Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-06-10 / 23. szám
ajtó zajtalanul. feltárult. A férfi ösztönösen megfordult, és meglátta az újoncot, aki bizonytalanul megállt az ajtóban. Ahelyett, hogy beinvitálta volna, bizalmatlanul megkérdezte:- Hát már nőket is küldenek ide? A lány zavartan bólintott.- Miért állt meg? Jöjjön be - javasolta a férfi. A lány néhány lépést tett. Üljön le. - Az újonc leült az átlátszó falnál levő székre. - Hogy utazott?- Jól, köszönöm - felelte. Azután felállt és azt mondta: - A nevem...- Üljön csak, üljön - vágott a szavába a férfi. - Ebben a szobában az emberek nem ismerkednek. Három- évenként egyszer találkoznak itt, mint mi most, azután elválnak. - A lány mellett állt az átlátszó falnál, amely mögött kékes síkság terült el, rajta itt-ott fák, amik polipokra hasonlítottak, a narancsszínű ég felé nyújtották meztelen, hosszú és nyugtalan csápjaikat. - Rögtön átveszi az állomást, vagy előbb pihen? - kérdezte a férfi.- Mindegy. A csöndben kis szünetekkel a kvarcóra gyönge, elfojtott zöreje hallatszott. KAREN A. SZIMONJAN A hallgatás kezdett elviselhetetlenné válni. Hogy elrejtse izgalmát, a lány tompán megszólalt:- Milyen különös planéta...- Egyáltalán nem az - vetette oda a férfi. - A legközönségesebb. Semmi különös nincs itt. Látja a fákat?- Oldalt lépett, hogy a lány láthassa a síkságon növő fákat. - Két hét múlva a legszokványosabbnak fogja tartani őket. Ez az egyetlen furcsa dolog a planétán, és ez is csak az elején... A többi pedig annyira hétköznapi, hogy bele lehet őrülni.- És maga... már... - kérdezte a lány.- Eszemben sem volt. Az emberek a honvágytól, a magánytól, az elhagyatottság és saját fölöslegességük érzésétől őrülnek meg. De itt nics honvágy, mert az ember megfeszítetten dolgozik. Egész nap. Ha csak egy pillanatra gyöngül az éberség, a gépek és a robotok darabokra szedik a planétát. Elhagyatottságot sem éreztem soha. Valahol várnak rám. És hívnak, mindig, mindennap, minden órában hívnak... Még ebben a percben is hívnak. Ezért sietek- mondta kicsit zavartan.- Mindjárt átveszem az állomást, és akkor nem fog elkésni - mondta a lány. - Valószínűleg nagyon vágyódik már... A Földre vagy a Marsra... Melyik bolygóra való?-A Bak-151-re. Ott születtem és nőttem fel. A Földön még egyszer sem voltam.- Mindegy - felelte fölényesen a lány. - Minden lakott planéta hasonlít a másikra. Száz év múlva valószínűleg ez sem fog semmiben különbözni a Földtől. Tudja, már én is vágyódom haza. Úgy véltem, hogy itt minden olyan szokatlan lesz... De én hiszek önnek. És kicsit irigylem.- Miért?- Hamarosan otthon lesz.- Hiába irigykedik. Nem térek haza.- Itt marad? - kérdezte a lány.- Vajon van ilyen utasítás is: a közös ügyeletről?- Nem. - A férfi elmosolyodott, leült a lánnyal szembe, és összekulcsolta a kezét a térdén. - Elindulok. Oda. - Az esti égbolton csillogó pontra mutatott.- Fényes csillag.- Nagyon - mondta a férfi, kicsit hintázva a székben. - Mindig ragyog. És hív. Türelmetlenül vártam az új ügyeletest, hogy átadjam az állomást és elröpüljek oda.- A Bak-151 -re nem vágyik?- Nem tudom. Hogy is mondjam? Valószínűleg igen... - elhallgatott, majd halkan folytatta: - De engem hívnak, érti? A lány bólinott, és hogy eloszlassa lassan keletkező furcsa érzését, nagyon hangosan azt mondta:- Talán átvegyem az állomást? A végén még igazán elkésik. Mikor indul?- Amint átadtam az állomást- mondta. - Egy óra sem kell hozzá. A kővetkező napon megint találkoztak' ugyanabban a szobában. A lány nem csodálkozott, tudta, hogy a férfi még nem utazott el.- Jó reggelt - köszönt a férfi.- Üdvözlöm, - válaszolt a lány.- Igaza volt, a fákat már megszoktam.-ön túlságosan elnéző velem- mondta a férfi -, de én pontosan tudom, hogy a fákat csak egy-két hét múlva szokja meg az ember.- ön még nem utazott el - mondta a lány -, én pedig egész éjjel le se hunytam a szemem. Minden percben vártam, hogy meghallom a hajtóművek dübörgését. Egyébként a felszállópályáról elhallatszik idáig a hajtóművek zaja?- Nagyon halkan.- Hogy hívják? A férfi összefonta kezét a mellén.- Hiszen mondtam, hogy ebben a szobában nem ismerkednek. Három- évenként egyszer a régi és az új ügyeletes találkozik itt és újból elválik. Nem tudom az elődöm nevét, és ő sem az enyémet...- Miért?- Mert fölösleges.- Miért fölösleges? - csodálkozott a lány. - Hiszen lehetne emberi módon találkozni és elválni.- Természetesen lehetne - válaszolta -, de ettől nehezebb mind a távozónak, mind az ittmaradónak. Ezen a határplanétán keresztezi egymást két ember útja, akik eddig a világegyetem különböző sarkaiban éltek, és ugyanaznap el is válnak. És ők ketten soha többé nem találkoznak. Tudja, két ember találkozik és elválik, hogy soha többé ne találkozzon. De ha tudom a nevét... akkor... akkor várom őt. Mert akkor már nem csupán egy névtelen ember. Nos, hogyan magyarázzam meg... A név: az már valamilyen többlet. Amikor ön is eltölt itt három évet ügyeletben, ön is megérzi... és majd nem tudja elmagyarázni az új ügyeletesnek, mit jelent az, amikor hosszú magány után végre emberrel találkozik.- Nem hinném, hogy a név zavarna.- Lehetséges. De hiszen fölösleges, hogy valaki, akivel soha többé nem találkozik, konkrét személlyé váljon!- Tegnap nagyon sietett - mondta a lány. A férfi nem válaszolt. És a csöndben ismét elhangzott, kis szünetekkel, a kvarcóra zöreje. A határ-planéta volt az a választó- vonal, ameddig meghódították az űrt. Ezernyi más planétát éppen most hódítanak meg. És mind határt alkotott az ismert és az ismeretlen között. Száz vagy még több év alatt a gépek és a robotok a magányos ügyeletesek felügyelete alatt átalakítják a planétát, létrehozzák mindazt, ami nélkül az emberek nem képesek letelepülni. Aztán a világ-^ mindenség különböző sarkaiból emberek érkeznek ide és kolóniákat hoznak létre. Kár, hogy mindeddig egyetlen planétán sem találtak gondolkodó lényeket. És most az egész világegyetemben, a sugarak végtelen sokaságának mentén terjeszkednek a volt földlakók...- ön szerint, hány ember van az egész világegyetemben?- Valószínűleg néhány százmilli- árd - válaszolta a lány.- A huszadik században, azt hiszem, az emberek csak a Földön éltek és mindössze hárommilliárd- nyian voltak.- Ez már a huszonnyolcadik század - mondta a lány. - Sokáig szándékozik még ittmaradni? Már nem hívják önt?- Ez már a huszonnyolcadik század - erősítette meg a férfi -, és az emberek, különösen a lányok, egyáltalán nem változtak meg. Makacs csillag volt. Állandóan hívta. És a férfi nem tudta elfojtani ezt a makacs hívást. Amikor néhány nap múlva ismét abba a szobába ment, ahol az emberek sohasem ismerkednek, már tudta: azután, hogy kimegy innen, ez a határ-planéta emlékké, álommá vagy gyermekkorban hallott mesévé válik, amit jó lenne újból meghallgatni, de amitől most elszorul a szíve, mivel ennek a nesének minden bája visszafordíthatatlanul elveszett.- Mindjárt indulok - mondotta a férfi. A lány szótlanul ránézett.- Mindjárt indulok - ismételte a férfi.- Elválunk - szólalt meg csöndesen a lány. - Az emberi utak véletlenül kereszteződnek ezen a planétán és ismét elválnak. Igaz?-Találkozunk. ,- Olyan sok út van - mondta a lány -, és olyan nagy a világ- egyetem ...- Húszéves voltam, amikor idejöttem - mondta a férfi. - És ön?- Én is.- Úgy látszik, ezen a planétán csak a húszévesek útjai kereszteződnek... Ezen a leghétköznapibb planétán... Elég-különös, ugye?- Igen.- Es amikor megjelennek a megszokott világukban, akkor oda törekszenek, ahol semmi megszokott nincs. És ha oda igyekeznek, akkor okvetlenül találkoznak ott, ahol valóban minden szokatlan: a világmindenség is, a Nap is, a planéta is... Okvetlenül találkozunk. - Elhallgatott, majd hozzátette: - Ádámnak hívnak.- Én pedig Lilit vagyok - mondta a lány. - Biztos vagy benne, hogy találkozunk,- És te tudod, hogy hány ember van a világon? A lány tétovázott.-A világon mindössze két ember van. Én és te. És csak egyetlen csillag van, a legkülönösebb az egész világmindenségben... BARTA GÁBOR fordítása Edmondo de Amicis* 1859-ben történt, a Lombardia felszabadításáért vívott háborúban. Néhány nappal a solferinói és a San Martino-i csata után, amelyben a franciák és az olaszok legyőztek az osztrákokat, egy szép júniusi reggelen kicsiny olasz lovascsapat léptetett Saluzzóból egy magányos ösvényen az ellenség felé. A katonák figyelmesen vizsgálták a tájat; egy tiszt és egy őrmester vezette őket. Valamennyien merően néztek előre, a messzeségbe, néma csendben, készen arra, hogy bármely pillanatban felvillanhat a fák között az ellenséges előőrsök fehér egyenruhája. így jutottak el egy parasztházhoz, amelyet kőrisfák vettek körül. A ház előtt tizenkétéves-forma fiú állt, egyes-egyedül, és egy kis ágat farigcsált a késével: botot készített belőle. Az egyik ablakban széles háromszínű lobogó lengett; a házban egy lélek sem volt, a parasztok elmenekültek az osztrákok elől. Amikor a fiú megpillantotta a lovasokat, eldobta a botot és levette a sapkáját. Szép fiú volt: arca merész, szeme nagy és égszínkék, haja szőke, hosszú, nyitott ingéből kilátszott a csupasz melle.- Mit csinálsz itt? — kérdezte a tiszt, megállítva lovát. - Miért nem menekültél el a családoddal?- Nincs családom - felelte a fiú. - Talált gyerek vagyok. Dolgozom itt is, m< lei be AI ne ke zo de: mé at én'fen koí verdél * Olasz író (1946-1918), részt pór vett az 1866. évi olasz-osztrák háborúban. Legismertebb müve I a Szív című elbeszéléskötet a n Társadalomkritikája szentimen- és talizmussal és hazafiassággal párosul. és Vladimír Reisel Csillagtalan ég Gyöngéden ringat el a csend ha az álom ölel imám füledben visszazeng rejt a varázslepel mint elátkozott jázminvirág lábadhoz omlok árva lény szemedben megdermed a vágy szelet sodor felém a fény énekem mint a csalogányé lágy halottak vagyunk te meg én Te meg én Július Lenko Vagy Madarak játszi röptét nem ismerem tavaszi bokrokon át, benned raboskodom, mint végtelen időben az órák, mint idő a fákban ősz előtt, mikor a kert fáradtan elpihen - vagy pirosra fest a mézga-csöpp, vagy aláhullok férgesen. DÉNES GYÖRGY fordításai
