Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-04-08 / 14. szám
§ A falun túl a völgy összeszűkül. A hegyek lejtői meredeken futnak alá a folyóhoz és a vasúthoz. Emitt a hegyoldalt lapos gyűrődés szelte derékba, s az így képződött kis földhátat sűrűn benőtte a szeder. Itt még a nyári rekkenö hőségben is szellő susog az erdei és lucfenyők ágai között. Fenyótobozok koppaná- sa visszhangzik az ősrégi kőlapokon ... Egy toboz pont vállon találta a kisfiút, aki egy friss sírhant mellett álldogált. összerezzent. Gyakran megesett, hogy erdei sétáikon nagyapja tréfából tobozokat dobált feléje. De ez most a nagyapa sírjánál álló fenyőről hullott rá. Hát valóban igaz lenne, hogy nagyapó nincs többé? Nugzar saját szemével látta, ahogy ott feküdt a pamlagon lehunyt szemmel, mellére kulcsolt esetlen, súlyos kezeivel. Látta, ahogy koporsóba zárt testét a sírba eresztették, most mégis olyan érzése támadt, mintha a fák közül tüstént előlépne mögött. Csak a sínek halkuló zúgása hallatszott még egy ideig. Nugzar észrevette, hogy a tömeg szétvált, utat engedve egy férfinak és egy nőnek. Nugzar mindkettejüket ismerte: Hót, az erdészt, és Marót, a feleségét. Nem értette, miért csendesedett el hirtelen mindenki körülöttük. A peron szélére húzódott, ahol kevesebben voltak, és onnan nézte őket. A sudár növésű, jól megtermett házaspár szorosan egymás mellett, szinte összesimulva lépkedett. Ilo városiasán karonfogva vezette feleségét. Bal kezében játéklovacskát tartott. Egymáshoz igazított, széles, magabiztos és ruganyos léptekkel haladtak. Az emberek nézték az asszony elődomborodó hasát, nézték Ilo és Maró kipirult arcát, boldogságtól fénylő szemét, és gyengéden el-el- mosolyodtak. Nagymama mesélte Nugzarnak, hogy táncolt nagyapa Maró és Ilo termetes, kissé hajlott hátú nagyapja... Bozontos ősz szemöldöke alól ráveti ravaszkásan csillogó, jóságos tekintetét és megkérdi: — No, hát jössz-e velem rozsét szedni? Eszébe jutott: egyszer nagyapa jól rászedte Hasúdban lakó rokonait. Már majd egy éve nem látogatták meg, ezért a szomszédokkal megüzente nekik Anikó nevében, hogy ö, Bagrat, meghalt. Megjöttek a rokonok, még aznap este, jajveszékelve, gyászban, koszorúkkal. A nagyapó pedig egy korsó borral fogadta őket a vasútállomáson. Megkínálta a vendégeket egy- egy pohárkával, aztán mindegyiket jól képen teremtette - hogy ne feledjék, ki a legidősebb a családban. Két napig tartott eztán a vigasság nagyapa házában. Nugzar dobbantott a lábával és hívón szólt:- Nagyapa, hé nagyapa?! A fenyők suttogni kezdtek a kisfiú feje fölött. Úgy rémlett, mintha a tűlevelek zizegésén át válasz jönne hívására. De lehet, hogy csak képzelődött. Biztosan képzelődött - csak a száraz gallyak ropogtak... Odalent a házak mellett dübörögve húzott el a villamosvonat. Mindjárt jön a másik, az ellenkező irányból. Futva talán még eléri a peronnál. Nugzar zuhant lefelé a hegyoldalon, a füves ösvényen, és éppen akkor ért a peronra, amikor a vonat előbukkant a fák mögül. A peron tele volt lányokkal és fiúkkal. Volt, aki a vonat elé jött, mások Borzsomiból érkeztek, de addig nem szélednek szét, amíg a hasú ri vonat el nem megy. Itt van szinte az egész falu, csak nagymama nincs. Azt mondta, addig nem hagyja el a házat, amíg le nem telik á negyven nap nagyapa halála után. Befutott a vonat. Csikorogtak a kerekek. A kocsikból lármásan özönlöttek kifelé a hazatérő falubeliek. A mozdonyvezető sípolt. A szerelvény meglódult, és néhány másodperc múlva eltűnt a hegy lakodalmán. Nagyapó, mint díszvendég, méltóságteljesen ült a tamada* mellett. Amikor a fiúk és lányok táncra perdültek, tapsolni kezdett. Végül nem bírta tovább, felállt, az asztal mellől, és toporogva megállt a falu legszebb lánya előtt. Aztán sorra megtáncoltatta az összes többit. A menyasszony pedig, a tamada szavára, megcsókolta Bagrat ráncoktól barázdált arcát. Nugzar mellett elhaladva Ilo megsimogatta a kisfiú fejét. S ebben a mozdulatban volt valami, ami Nug- zart erősen emlékeztette a nagyapóra. Mintha az ő kérges, kemény tenyerének érintését érezte volna. Nugzar hazaballagott. Odabenn találta lesoványodott, kicsike, fekete fejkendős nagyanyját. Unokája látására melegség csillant szomorú szemében, s ez nagyapó tekintetéhez tette hasonlatossá. Először történt meg, hogy Nugzar, aki különben nem szerette a becézést, most odalépett nagyanyjához, megölelte és hevesen megcsókolta.- Nagymama!-Tessék, Nugzar!- Hogyan halnak meg az emberek?- Hát, csak úgy. Meghalnak... Az öregasszony zsebkendőjével megtörölte a szemét. Nugzar elgondolkodott.- Nagymama, én is meghalok?- Nem, te nagyon sokáig fogsz élni. Nugzar homlokát ráncolva nézte nagyanyját. Az öregasszony felsóhajtott.- Vedd elő a puskádat. Akarod?- Ühüm.- De a töltényekhez ne nyúlj. Nugzar fogta a puskát, és kiment a házból, övébe dugta a kisbaltát, és sietős léptekkel elindult az erdőbe. Kezében a puska - nagyapa ajándéka. Nadrágzsebében két töltény lapult. Hogyan is fogadhatott volna szót nagymamának? Mire való az olyan puska, amelyikkel nem lehet lőni? * tamada - a lakoma rendezője, szóvivője Ahogy beért az erdőbe, Nugzar megtöltötte a duplacsövűt. Most már nem ijed meg se farkastól, se medvétől. Az is lehet, hogy nyúl vagy róka akad az útjába... Kikerülte a felszántott tisztást és nekivágott a sűrűnek. Lába alatt a száraz avaron arany foltokban táncolt a napfény. Fenyő- és gombaillat töltötte be a levegőt. Nugzar megállt, letört egy darabka ezüstfehérre szikkadt gyantát, szájába vette, és rágcsálni kezdte. Az erdőben félhomály és csend honolt. Nugzar körülnézett, puskáján felhúzta a ravaszt. Tudta, hogy ilyentájt itt, a falu közelében nem találkozhat erdei vaddal, mégis szerette volna elképzelni, ahogy kisurran egy a páfrányok sűrűjéből, vagy megmoccan a ledőlt fenyő mögött. Nugzar egyre bejebb ment. Átvágott egy hasadékon, felkapaszkodott a lejtőn, és hirtelen megtorpant. A bozótban valami mozgott. Nugzar vállához szorította puskáját. Gyönge szellő cirógatta meg az arcát. A tisztáson megjelent egy szarvas: teljesen váratlanul bukkant fel, átugorva a bozótot. Előugrott és mozdulatlanná dermedt, magasra emelve sokágú ékes fejét. Fülét hegyezve állt, kitágult orlyukaiból párát fújt. Testén, a finom barna szőrzet alatt, jól kirajzolódott minden izom, minden kis ér. Nugzar összerezzent. Izgalomtól remegve, visszafojtott lélegzettel óvatosan, ahogy nagyapától tanulta, felemelte a puskát... Szarvas, egy igazi nagy szarvas! Az egész falu Nugzarról fog beszélni. A kisfiúról, aki elment vadászni, és lőtt egy szarvast! Hová is célozzon? A fejére? Vajon mi van a töltényekben: golyó vagy sörét?... Nugzar tisztán látta a szarvas csillogó, értelmes szemét. Soha nem látott még szarvast ilyen közelről. Milyen gyönyörű, milyen büszke a tartása!... Lőj már, lőj! Két csőből egyszerre!- biztatta magát, de mozdítani se bírta ujjait. Mintha valaki megzavarta, lebeszélte, rosszallotta volna... Nugzar leengedte a puskát. Megreccsent egy ág. A szarvas eltűnt, mintha ott se lett volna. Vajon-nem csak a szeme káprázott?... Nugzar elnevette magát. Miért nem lőtt? Maga sem tudta, nem talált rá magyarázatot, de se bosszúságot, se csalódást nem érzett. Kiszedte a töltényeket, hátára dobta puskáját, és hozzáfogott a rő- zseszedéshez. Összegyűjtött egy jókora köteget, vállára vetette, és elindult hazafelé. Útközben a rózsenyalábot átdobálta a szederbokrokon, ugrándozott, meg-megállva felszegte fejét, mintha képzeletbeli agoncsokat hordozna, és nagyokat fújtatva, hangosan kacagott. Az erdőből kiérve Nugzar lenézett a falura. A gerendákból ácsolt faházak, mint apró játékkockák sorakoztak a folyó mentén. A Kúra habjai szinte a küszöbüket nyaldosták. A folyó túlsó partján, a műúton színes bogarakként kúsztak az autók- minden ugyanolyan volt, mint tavaly, amikor nagyapóval barangoltak errefelé. Úgy érezte körös-körül minden megőrzött valamit nagyapa lényéből: az emberek, a ritkás felhőkkel borított égbolt, a sziklás hegyoldal, melyen pici fehér labdaként ugrándoznak a kecskék, az erdő zúgása, a páfrányok illata. Nugzar belehajította a rőzseköteget a meredeken lefelé vezető árokba. Elnézte, ahogy az a földet karmolva lebukfencezett, s mielőtt utána eredt volna, a temető felé fordult. Nagyapó biztosan megdicsérné, amiért nem lőtt rá a szarvasra. Nugzar elmosolyodott, és futásnak eredt. Egyre gyorsabban száguldott, kitárt karjai úgy repítették, mint a szárnyak... K. ÁROKHÁTI ZSUZSANNA fordítása CSICSAY ALAJOS Csupa apró i Az aktivitás Nehogy félreértsen valaki is, én most nem a tűzoltók rovására akarok szórakozni. Távol álljon tőlem! Egyébként is a parancsnok, illetve egy parancsnok még nem az egész tűzoltóság. Ezt mindenkinek el kell ismernie. Viszont a parancsnoknak rangja, s a rang által hatalma is van. Tudta ezt Köteles kapitány is, és éppen ezért úgy érezte, a hatalommal élnie kell. Igen, de hogyan? Már az sem tetszett neki, hogy beosztottjai alig dolgoznak valamit. Nem mintha Köteles kapitány piromániás lett volna, csupán attól tartott, hogy emberei eltunyulnak a mindennapi tétlenségtől. Mint ahogy a legtöbb emberből, belőlük is ki vész a társadalmi aktivitás.- Legyetek, bajtársak, aktívabbak! - buzdította őket katonás lendülettel. A legények értetlen tekintettel néztek rá.- Tanulmányozzátok a terepet! Nektek tökéletesen ismernetek kell a hozzátok tartozó terület minden zugát! A fiúk még mindig nem értették főnökük homályos elgondolását. Látta ezt Köteles kapitány, hogyne látta volna, s ezért megvakarta a tarkóját. E mozdulat mindig segített, természetesen most is. Szaladt hát nyomban az irodájába, s kiadta első számú rendeletét minden intézménynek és üzemnek. Készítsenek két hét leforgása alatt terepr den épületükről, a vezető utakról, akadá miegyébről, legkeve: minckét oldalon. A hivatali gépeze dúlt. Minden irodát rajzoltak és káromko retették a legfontos; kát, még az „égető üi mind elhalasztották, volt fontos, a dokum< Miután az elkészü vállalat és intézmény ja személyesen adta kapitánynak. Csup akadt köztük, aki mec vajon ez a sok szép | ta mire lesz jó. A kai rülnézett és bizalma mondta. És történt, hogy múlva a nevezetes végrehajtás után kigy középület nem mess; tó-állomástól és ann; módja szerint porig € Szerencsére csak bér tudta a városban csináltak ezalatt a tű; A Kiss határoza elnöks Ma már nehéz lem lapítani, kinek jutott i zenegyük közül, hoc mérnököt kitüntetésri ják. Sót, abban sem \ tosak, hogy a szót r É lt egyszer, élt a földön egy híresnevezetes varázsló. Zárkózott ember volt és magányos, de máskülönben rendkívül jámbor lélek, aki szántszándékkal nem ártott volna még a légynek sem. Az emberek szerették őt, mert egy kicsit sükebókának látszott, ám féltek is tőle, mert hát, ugye, sose lehet tudni... Ahol csak megjelent, mindenütt jól megvendégelték, majd mindenki elpanaszolta neki a maga gondját-baját. A varázsló pedig segített, akin csak tudott. Elég volt elmondania a megfelelő varázsigét, s varázspálcájával elég volt suhintania néhányszor a levegőben, már teljesült is, bárki bármit kívánt. Persze csak akkor, ha e kívánságot nem a kapzsiság és nem a rosszakarat vagy a bosszúvágy szülte. Ha valaki például öt zsák aranyat kívánt, mondanom sem - kell, hogy a varázsló meg se hallgatta őt. És annak a szavát is eleresztette a füle mellett, aki embertársait a p'okolba kívánta, vagy szívesen látta volna más házát lángokban elhamvadni. Ilyenkor, ha a varázsló nagyon megdühödött ekkora gonoszság hallatán, az is előfordult, hogy annak házára küldött tüzet, aki a másénak pusztulását óhajtotta. De ha valaki beteg szüleinek gyógyulását kívánta, vagy egy tehénke nehezen összekuporgatható áráról ábrándozott, annak kívánságát a varázsló gondolkodás nélkül teljesítette. Nem volt tehát a világon még egy varázsló, aki olyan lett volna, mint ő. Volt is tengernyi dolga szegénynek, ami nemhogy- fogyott volna, hanem - hírének növekedésével - egyre csak gyarapodott. S mivel nemet senkinek nem tudott mondani, a pihenésre sem jutott elegendő ideje. Elegendő ideje? Hiszen még a szemét se hunyhatta le anélkül, hogy valaki ne hívta volna máris a következő halaszthatatlan varázslattevésre. Egyre fáradtabb és fáradtabb lett hát, a kimerültségtől egyre nehezebben tudott a varázslatra összpontosítani - mert talán mondanom sem kell, mekkora erőkifejtést igényelt tőle még a legegyszerűbb varázslat is. Már jócskán megfogyatkozott az ereje, amikor végre sikerült elhatároznia, hogy beteget jelent, és két-három hétre visszavonul a nyilvános szerepléstől, s ez idő alatt majd alaposan kipiheni magát. Igen ám, csak akart ap a házáig sen vára nek. így varázslór kényteler másnak ; is megpa patikáriu: király, a a többiel hagyta e násnyi s TÓTH A2 föltette r végre ő i lami han csapolt p asztalra. S amir Fogta a varázsi De els Az tört gában ke mózsiate tani, rost rossz va szont az lónk - el' Úgy bi Elvará S hog\ De jól a baj, atr jelent a k gedett lé dőhálót í Csakhog - Mae: bátortalai immár ki - Mester
