Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-04-08 / 14. szám
I I _ tudnék, vála- “ld szólnék rá. Néhány hete kételkedem benne, hogy az enyém- is, pedig társadalmi tulajdon. Kik alkotják a társadalmat? Mi, emberek. Együtt és külön-külön, családosán és magányosan, elkötelezetten és közönyösen. Tehát mi vagyunk a „társadalmidnak nevezettek. Ebben az esetben tulajdonunk lenne a színház, amely hivatalos névvel - Magyar Területi Színház - megkülönböztetve hazánk többi színházától, két társulatával bennünket hivatott szolgálni. A valóság azonban megcáfolta ezt. Az idei Kazinczy Nyelvművelő Napok mintegy százötven résztvevőjének ajándékozott egy estet Csendes László, a MATESZ Thália Színpadának művésze. Kocsis István Bolyai János estéje című monodrámáját adta elő. Sajnos irreális körülmények között, a kassai (Kosice) Lunik I. lakótelep művelődési klubjában. Az alig négyméteres színpad, az előadásban kulcsszerepet játszó függöny akadozása, a tökéletlen világítás, a szűk nézőtérre bezsúfolódott nézők, az egyre elviselhetetlenebb légszomj jellemezte ezeket a körülményeket. A nyelvművelés a szocialista nemzetiségi kultúra egyik fontos területe. A színház is. Ráadásul a színház a művészeti ág sajátosságából adódóan hivatott a nyelvápolásra, a nyelvi kultúráltság terjesztésére. Egy hivatalos bemutató utáni napon, amely íratlan színházi törvények szerint szabadnap, semmi akadálya nem lett volna annak, hogy a Thália épületében legyen ez az előadás. Kiderült azonban, hogy valamilyen okból a társulat vezetése más véleményen volt. Az SZSZK Oktatási Minisztériuma, a CSEMA- DOK és a Szlovákiai Újságírók Szövetsége nyelvművelő szemináriumának szervezői nem vehették kölcsön a Thália színháztermét. Adminisztratív és mondvacsinált indokok sorát lehet felhozni. Tény, hogy semmilyen törvény, utasítás nem szenvedett csorbát. Csak a kérdés maradt megválaszolatlanul: Kié a színház? DUSZA ISTVÁN SZÁZ ÉV MAGÁNY TÍZ ÉV KÖZÖSSÉG Ez már aztán tényleg lehetetlen... Barátaim szkeptikusan mosolyognak: a Száz év magányból sikeres színházi vállalkozás? Dráma egy időtlen időben játszódó mítoszregényből? A moszkvai Vörös Presznya stúdiószínházában persze nem színmüvet láttam. Amikor szétfut a tüllfüggöny a kicsiny: 3x10 méteres alaprajzú színpadon - amelyet azonban többszintessé képeztek ki -, szuggesztív élőkép tárul a nézőtérre szerencsésen bezsúfolódó hetvenfónyi közönség elé. Vastag törzsű fa rajzolódik ki a színpadháttérből, az ágakat egymás végtagjaiba kapaszkodó megfeszülő embertestek alkotják. Ez az akrobatikus gúla a macondai Buendiák családfája. Amikor az ágak megmozdulnak és életre kelnek, nem a csatázó szavak, a hősök egymásnak feszülő indulatai teremtik meg a Nobel-díjas Gabriel Márquez-regény varázslatból és valóságból szőtt sejtelmes hangulatát: hanem mintha Melchiadesnak, a Buendiák véres és hihetetlen-reális történetét végigkísérő legendás vándorcigánynak a daguerrotípiái követnék a színpadon; és az Aureliano Babilónia, a család utolsó szerencsétlen sarja előtt elkántált enciklik képestáncos illusztrációit figyelné a megemelt nézőtéren a közönség. Melchiádes balladái idézik fel a mitikus hős: Aureliáno ezredes hősiesen megvívott és egytől egyig elvesztett polgárháborúinak gyönyörű-értelmetlen történetét. Pantomimtpa álmodta a rendező a HADSEREG által bekerített háromezer munkás legyilkolásának históriáját, amikor 200 vagon vitte - a szájhagyomány szerint - a tengerbe süllyesztendő, örök eltüntetésre szánt tetemeket. Egy óriás fehér halotti lepel alatt vonagló karok, fejek, csípők, vállak tánca fejezi ki a merénylet iszonyatát. Lám csak, milyen kevés szó is elég, ha a ritmikus mozgás, a fények és az egyszerű rekvizitumok, a mimika, és a tánc, a színpad legősibb eszközeinek agyafúrt felvonultatása pótolja a színpadi dialógust. Csakhogy ehhez a teljesítményhez a testükön tökéletesen uralkodni tudó, akrobatikus készségű színészek kellenek, akik ugyanakkor együtt lélegeznek és együtt gondolkoznak. Ez kell a márquezi álomhangulathoz: érezzük a nemzetségfenntartó Buendía ősanyák és álmodozó, hóbortos, önmagukat értelmetlenül feláldozó férfiak perzselő szerelmét, a frigy és a halál ritmikus ismétlődését, a végzetet, amely az emberi törvénynek fittyet hányó Amaranták és Aureliánok, Árca- diák és Ursulák felett lebeg. Érezzük egyszersmind a színházi élményt, amit estéről estére egy Vjacseszlav Szpecivcev nevű, 38 esztendős színházi menedzser-rendező hoz létre. S ha manapság Moszkvában egy vendéget igazi emlékezetes estében akarnak részesíteni, a Vörös Presznya Komszomol színházába viszik el. E színház épp most tízesztendős. E tíz év történetét az Emlékezetem vonata című regényes memoárból ismertem meg, amit több más színházi előadás és egy rövid személyes interjú egészített ki. íme a Szpecivcewel és színházával való ismerkedés rövid összefoglalója: Szpecivcev azon ritka megszállottak közé tartozik, akiknek gyerekkoruk óta nincs más játékuk, gondolatuk, munkájuk és céljuk, csak a színházcsinálás. Ljubimov tanítványa, a Taganka színésze, közben cirkuszi akrobatikát, balettet és pantomimot tanul, 27 évesen színházi szakkört szervez, de a „szakkör“ elnevezéssel elégedetlen, színházi játékcsoportnak, majd stúdiónak nevezi el. Makarenkótól megtanulta, hogy cél kell a közösségnek; szó sincs róla, hogy csak tanuljanak tőle a gyerekek, rögtön betanulnak: egy Rómeó és Júlia című dráma-balett- pantomimot, melynek én már kiteljesedett, tökéletesített mai változatát láttam. A rendezői elgondolás az volt: hogyan játszanék mai veronai srácok a régi Shakespeare-mesét, vagy még inkább azt a legendát, amit Shakespeare akkor a maga módján formált meg. Szpecivcev felfogásában tulajdonképpen négy Júlia volt Shakespeare-nél is: az első Júlia gondtalan és játékos csitri, a második kacér és csábító Nő, a harmadik már a feleség, aki a párjáért mindenre kész, a negyedik a tragikus hősnő, akit szétmorzsol az értetlen és ostoba társadalom. Hogy is játsz- hatná valamennyi Júliát ugyanaz a farmeres színésznő? A négy tini Júliának és a négy Rómeónak mindössze egy-egy „jelmeze“ van: az előbbi egy diadémot, az utóbbi egy nyakláncot ad át a színházi stafétában váltótársának. A korábbi Rómeó pedig hálósipkát húz a fejére, és saját apjává vedlik át, az előbbi Júliából hasonló átváltozás után a saját anyja lesz a darabban, mert a Júliák, ha nem halnak bele szerelmükbe, anyává öregszenek, hogy elfelejtsék korábbi szerelmüket, és megöljék a lányuk szerelmét. Szpecivcevék előadásain soha nincs papírzörgés, csámcsogás, szotyolaköpködés, pedig e színház csövesforma tiniket is szívesen lát a nézőtéren, és Szpecivcev programja szerint nekik és velük játszik. Ma a Vörös Presznya Színházat 300 tagú társulat szolgálja ki. De csak huszonötén hivatásosak. E kevés számú profi tölti be a színházi közösségben a korrepetitorok szerepét is, hiszen a srácok artistamesterséget, táncot, színpadi beszédet, vívást, mozgás- művészetet tanulnak módszeresen. Ám ugyanazt az ifjú színészt, aki vasárnap este a Balkezes című Leszkov-novelIából készült, táncos mesekomédia aranykezű kovácsaként bolhát patkóit, másnap láttam a színház padlóját súrolni, harmadnap ugyanő jegyet szed vagy a ruhatárban ül, negyednap kosztümöt varr, ötödnap pedig színpadot vagy nézőtéri székeket ácsol saját kezűleg. Ez a társulati közösség sajátos demokráciája. A színpadcsinálás külön téma. Az előadások után nemcsak a díszleteket cserélik, hanem nap nap után a teljes színpadot és a nézőteret is átépítik. A Raszputyin-regény- ből készült Isten veled, Matyóra színpadán például egyetlen hatalmas asztal áll, s az asztal bábszínpadként szolgál, rajta a nagy építkezések miatt tengerfenékre süllyesztett egykori szigetfalu. Az asztalt ülik körül Matyóra kiköltöztetett öreg lakói, falusirató halotti torra. Az évszázadnál hosszabb ez a nap című Ajtmatov-regény színpadi változatát ellenben körszínpadon játsszák, ahol a mítoszmúlt és a képzelt jövő időtlenségében hordozza körbe-körbe a halotti menet a kazah vasutas koporsóját. A Rómeó és Júlia vagy a Bolha csak kultúrházak nagy színpadán adható elő, ám Dzerzsinszkij életéről vonatdrámát rendezett Szpecivcev, amelyet a moszkva-kurszki menetrendszerű járat színházteremmé formált vasúti kocsijában adtak elől, s az utolsó felvonás színhelye a végállomás volt. A Szpecivcewel készített interjúnak egyetlen kérdése van: arról az ellentmondásról faggatom a jubilánst, hogyan sikerült a színházi világban magányos hősként építeni közösséget, kemény csatákban, sokszor meg nem értve.- Békés időszakban nehéz forradalmi színházat csinálni - válaszolja. - Mégsem voltam magányos. Akadtak kritikusok és tisztviselők, akik nem értettek. Kaptam bírálatot a vasfegyelemért, ami nélkül pedig nincs jó színház, s. azért a megfeszített munkáért, amire állítólag kényszerítettem önkéntes színészeimet. Kikaptam a jobb erkölcs nevében, ha Rómeó a térdére ültette Júliát, vagy ha nemcsak üdítő itallal ünnepeltünk egy igazi sikert. De voltak, akik megvédjenek: nemcsak a Komszomol Központi Bizottsága védett, hanem mindenekelőtt a közösség állt a hátam mögött, melyet én építettem, meg a kamasz közönség közössége, mely sajátjának érzi az együttest. Nem vagyok magára hagyott hős, hanem forradalmár színész, aki nem jutott a Buendiák tragikus sorsára, hanem történetesen sikereket is megél. N. SÁNDOR LÁSZLÓ KI. .ugaton sokat beszélnek INy és írnak a lengyel kulturális élet állítólagos stagnálásáról a szükségállapot bevezetése- 1981. december 13. után. Villámgyors karriert futott be a „belső emigráció“ fogalom. Elegendő azonban átlapoznunk bármelyik varsói napilapot, hogy meggyőződjünk róla: a kulturális élet, a színházi élet a lengyel fővárosban egyre élénkebb. Például a Nagy Opera és Balettszínház felújításban játssza Stanislav Mo- niuszko operáját, a Halkát, a további közel harminc színház repertoárján olyan drámák szerepelnek, mint Artur Miller Pillantás a hídról-ja, Tolsztoj Háború és Béke-je, Beckett drámája, a Go- dott-ra várva, valamint a lengyel klasszikusok és kortárs írók darabjai. Hasonló a repertoárja a többi lengyel színháznak is- Lublintól Wroclawig, Krakkótól Gdanskig. Mi az igazság a lengyel művészetet képviselő „belső emigrációval“ kapcsolatban? Tény, hogy a „Szolidaritás“ ténykedése idején többen antiszo- cialista nézeteket hangoztattak. Az is tény, hogy a szükségállapot bevezetése után a művészek között akadtak olyan „politikusok“, akik szükségét érezték, hogy ellenvéleményüket ilyképpen juttassák kifejezésre. Ám jellemző, hogy közülük a hetvenes években többen exponált társadalmi funkciót töltöttek be, következésképpen felelősek a korábbi vezetés elkövetett hibáiért. A kulturális, így a színházi élet normalizálása nem egyszerű, nem könnyű folyamat. A másfél évig tartó szellemi zavarkeltés gondolkodásra, töprengésre késztette az embereket, a művészeket is. A hatóságok mindent megtettek azért, hogy a színművészek számára is megkönnyítsék új helyzetük tisztázását. A lengyel színházak a szükségállapot kihirdetése után néhány héttel ismét játszottak. A legfelsőbb hatóságok 1982 folyamán nem egy alkalommal fordultak felhívással a művészeti központokhoz, hogy kapcsolódjanak be az ország társadalmi életének újjáformálási folyamatába. A szakma sok kimagasló képviselője ennek szükségességét megértette, viszont egy bizonyos réteg továbbra is konokul ragaszkodott az irracionális helyzethez. Mindez többek között a legnagyobb színpad, a tévészínház bojkottálásában nyilvánult meg, továbbá olyan személyek destruktív magatartásában, akik erős befolyást gyakoroltak a Lengyel Színművészek Szövetségére. E magatartás, nevezetesen a passzív ellenállás következményeként a hatóságok két döntést hoztak: feloszlatták a Lengyel Színművészek Szövetségét, s ezzel egyidejűleg Varsóban új színházat hoztak létre, a Köztársaság Színházat, ahol az ország rangos vidéki együttesei mutatkoznak majd be a fővárosi közönségnek legérdekesebb előadásaikkal. Természetesen varsói társulat is felléphet a Köztársaság Színházban. A Köztársaság Színház létrehozása nemcsak a lengyel színházi életben számít újdonságnak, hanem a többi szocialista országban is. A Polityka (ismert társadalmikulturális hetilap) utolsó januári száma beszélgetést közölt négy vezető lengyel színésszel, akik közül az egyik neves rendező és színházigazgató egy személyben, a másik a feloszlatott szövetség alelnöke volt - természetesen most is ki-ki a saját színházában játszik. A beszélgetés a világformátumú lapban közel másfél oldalnyi, a szerkesztők és színészek párbeszédét mégsem csak ezért nehéz kivonatolni. A négy színész válaszai kissé zavarosak, helyenként szertelenek, arról árulkodnak, hogy igen csekély mértékben tudatosítják azokat a társadalmi-politikai folyamatokat, amelyek az elmúlt években Lengyelországban elindultak. A társadalom művészi szolgálata nem a legerősebb oldaluk az egyébként kétségbevonhatatlant tehetséges színházi szakembereknek. „Az én ideológiám a hivatásom", szögezi le az egyik színész. Egyikük sem hajlandó vállalni a sztár szerepét, egy pici aggodalom mégis kiérződik nyilatkozataikból, hogy eddigi népszerűségük esetleg megcsappan. „A népi Lengyelország nemzedéke vagyunk - mondják. - A Színházművészetnek mindig is szüksége volt mecénásra. 1945-ben ezt a szerepet az állam vállalta. Az állam, az apa, évekkel ezelőtt örökbe fogadott egy gyereket, kötelessége hát megérteni, hogy a gyerek egykoron felnő és a saját életét akarja élni“ - okoskodnak. Meglehetősén eredeti gondolatok, de hozzá kell fűzni, hogy nem túlzottan logikusak, semmibe veszik a művészetnek a társadalommal szembeni kötelességét, különösen a szocialista társadalomhoz fűződő viszonyát. A szocialista társadalom nem kevés pénzt áldoz a művészetekre, mert senki sem kívánja, hogy például a színházak önmagukat tartsák el. Néhány vezető színész jelenlegi „kedélyállapota" korántsem az alkotói szabadság hiányának tudható be, hiszen akkor északi szomszédainknál - a gazdasági nehézségek ellenére - nem volna olyan pezsgő szellemi élet - a vidéki központokban is. Egyes színészek hangulata nem több a hosszú éveken át kiváltságolt emberek nyugtalanságánál. De a harminchat milliós ország száznál is több színházában sokkal több a kiváló színész. Az elvszerü szocialista színházpolitika következetes érvényesítése nemcsak a társadalomnak, hanem az ország sok száz színészének is hasznára válik k. Cs. A megújhodás útján Ml TÖRTÉNIK A LENGYEL SZÍNHÁZAKBAN? ÚJ SZÚ 14 1983. IV. 8.
