Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-05-13 / 19. szám
A telefonban, amikor ezt a találkozót beszéltük meg, kimértnek tetszett szavajárása, komor embert sejtetett a hang. Imrich Strelka tv-rendező azonban a valóságban más, épp az ellenkezőjét tapasztalom, amikor kezet fogunk. Egyszerűen, barátságosan fogad, munkahelyén, a Szlovák Televízió malomvölgyi központi épületének egyik, első emeleti helyiségében, melynek ajtaján a szakszervezet emblémáját láttam. Könnyen indul a beszélgetés is, van közös alap: Imrich Strelka a hatvanas évek közepétől többször volt bíráló bizottságok tagja a Jó- kai-napokon, sőt, mint hamarosan kiderül, csehszlovákiai magyar amatőr színjátszó csoportok szaktanácsadója is. Közben egy mondat felém:- Kérdezzen csak nyugodtan magyarul, én majd inkább szlovákul válaszolok, mert azért így jobban megy. Kezdjük az elején, javaslom, mivelhogy érdekel, milyen kezdetek, előzmények után jutott el vendéglátóm az Antonín Zápotocky- díjig, mellyel a közelmúltban tüntették ki.- Nagymagyaron születtem, 1926-ban. Az édesanyám tevékenyen vett részt az amatőr művészeti mozgalomban, vezetője volt egy zenekarnak, mely operettműsorokban működött közre. Vagyis már kisfiúként alkalmam volt megismerkedni az ilyen jellegű, nemes munkával, amatőr művészek alkotó közösségével. Mi több, játszottam is. Épp nemrégiben beszélgettünk erről édesanyámmal. Az édesapám nyolcvannégy éves, ennek ellenére aktívan él nyugdíjastársai között.- Hogyan kezdődött az ön pályája?- Az Új Színpadon kezdtem, mint színész, negyvenhétben. Ugyanakkor a konzervatórium hallgatója is voltam, majd szólistája az említett színház kórusának. Közben: a CSE- MADOK-ban az elvtársak megtudták, hogy beszélek magyarul - a barátaim között tanultam meg szülőfalumban és munkát ajánlottak. így lettem több magyar színjátszó csoport szaktanácsadója. Emlékszem az első nagy sikerre, a Vitézek és hősökre, melyet a komáromiak adtak elő, jó barátom, Király Dezső rendezésében. Mondhatom, országos siker volt, a darabot Prágában is bemutatták, ahol többek között Zdenék Ne- jedly gratulált a társulatnak, mely aztán „alapja“ lett a Magyar Területi Színháznak. Javasolták akkoriban, hogy legyek igazgatója, amit persze csak mellesleg jegyzek meg, de nem fogadtam el az ajánlatot, volt önkritikám: túl fiatalnak tartottam magamat, hogy ilyen fontos tisztséget töltsék be. Dolgoztam a lévai, a dunaszerdahelyi, az érsekújvári színjátszókkal is.- Visszaemlékezve, milyennek ítéli meg színjátszó mozgalmunk akkori színvonalát?- A helyzet hasonló volt a maihoz, voltak élegyüttesek, jó produkciókkal, és voltak gyengébbek. Egy-egy csoport teljesítménye mindékor elsősorban a rendezőtől és a színészgárdától függ. És még valamitől: a lelkesedés fokától, mely az ötvenes évek együtteseiben szinte kivétel nélkül magas volt.- Ezek után térjünk át a televízióra, ahol...- ... ötvenkilenctől dolgozom, vagyis lassan épp egy negyedszázada, művészeti és szórakoztató műsorok rendezőjeként. Mi, idősebb televíziósok, szívesen emlékezünk az első lépésekre, az úttörő évekre. A televízióban tanultuk meg, hogyan kell televíziót csinálni. Talán éppen ezért is volt, itt is, nagy a lelkesedés, összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint ma. Akkoriban többnyire élőben közvetítettük a műsorokat, ami óriási figyelmet és fegyelmet követelt a kellékestől kezdve a rendezőig. Egyenesbe, vagyis adás közben történt például a külföldi filmek szinkronizálása is, és bizony sokszor komikus helyzetek teremtődtek. De volt életszaga az egésznek. Például a havonta jelentkező kaDOLGOZNI MILLIÓK ELŐTT Beszélgetés Imrich Strelka Zápotocky-díjas tv-rendezővel leidoszkópoknak, a városok közötti versenyeknek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a későbbiekben nem voltak sikeres műsoraink. Említhetnék könnyű- és népzenei programokat, vagy ott vannak azok, amelyeket vidéki szakszervezeti klubokban készítettünk az ottani amatőr művészeti csoportok közreműködésével. A dél-szlovákiai üzemek szakszervezeti klubjaiból sugárzott adásokban magyar amatőr művészek is szerepeltek, hirtelen Komárom jut eszembe.- Amatőr művészet, művészek. Úgy tűnik föl, elválaszthatatlanok öntől, televíziósként is a közelükben, sőt, velük él. Úgyszintén föl- fölbukkanó mozzanat életében a szakszervezeti mozgalom, sejtem, az eddigiekből.- Több mozzanatnál. Hetvenkilenc óta a televízió szakszervezeti üzemi bizottságának az elnöke vagyok. Háromezerkétszáz tagunk van, mondanom sem kell, mu nka is van bőven. A televízió olyan sajátos intézmény, amelynek elsősorban feladata: színvonalas mürosokat készíteni mind eszmei, mind művészi szempontból. Igyekszünk a lehető legjobban eleget tenni ennek a feladatnak, mint szakszervezeti tagok is. Ilyen minőségben is hatni az alkotás folyamatára.- Sikerül?- önkritikusan bevallom, be kell vallanunk, nem mindig. A célunk azonban változatlan, minél kevesebb elégedetlen nézőnk legyen. Arról egy külön beszélgetést lehetne készíteni, hogy milyen összetevői vannak a televíziós alkotómunkának, mi az, ami segíti a műsorok hatékonyságának a növelését, és mi az, ami fékezi. Rendezői tapasztalataimra szakszervezeti elnökként is szükségem van, nemcsak a szervezésben, hanem lélektani szempontból is. Minden főszerkesztőségnek, minden munkaterületnek megvan a maga sajátos problémája.- Gondolt-e arra, hogy a televízió helyett más pályát kellett volna választania, vagy maradni az eredetin?- Nem bántam meg, hogy televíziós lettem. Futballmérkőzések közvetítésén kívül úgyszólván mindent csináltam, és szívesen. Három évem van még a nyugdíjig, utána,azt hiszem, visszatérek az amatőr művészeti mozgalomba, rendezni fogok, s meglehet, találkozunk a Jókai-napokon.- Hogyan fogadta a családja a kitüntetést?- Egyszerű a válaszom, örömmel. Sokat köszönhetek a családomnak, a feleségemnek. Gyakran voltam távol, akkor is, amikor a gyerekek még kicsinyek voltak. Ma már könyebb, felnőttek. Mindig örültek műsoraimnak, de kritizáltak is. Többször rá kellett » döbbennem például, hogy ők másként nézik és fogadják a könnyűzenei műsorokat egyebek között, mint ahogy azt mi gondoljuk. És ha milliók nézik ezeket az adásokat, természetszerűleg sokfélék a vélemények. Nehéz a könnyű műfaj. De szép művelni, és érdemes. BODNÁR GYULA Tévé reggelire Amikor két hónappal azelőtt a BBC és egy magánadó megkezdte reggeli adásait Angliában, a szakemberek legföljebb kétmillió nézőre számítottak. Úgy vélték, képtelenség öltözni, borotválkozni, reggelizni a képernyőre szegezett tekintettel. Azóta kiderült, a tévé megszállottjai nem ismernek lehetetlent. A várt nézőszám háromszorosa, hatmillió ember követi angol- szalonnáját és tojását fogyasztva reggelente legalább fél órán át a tévé adását, mely hírekkel, lapszemlével, főzési tanáccsal, időjárásjelentéssel tájékoztatja hat óra harminctól a rádiótól elpártolt közönséget. Az angol kezdeményezés sikerén felbuzdulva a franciák is követni akarják a példát, talán már ebben az esztendőben. _ (T ) Volt egyszer" egy kadét TAVASZI SÉTA JOZEF VAJDÁVAL A belvárosban sétálunk. Hangulatos, régi utcákon, százéves, mállott vakolatú házak között, zárt ajtók és sarkig tárt kapuk előtt. Arra, ahol csend honol a falak között. Lehajtott fejjel, visszafogottan beszél. Arról, hogy ismét angolul tanul. Arról, hogy este, ha hazamegy a színházból, megint belemerül Doctorow feszültséggel teli regényébe, a Ragtime-ba. Arról, hogy legközelebb Csehovot játszik a televízióban. Arról, hogy... Figyelem az arcát, a szemét: tekintetében, mozdulataiban még most is élnek a tegnapi hősök. Igazi, nagyszerű emberek, akik nem ismernek középutat. Ha lépni kell, hát lépnek, nem maradnak egy helyben, önmagukhoz hűek, másokkal szemben őszinték. Mintha csak róla mintázták volna őket. Különös: ahányszor csak találkozunk, én elsőként mindig azt a gyengéd kadétot látom meg benne, aki kétségbeesésében önmaga ellen fordította a pisztolyát. Akkor, abban a szerepben olyan tökéletesen jelenítette meg a huszonéves ember gyötrődését, pillanatnyi elkeseredettségét, hogy pontosabb lélekrajzot senki sem kérhetett volna tőle számon. Legutóbb egy magabiztos vidéki szakfelügyelőt játszott a tévében, egy ellenszenves figurát, aki körül megfagy a levegő. A százszázalékos jellem- ábrázolás most sem maradt el. Kínos pillanatok, kényes helyzetek, felejthetetlen képsorok rögződtek az emlékezetemben. Szótlanul lépked mellettem, hát én sem szótok. Már fenn járunk a várban... Az erős napfény jobbról ormótlan kőfalak, balról meg zöldellö bokrok árnyékát rajzolja elénk. A boltíves kapu alatt egy kőpadra mutat. Leülünk. Látom, kimelegedett. Barna dzsekijét kitömött táskájára dobja, aztán öt ujjal beletúr rövidre vágott hajába, s a nagy hallgatás után ismét beszélni kezd. Arról, hogy az elmúlt hetekben egyszerre két tévéfilmet forgatott. Délelőtt a Felkelési történetet, délután pedig az Anicka Jurkovico- vát. Arról, hogy az egyikben kékre-zöldre verték, a másikban meg 6 verté be a fejét. Arról, hogy csak úgy látja értelmét a munkájának, ha minden mást mellékesnek tart mellette. Arról, hogy... Nézem az arcát, a szemét: a holnap hősei köszönnek rám. SZABÓ G. LÁSZLÓ Gyökeres György felvételei A VÍZ ÍZE A főszerepben: Dráfi Mátyás Az emberiséget és bolygónk élővilágát soha nem fenyegette annyiféle veszedelem, annyiféle önpusztító szándék, mint napjainkban. Gondoljunk csak az atomfegyverek felhalmozódására, a Föld különböző feszültséggócaira vagy éppenséggel a civilizáció legnagyobb átkára, a környezet- szennyezésre. Őszintén megvallva, sokan hajlamosak rá, hogy ezeket a veszélyeket alábecsüljék, esetleg úgy vélekedjenek róluk, mintha csak néhány megszállott tudós és művész apokaliptikus látomásának szüleményei volnának; de még a reálisabban gondolkodók között is akadnak olyanok, akik úgy képzelik, hogy ők személy szerint nincsenek közvetlen veszélyben, hiszen mindaz a sok borzalom és szörnyűség, amiről nap mint nap beszámol a televízió, a rádió vagy az újság, az messze tőlük, ezer és ezer kilométerre lakóhelyüktől játszódik le, tehát nyugodtan hajthatják álomra a fejüket. Talán ezzel is magyarázható az a szomorú tény, hogy annyi riasztó előrejelzés és figyelmeztetés ellenére a környezetszennyezés hazánkban is komoly veszélyforrássá lett, s az ország néhány helyén már helyrehozhatatlan károkat is okozott. Komoly társadalmi problémáról van tehát szó, ezért nem véletlen, hogy az újságírók és a tudósok mellett újabban az írókat és a művészeket is foglalkoztatja ez a kérdés, s a maguk sajátos eszközeivel kísérlik meg felrázni az emberek lelkiismeretét, hiszen a legtöbb esetben a környezetszennyezés az emberi felelőtlenség és nemtörődömség következménye. A közelmúltban láthattuk a Szlovák Televízió A víz ize című filmjét, amelyet Eduard Gindl forgatókönyve alapján készítettek erről a témáról. A film elsősorban az „emberi tényezőkre“ összpontosít; jól érzékelteti, hogy egy felelőtlen döntésnek milyen messzemenő következményei lehetnek, de egyúttal arra is rávilágít, hogy a vétkesek minden lehető módon igyekeznek kibújni a felelősségre- vonás alól. A film legtragikusabb sorsú hőse Jozo Gargulák, egyv egyszerű munkásember, aki felettese utasítására a talajba ereszti egy tartálykocsi mérgező tartalmát, s ezáltal megfertőzi egy falu kútjainak a vizét. A mérgező anyagot tartalmazó víz hatása természetesen hamarosan jelentkezik, s bár vannak, akik legszívesebben semmiről sem tudnának vagy eltussolnák az ügyet, az események folyását nem tudják meggátolni. A falusiak egyre nagyobb rette-- gésben élnek a fertőzött víz miatt, s amikor egy fehérvérűségben szenvedő kisfiú meghal, mindenki meg van győződve róla, hogy a kút vize ölte meg. Miközben ezek az események zajlanak, a nézők szemtanúi lehetnek Jozo Gargulák egyéni drámájának is; a becsületes munkásember fokozatosan rádöbben, hogy meggondolatlan tettével voltaképpen ő hozta a bajt a falu lakóira, s mivel felelősségét teljes mértékben átérzi - ellentétben azokkal, akik utasították őt, s most különféleképpen igyekeznek tisztára mosni magukat önkezével vet véget életének. Jozo Gargulák egyszerű munkásember, de életre keltése nem könnyű színészi feladat. Valóban tehetséges színésznek kell lennie annak, aki hitelesen tudja ábrázolni Jozo Gargulák egyéni tragédiáját. Őszinte örömmel vettem tudomásul, hogy a MATESZ kitűnő művészét, Dráfi Mátyást kérték fel a szerep alakítására. Csehszlovákiai magyar színművészt sajnos ritkán láthatunk a Csehszlovák Televízió adásaiban, akkor is legfeljebb epizódszerepekben, pedig épp Dráfi Mátyás nagyszerű alakítása - és szép szlovák beszéde! - a bizonyíték rá, hogy a MATESZ színészei egyenrangú partnerei lehetnek szlovák kollégáiknak. LACZA TIHAMÉR ÚJ SZÚ 14 1983. V. 13.
