Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-05-27 / 21. szám
nti Tavasz alkalmából ’.lépcsőin, azt is lek sem nőtt egy •k ezért mberek, irpének, állítólag ti vették selte el azt sem errel az is a sok ra, majd >k, egyre magát. \/lár csak e. Ekkor épes az n bizony lesz, az irtem az a váltan, nyi óriás i fülébe. i is, hogy előttem 1 soha el nre sem ib-utóbb ivat sem i minden ondónak azért is, ‘ az óriás szempilGyüre Lajos Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott ahol a kismalacka túr, Ungon innen, Bergen túl, volt egyszer egy falu, amelyet úgy hívtak, hogy Kutyaháza. Élt abban a faluban egy jóravaló öreg özvegyasszony a fiával, aki nemrégiben tért haza a katonaságból. És hát itt volt az ideje, hogy megházasodjon. Amúgy jó kötésű, sudár legény volt, ám igen rátarti hírében állt. Olyan büszkén hordta a fejét, hogy mindig a csillagokat nézte, még fényes nappal is. Nem volt ínyére, hogy a faluból, holmi himi-humi leányt hozzon a házhoz menyecskének. Kiállt a kapuba, s jó hangosan, hogy a szomszédok is értsenek belőle, odaszólt özvegy édesanyjához:- Elmegyek a harmadik határba, s választok magamnak olyan tehetős leányt, de olyant, hogy édesanyám még a széket is meg- törli alatta! Hiába intette a fiát az öregasz- szony.- Maradj te, fiam, csak a magadhoz illők mellett. Van itt elég lány a faluban! - Nem használt neki a szép szó. El is indult mindjárt, hogy aszerint cselekedjék, ahogy mondta. Ment, ment, míg csak el nem érte a harmadik falu határát. Ott leült az árokszélre, felhúzta a csizmáját, mely addig a vállán volt, és indult befelé a faluba. De bizony akárhány lányos házhoz kopogtatott be, mindenütt csak kinevették. Hát hogyne nevették volna ki, mikor odáig érkezett a mondókájábán, hogy ki ó, s mincsoda, mi járatban van.- Aztán hova való öcsémuram?- kérdezi a gazda.- Én, kedves bátyám, kutyaházi vagyok. S erre mi volt mindig a felelet?- Hát öcsémuram, mi a lányunkat kutyaházihoz nem adjuk. Hiába bizonygatta a fiú, hogy ö nem kutyaházi, csak a falu az- nem használt semmit.- Ahol az egész falu kutyaházi, ott a mi lányunknak semmi keresni valója nincs. (gy hát nagy mérgesen hazament a legény. Másnap reggel azt mondja öreg édesanyjának:- Elmegyek a hetedik határba, s ott választok magamnak menyecskét. Úgy is tett. Kora reggel, még pirkadatkor elindult, hogy a hetedik határba érjen estére. Oda is ért, de bizony amikor a falu végén fel akarja húzni a csizmáját, sehogy se akar az felmenni. Úgy szorította, hogy egy lépést se tudott benne tenni. A sok gyaloglás feltörte a lábát. Mit volt mit tenni, lehúzta a csizmát, s mezítláb indult el lánynézőbe. Volt is hahotázás a lányos házaknál! Mondták is neki:- Aki a hetedik határba indul lánynézöbe, az kocsin induljon útnak, mert gyalog csak a kódisok járnak! Visszafordult hát megint nagy mérgesen a legény. Már a falujában is híre ment, hogy hogy járt a lánynézőben, s itt-ott összepusmogtak, vihogtak a háta mögött a leányok. Most már csakazért is más faluból hozok menyecskét, gondolta a legény. Egy szép napon ráparancsolt öreg édesanyjára, hogy másnap reggelre rakja meg tepertős pogácsával a tarisznyáját, mert addig vissza nem tér, míg menyecskét nem hoz a házhoz. Az édesanyja megint mondja neki: —Bizony, fiam, jobban tennéd, ha itthon maradnál és segítenél a munkában, mert nem nekem való már az etetés, a jószágok gondozása. A minap is kirúgta a kezemből a zsojtárt fejés közben a Cifra. - De nem használt a jó szó most sem. Másnap még fel sem pitymal- lott, már szedte is az iszákját, megrakta tepertős pogácsával, a kulacsát megtöltötte jóféle borocskával, vállára vetette a csizmáját, és útnak eredt. Ment, ment, már lassan a nap is deleiére hágott, gondolta, megpihen, s közben falatozik is. Leült egy szép lombos eperfa alá. Ahogy ott szedegeti elő az ízes tepertős pogácsát, letelepedik mellé egy öregasszony és szinte majd kinézi szájából a falatot, de a legény nem kínálja meg. Mire jóllakott, húzott egyet rá a kulacsból, kalapját a szemére húzta és lefeküdt, hogy szundítson egyet az árnyékban. Nem aludt sokat, tán egy fertály óra sem volt az egész, mikor valami motoszkálásra ébredt. Hát csak az öregasszony fészkelődött mellette. Mikor látta, hogy felébredt a legény, megkérdezte tőle:- Aztán megvan-e már a menyecskének való? A legény megütközve hallgatta, mint beszél az asszony, gondolta, bizonyára álmában kibeszélte az uticélját.-Tudom ám én, hogy hova indulnak ilyenkor a kutyaházi legények, lelkem, galambocskám - folytatta az asszony. - Mondanám is, hogy merre vegye útját, dehát nem szól szám, nem fáj fejem! Kommendálnék én egy lányt, hogy olyan nincs még egy a falujukban, dehát ilyen fösvény legénynek bizony nemigen akaró- dzik, mert engem fog átkozni egy életen át, akihez küldöm. Nosza, fogja a legény az iszákját, kínálja az asszonyt, az meg eszik jó étvággyal, még a kulacsot is meghúzza rá. A legény alig várja, hogy befejezze, már kérdi is:- Aztán merre lakik az a lány?- Az bizony nem messze, csak itt a harmadik faluban.- Aztán mennyi a hozománya?- Hát hogy mennyije van vagy nincs, azt nem tudom, de hogy mind kapta, az biztos! Megörült erre a legény, s ráfelel.- Nem baj az! Vette vagy kapta - az a fő, hogy van!- Nohát akkor csak menjen lelkem, galambocskám. Ahogy beér a faluba, a második szoroska után balra az első ház. Oda forduljon be, a többi a maga dolga. Felkapta erre a legény az iszákját, a csizmáját a vállára vetette és már indult is. Még köszönni is elfelejtett az öregasszonynak. Már jól ráesteledett, mire a faluba ért, de azért megtalálta a házat. Alighogy benyit a pitvarba, olyan csirizszag csapja meg az orrát, hogy még csak kedve sem volt kopogni. Az igaz, úgy sem hallották volna meg odabent, mert olyan kalapálással voltak, mintha tíz ácsmester dolgozott volna egyszerre. Benyit a szobába, ahonnan a kalapálás hangzott, hát, amit ott látott, az már egy cseppet sem volt kedvére való. Egy háromlábú kis- széken ott ült a ház gazdája, a lábszíjjal éppen a térdéhez szorított egy vásott bakancsot, s a féltalpat igazította rá. Úgy járt a kezében a dikics meg a kalapács, mintha minden bánatát a szerencsétlen lábbelin akarná kitölteni. A foga közé szorított faszögektől pedig még köszönni sem tudott. A sok kaptafa ott hevert szanaszét a földön, meg az ablak alatti polcon garmadában. Látta a legény, hogyne látta volna, hogy becsapta az öregasszony. Kapta bizony a hozománya az eladólánynak - de kaptafa. Abból pedig nem él meg a szántóvető ember. Fordult is kifelé azon ,nyomban, azt sem várta meg, hogy megkérdezzék: mi járatban van. Ment nagy búsan hazafelé, s mire a falujukhoz ért, kelet felől éppen akkor kezdett hasadni a hajnal. A kapuba érve a szomszéd Annuska éppen akkor fordult ki az istállóból egy nagy zsojtár illatos, fehéren habzó tejjel, amit az imént fejt ki a rúgós Cifra tehéntől. A legény csak nézte, és azon csodálkozott, hogy miért is nem vette észre ezt a fürge, szem- revaló teremtést, aki sürög-forog, hogy az ő tehenüket is érkezik megfejni. Nem is indult többet lánynézőbe semerre. Farsang elején, mire az új bor kiforrt, olyan lakodalmat csaptak, hogy három napig tartott, s Kisidától Nagyidéig folyt a sárga lé. Még most is élnek, ha meg nem haltak. Kacsa-macska kaland- Egeret fogni, jöjj velem!- Én a pitypangot szeretem.- Gyere ússzunk, csoda finom!- Nagyon hideg, ki nem bírom.- Most mesét mondok, figyelj jól, Egy álmodó kis macskáról.- Behunyom szemem, elalszom. , - Álmodok rólad, barátom. KESZELI FERENC Minden Áron Széles rónán, Szemhatáron, láthatáron, vámhatáron, pejparipán, januáron, vágtat Áron. februáron, Győz törökön, pejparipán győz tatáron, Vágtat Áron. győz az Áron Át oson az mindenáron, aknazáron, s minden sztáron korhatáron, túltesz Áron fagyhatáron, napsugáron, Túltesz minden holdsugáron, vad betyáron, vágtat Áron csikóson, dromedáron, és kisbojtáron, s fennakad hajcsáron, a folyondáron. és janicsáron, Kézzel, lábbal kasznáron, csapkod Áron, és szakadáron, majd felébred, zsandáron, mert e mese, és lócsiszáron, lám: csak álom. császáron meg piszlicsáron bizony mondom: túltesz Áron.
