Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-05-20 / 20. szám
Rettenetesen érzem magam. Hallgatom a néma csöndet, amely igyekszik zavarba hozni, meggyötörni fáradt telkemet. Mitől vagyok ennyire fáradt? Miért nem lelek megnyugvást, megbékélést? Azért, mert hozzám hasonló szerencsét- • lenek alkotják társadalmunk legkisemmi- zettebb rétegét, mely még azt sem tudja, mi az a pihenés vagy jóllakás. A történetem egyszerű és hétköznapi. Tizenkét éves sem voltam, amikor meghalt az apám. „Gazdag“ örökség maradt rám: özvegy anyám öt kisgyermekkel. Bárhová nézek, körülöttem mindenütt könyörgő szemek. Mindegyikben ott világít az éhség kísértete. Kinevet, kikacagja hiábavaló igyekezetemet, hogy legyőzöm őt szerény munkával. Az éhség és a nincstelenség mindenüvé elkíséri a szegény embert. Kiszabadulni ebből az ördögi körből, mindig ez volt az egyetlen célom. Kifutóként kezdtem egy boltban. Reggeltől estig kaptam a nyakleveseket saját hibáimért is és a mások vétkeiért is. Gazdám meg volt győződve róla, hogy én csak azért létezem, tegyen kin kitölteni mérgét. Soha senki sem tudta volna bebizonyítani neki, hogy nem érdemiem meg a verést. Hiszen a törvény, melyet az az osztály alkotott, amelynek tagja, kimondja: joga van ütni alárendeltjét, és az öt pajszt', amit este munka után kegyesen kifizet, sokkal több, mint amennyit megérdemlek. Aztán gyakran cseréltem gazdát, keserű tapasztalatokat szereztem s most már tudom; a kereskedők mind olyanok, mint amelyiknél most szolgálok, egyik sem éri föl ésszel, hogy a rúgások és pofonok nem duplázzák meg a munkás szorgalmát. Egyszer véletlenül hallottam egy beszélgetést, amely szívemhez szólt. Lakónegyedünkben gyerekek arról ábrándoztak, hogyan tehet könnyen és gyorsan meggazdagodni. Hát ezért vagyok most itt ebben a reménytelenségben. Amikor a hullámok visszahúzódnak a tenger medrébe, a tenger kincseit - a sóréteggel vastagon fedett kagylókban tündöklő igazgyöngyöket - hátrahagyja a nedves parton. A kagylók elbújnak a sziklák közé, ez a szegények fantáziájának felizga- tója. Nem könnyű megtalálni őket, a természet mesterien takargatja kincseit. Reggeltől itt vagyok. Apály után a zátony, mint a szomjas bika nyelve olyan száraz. A kék vízruháját ledobott föld feketének tűnik a ragyogó napsütésben. A fazekasagyag eszembe juttatja az elindulásom előtt otthon lejátszódó jelenetet. Anya kimerültén fog hozzá az öreg abaját2 megjavításához. Sikertelenül. A kopott fekete szövet nem tud megbarátkozni az új cérnával, a kéretlen idegennel, ami merényletet akar elkövetni tisztes múltja ellen. Az igazgyöngykeresés kínszenvedés, de mint minden keresés, izgalmas is. A szenvedély megrészegít, a meggazdagodás vágyától szédül a fejem. Sebekkel borított kezem szüntelenül mozog. Zsebkésemmel ügyetlenül feszítem föl egyik kagylót a másik után, hogy legalább az élőlény kocsonyaszerú testét lássam, amelyen az ujjaimból kibuggyanó vértől világospiros erecskék maradnak. A feltört kagylók mint kárörvendó, vigyorgó szájak. Nevet a tenger. Rajtam kacag. Már nem emlékszem rá, hány kagylót törtem föl. A csalódás marcangol. Elfáradtam s többé nem hiszek a töméntelen igazgyöngyről szóló mesében. Hazamegyek. Legyen átkozott az egész. A buta szóbeszéd megmérgezte a telkemet, elérhetetlen vágyakat ébresztett bennem. Isten veled, tenger. Isten vetetek gyöngykagylók, aludjatok nyugodtan, tőlem már nem kell félnetek. De majd egyszer találkoztok egy búvár erős, bátor kezével. Csak várjátok öt! Majd kitép benneteket sötét koporsótokból. Az egykori boltban szolgáló legényke pedig megvásárolja az igazgyöngysort, hogy Mai kuvaiti írónő. képzőművész és jövendőbeli menyasszonya nyakát ékesítse... Óh, asszonyok, ti titokzatos lények! A tenger lágy, hús hullámaihoz hasonlítotok. Magukhoz csábítanak, hálójukba kerítenek, de attól sem riadnak vissza, hogy a vízbe fojtsanak... Igen, s amíg itt ábrándozok, alámerülök a homokba, a lábam teljesen elgyöngül. Menyasszonyom pedig sohasem tesz, feleségem sem tesz. Az olyan áru, amit pénzért kell venni. Vacsorára egy darab kenyeret még csak vehetek magamnak, de váltságdíjat fizetni a menyasszonyért - erről szó sem tehet. Különben is minek szaporítani a földön az éhező nyomorgók számát! A tőlem pár lépésre álló sárból készített mecsetben minden este matrózok és halászok tanyáznak. Imáik és csalódásaik alig különböznek az enyémtől: több pénz, jó asszony után sóvárognak, aki megosztaná velük az étet gondjait, erős fiúkat szülne, segítséget a tengerrel folytatott küzdelemhez, hogy kiaknázhassák annak kincseit. A mecset oly egyszerű és szerény, mint az emberek, akik építették. Agyagból döngölt falaira felírták társaik nevét, akiket elragadott a tenger és azét a kettőét is, akik lezuhantak, halálra zúzták magukat. Temetésük még jelentéktelenebb volt, mint pusztulásuk. Azt beszélik, a szerencsétlenek szellemei azóta itt kószálnak, szomorú dalokat énekelnek és siratják értelmetlen életüket. Bosszút szomjaznak és átkozzák a társadalmat, amely tönkre tette fiatalságukat. Nem vagyok nagyon babonás, de anyámnak és a többi öregasszonynak a rossz szellemekről és kísértetekről szóló meséi nyomot hagytak bennem. Lefekvés után mindig fejemre húzom a takarót, nehogy kísérteteket lássak. Most is úgy tűnik, mintha kőzetemben titokzatos szeltem ólálkodna és életemre akarna törni. Ha ez egy tengerész szelleme, minek neki az én életem, ami annyira hasonlít az övéhez, mégcsak a balszerencsénk is azonos. A szegényeknek még a haláluk sem igen változatos. A halál rendszerint munka közben jön el értünk, amikor dolgozunk, építünk, magot vetünk, amelynek termését így is, úgy is más aratja te. Azt mondják: te szegény vagy, hát dolgozz, gürcölj. Ő meg gazdag. Ez a világ sora rendje ősidőktől fogva. Nem értek ezzel egyet. Ilyen törvényt csak az ocsmány kapzsiság, a mások fölötti uralkodási vágy szülhetett. Mondják, nincs többé rabszolgaság. Dajkamese. Ostobaság! A társadalom ma éppúgy, mint a múltban is, két osztályra oszlik, egye■ ■ sek jól élnek mások rovására. Rabszolgatartó társadalmi rend van nálunk még ma is, csak modern formában, de ez is kitermeli a rabszolgákat és a rabszolgatartókat. Sokszor foglalkoztam a kérdéssel: vajon mi különbség köztem és a bolt tulajdonosa között? Ha az 6 helyében tennék, valószínűleg jobban elrendezném dolgaim. Ha tanulhatnék, sokkal többre vinném. Azt mondják, a szegények saját butaságuk miatt szegények. Csak élnénk igazságos és humánus társadalomban, majd bebizonyítanám az ellenkezőjét... Bebizonyítanám - kinek?... Előttem a mecset sárfala. Beszélhetsz, elmondhatod gondolataid a falnak, amely sarát építői vérével gyúrták össze. Valahányszor közeledek felé, úgy rémlik, valami furcsa kísérletet látok. Lakónegyedünkben is beszélnek róla a velem egykorúak és az idősebbek is. Anyám, az én örökké fáradt, örökké szomorú anyám is hisz benne. Apám meg azt hajtogatta: „Ne félj! Kísértetek csak a mi beteges képzelődéseinkben vannak“. Beteges képzelődés? Igen, de a saját szememmel látom! Kísértet? Szellem? Nem tudom, kicsoda vagy micsoda. De ez a valami késsel kezében közeledik felém. Én pedig fegyvertelen vagyok! De mi történt a hangommal? Gyönge és erőtlen, mint a tücsök ciripelése. Kezemmel önkéntelenül eltakarom arcom, hogy ne lássam a kísértetet. Aztán lassan szétnyitom ujjaimat. Hátha hirtelen eltűnt? De, nem, ott áll és vészjóslóan szorongatja a jrést. Szánalomra méltó és jelentéktelen semmiség vagyok ez előtt az óriás előtt. Reszketek a félelemtől, de 6 könyörtelen. Mennyire magányos vagyok. Legalább anyám lenne velem. Sajnálom öt... Holnap, ha értesül fia pusztulásáról, széttépi magán az abaját. Meghalok, s örökké éhes, tátogató csőrü apró madárkáit elégeti, kiszárítja a kegyetlen forró nap és az éhség szelleme a fölöttem aratott győzelmi ünnepét az ő sírjaikon fejezheti be. Testemet kiverte a nyálkás, hideg veríték, fejem szétpattan a fájdalomtól, a falhoz lapulok, amely átnedvesedik a hátamon patakzó izzadságtól. A kísértet is a falhoz lapul, bár külseje harcias. Áldozatot akar, embervért. S jól tudja, hogy menekülök előle. Szégyen, gyalázat! Mitől gyulladtam be ennyire? Gyáva vagyok, mint egy asszony, aki még a saját árnyékától is megijed. Szégyelld magad! Majdnem belepusztultál a félelembe. No, nem! Még egy kicsit küzdünk egymással. Vagy én, vagy 6. Egyikünknek el kell pusztulnia! Előrántottam zsebkésem, csukott szemmel rávetettem magam. A kés megcsúszott a falon... Semmi ellenállás... Mi ez?... Mulass rajtam, te fal! Ujjaim bemocsko- lódtak a sárfal mázolásán szétfröcskölt kávéaljtól, melynek lecsurgó szennyében véltem látni a kísértetet, a szörnyű látomást éles késsel a kezében, beteges képzelődésem szülöttét. Allah bocsássa meg a tulajdonosnak, hogy a kávé alját a kávéház megnyitásának első napjától a falra loccsantotta!... Anyám, Édesanyám! Jöjj fiadhoz. Engedd, hogy lázas homlokát drága arcodhoz szorítsa, engedd, hogy meggyötört telke lecsillapodhasson ölelő karjaid között! Oroszból fordította KODAY BERTA . "ímtMíí DÉNES GYÖRGY* Számítgatom Számítgatom az éveket. Vajon mikor leszek túl gondon és bajon? Jaj, szép öregség, őszi almafák, tartsátok még a remény csillagát! Szíved világít Nem értem, milyen éj tipor, és milyen álmok rengetege kábít? De érzem, hogy a tántorgó időben a te megbántott, hű szíved világít. S ahogy futok az édes kikelettől a holt emlékek göröngyein át, téged látlak sugaras fehérben, mint egy virágzó almafát. Rózsa a kertben Rózsa, májusi rózsa emeli boglyas fejét, vágyak tüzcsiholója, földerül rajta az ég. Micsoda hajnali álom: liheg a rózsa a kertben. Bolyhos árnyak az ágon, morc levelek szeme rebben. Biccent a szélben a rózsa, szirmait bontva hévül, sárgállik friss kimonója, japáni gésa - örül. Illegve hajlik a napba, hálóba fogja a fény, langy lehelet tapogatja, ringatja röpke remény. A világot meg nem vívtam A világot meg nem vívtam, ki hozzám állt, azt sem hívtam, el nem löktem, ki rám hágott, embert látott, aki látott. Se többet, se kevesebbet, csak az ég alá esettet, aki föltakarta arcát, s maga elten vívta harcát. *Hatvanadik születésnapja alkalmából köszöntjük a költőt !■■■■■■■■ I dősebb Zelenák Béla postatisztviselő hanyatt dőlve olvasott a fotelban. A szétnyitott újságlap egész fejét eltakarta. Mellette - kis kerek asztalkán - tea gőzölgött, és ajándékba kapott holland szivar illatoskodott. Ez a vacsora utáni teázás volt - úgyszólván- legkedvesebb élvezete. Apjától öröklött szokás volt ez is, mint annyi más apró gesztus, amelyek mostanában kezdtek előtünedezni. Csak ezeket örökölte. Földjük is volt szépecskén- háromszáz hold Biharban - meg telkük a Balaton mellett, de minden elúszott még negyvenöt előtt. Szokások maradtak - és a posta. Apját is ott nyugdíjazták. Felesége csipkét horgolt - egész nap ezt csinálta, anélkül, hogy egy fillér haszor, tett volna belőle! —, a fiú pedig mellette kuporgott egy zsámolyon és nézte. Nem a horgolást figyelte, hanem anyja arcát teste. Néha, amikor összeakadt a szemük, riadtan, kérdőn figyelt rá. Az anya nagyokat sóhajtott, időnként férje felé pillantott, de az teljesen eltemetkezett az újságban.- Szóljon már, mami! - suttogta a kamasz. Immár kulcsolt kezeit állához emelte. Anyja ismét sóhajtott, és gyorsabban kezdte mozgatni a horgolótűt.- Béla! Keltene ötven forint a gyereknek. Be kell fizetni az érettségi bankettre... Hallod? Figyelj rám, az isten áldjon meg, hát hozzád beszélek! A férfi leeresztette az újságot, és szemüvege fölött nézett feleségére.- Mit mondtál, kértek?- Adjál Zolinak ötven forintot. Be kell fizetni a bankettre.- Mért kell olyan lármát csapni? Azonnal rohan vele? Hozd ide a kabátomat. A hosszú, sápadt képű fiú kiemelte a szekrényből a kabátot, s alázatos ábrázattal apjához vitte.- Fene nagy bankettet csapnak az urak - dörmögött idősebb Zelenák, miközben előnyá- lazta tárcájából az ötvenest.- Egyszer van az életben, papa - motyogott a fiú.- Na, persze, persze. - Ismét az újságba bújt. A gyerek elvette a pénzt, de továbbra is ott állt a kabáttal, kissé előrehajolva, szolgálatkészen, mint próbákon a szabó. Anyjára tekintett és elvörösödve megszólalt:-És... kellene húsz forint, tudniillik... fé... fényképezés is tesz. Apja kissé bosszús képet vágott, de szó nélkül kinyitotta a bőrtárcát, és elővette a húszast.- Meg szmoking - nyögte a fiú. Olyan halkan mondta, hogy apja nem értette. Legalábbis úgy tett, mintha nem értené.- Leszel szíves a cipőmet - mondta és szivarjáért nyúlt. Közben az újságba temetkezett, s tévedésből a teába dugta az ujját. A gyerek sietve visszaakasztotta a kabátot, azután az apja elé térdelt, és fűzni kezdte a cipőjét. Ez is minden este ismétlődő szertartás volt; sajátságos atavizmus, egyik megnyilvánulása idősebb Zelenák rabszolgatar inak. Ifjabb Zelenák remegő ujjakkal a fűzőt, és sírhatnékja volt. Ezt e CSAK GYULA Hagyni kellett volna a fényképészt r kettett a csudába - és a szmokingc így most már nem tesz belőle ser akkor ő... Anyja az ölébe ejtette mindkét ke: bizonytalan hangon megszólalt. pénzegység 2 arab nemzeti ruhadarab ■■■■■■■■■■■
