Az a foglalkozásuk, hogy eleven múzeumi tárgyak. Nem kerestem köztük Sólyomszemet, vagy Winnetout, csak legalább olyan férfit akartam látni, aki egyenesen az ember szemébe néz. Nem találtam ilyent. Ami viszont a vízesést illeti, hát az valódi. De olyan, hogy az embernek, ha felnéz rá, előbb megfájdul a nyaka, azután elszédül, végül majd eláll a lélegzete. Legfelső pontja az a szikla, ahonnan a csillámló, habzó víztömeg megindul lefelé 740 méterrel van magasabban, mint a völgynek az a pontja, ahol állok. A zuhatag kétszer tűnik el a sziklák között, hogy néhány tucat méterrel lejjebb ismét megjelenjen. A három vízesés össz- magassága mintegy tizenötször annyi, mint a Niagaráé. És elegendő alig néhány lépést tenni ahhoz, hogy az ember egészen más szögből lássa a zuhatagokat. Ha pedig bejárja a völgyet, és annak különféle zugaiból pillant rájuk fel, kész megesküdni, hogy más és más vízeséseket lát. A Yosemite-parkról szóló útikönyvek- noha az amerikaiak közismerten szeretik a pontos számokat és adatokat - furcsa módon adósak maradnak azzal, hogy hány méter magasak, hány méteres átmérővel rendelkeznek azok a szikvo- jafák, amelyeknek kedvéért évente tíz- meg tízezrek zarándokolnak el ide az Egyesült Államok minden részéből, de még Kanadából, Mexikóból, Japánból is. Az egyetlen adat az, hogy az itteni szik- vojafák legnagyobbika - a Grizli-Óriás- korát 2700 esztendőre becsülik. További megközelítő adat: három szikvoja törzsébe - még mielőtt védetté nyilvánították őket - afféle átjárót vágtak. Egy lovaskocsi kényelmesen átmehet ezeken a „kapukon“. Végül: az 1980. január 15- én kidőlt óriásfenyőhöz, a Bukott Uralkodóhoz nemrégiben fényképezkedési céllal felvonult egy lovasszázad. Láttam az erről készült képet. Tizenhat ember és ló áll a kidőlt törzsön, ugyanannyi pedig alattuk a földön, de úgy, hogy a lovakon ülő katonák kalapja méterekkel van a fent elhelyezkedett lovak patája alatt. Az ágas-bogas gyökereken tizennégy ember kapaszkodik, de a szó szoros értelmében azt teszik, mert olyan magasan vannak, hogy ha leesnének, aligha úsznék meg egyszerű kéz- vagy lábtöréssel! A megszokott méretarányok itt valószínűtlenné válnak. A látogató úgy érzi magát, mint Gulliver az óriások országában. Ezért is nevezik még a szikvoját kaliforniai óriásfenyőnek, mammutfenyő- nek, vagy mammutfának. Amint az ember körbejártatja szemét a templomtorony magasságában terjeszkedő ágakon, sok helyen láthatja villám- csapás nyomát. A megélt évezredek során számtalan égiháború zúgott el az égig érő fák fölött. A szikvoja - ez a matuzsálemnek születő túlélő-rekorder- azonban ehhez is nagyszerűen alkalmazkodik. A túl sűrű lombozatot nem kedveli, mert szüksége van a napfényre. S a tűz éppen hogy segít neki eltüntetni a fölöslegest, a saját növekedését gátlót. Ugyanakkor sajátos tűzálló képességénél fogva a szikvoja mindig meg tudja állítani a lángokat, amikor azok már valóban veszélyeztetik. KULCSÁR ISTVÁN Az indián törzs gyermekei (A szerző felvételei) 4< * Jfl fiff»] ffijTy ivWT*]SM BIRODALMA
