Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-03-11 / 10. szám

KOVÁCS JÓZSEF stet. I Fe Zoi, az egzotikus nevet viselő bohóc megsérült. Bizony, bizony nagy baj az egy árva s ráadásul nincstelen bohóc esetében... Mondta is a porondmester, amikor az istállómester jelentette a hírt: „No, egy gonddal megint több!“ Aztán hirtelen kiadta a parancsot:- Meg kell büntetni a mihasznát, mert agyon dohányozta magát! Nem is cso­da, hogy dögrovásra került!...- De uram - hajolt meg bocsánatké- rően az istállómester. - Fe Zoi nem dohányzik. Sőt, ő az, aki ezt a fajta élvezetet mindnyájunk között a legjob­ban ellenzi... A porondmester azonban nem hagy­ta, hogy az istállómester zavarba hozza:-Akkor ez egy lázadó! - engedte szabadon hajókürthöz hasonló hangját. Ezt olyankor szokta csinálni, amikor ó maga esett tehetetlenségbe és máso­kat akart megijeszteni, hogy így leplez­ze gyámoltalanságát. - Igen, lázadó... Mert, ha mindenki bagózik, miért akar ő kivétel lenni?!... Az ilyenek hintik el a rossz magot, tenyésztik a széthúzást! Amit mondtam, megmondtam!... Kü­löncködését meg kell torolni! így kapott a bohóc nagy bajában segít­ség helyett büntetést. Az istállómester meg széleseket mosolygott a bajusza alatt, mert tudta, hogy Fe Zoira azért orrolt meg a porondmester, mert ő is aláírta az új porondért folyamodók lis­táját. Az meg úgy történt, hogy a régi po­rond deszkái alaposan megkoptak, megrepedeztek, felszálkásodtak. Egy­szóval, ha ránézett az ember ezekre a deszkákra, elment a nevethetnékje. Fe Zoié meg ki is bicsaklott... Tudós professzorok nagy tűkkel böködték, kü­lönleges-vízben öblögették, gyógyugrá- sokkal ösztökélték őt, de végül is meg­bizonyosodtak felőle, hogy Fe Zoi, a bo­hóc már soha többé nem fog nevetni, sem másokat nevettetni! ......Mit ér az olyan bohóc, aki nem tud nevettetni?!“ - mondogatták ajkukat biggyesztgetve, és hazakergették a bohócot. A cirkusz igazgatóságának pedig azt javasolták, hogy ne engedjék őt többé a porond közelébe. Fe Zoi ezért egy kicsit el is bőgte magát, de hamarosan megnyu­godott. Egy régi barátja ugyanis azt tanácsolta, ne bőgjön, mert az élet min­den területén talál cirkuszt eleget, minek sajnálná ő pont ezt az egyet?!... És akkor nyomták kollégái az orra alá azt a bizonyos porond-ügyi kérvényt. „Mi­nek ezen gondolkozni?“ - vélte... Aláír­ta, és nem is sejtette, hogy ezzel saját baját duplázta meg. így éldegélt szegény Fe Zoi dupla bajával még néhány hónapig, amikor egy csúnya téli napon üzenetet kapott a cirkuszból. Az volt az üzenetben, hogy holnapután „összcirkuszi összejövetel“ lesz és ha azt akarja, hogy illendőkép­pen elbúcsúztassák a társaságtól, a régi cimboráktól, akkor ezen az összejöve­telen ö is jelenjen meg. A bohóc sose volt nagyravágyó, de mivel életének felét a cirkusz szolgála­tában élte le, így szólott asszonyához:- Nos, kedvesem, most lesz, ami még nem volt! Agyba-főbe fognak di­csérni, magasztalni!... Nem vagyok én ilyesmihez hozzászokva, de majd csak kibírom valahogy. Még az is lehet, hogy ajándékot kapok, de még az is, hogy a porondmester búcsúzóul a keblére ölel és kérlelni fog, hogy: „felejtsünk el minden rosszat..." Ám, ha szót fogadok neki, akkor ugyan mire fogok emlékez­ni?... - mélázott el a bohóc, aztán az összejövetelig igyekezett nem gondolni a búcsú közelgő idejére... Aztán amikor eljött az „Idő“, beült az egyik sarokba, úgy, mint ahogyan azt a hosszú évek során megszokta. Elné­zegette harcostársait, akikhez a cirkuszi évek emlékei kötődtek... Szerette kollégáit, még azokat is, akik néha megbántották.- Lám, az idomár még a vadállatok­nak is megbocsátja ösztönükből fakadó kitöréseiket - szötte-fonta gondolatait.- Én, aki életem felét arra fordítottam, hogy nevetéssel gyógyítsam az embe­reket, miért lennék rosszabb, mint az idomár?!... Jaj, csak ne legyen nagyon megrendítő, szívbemarkoló a búcsúbe­széd!... Jaj, csak el ne érzékenyüljek túlságosan... Közben folyt az értekezés. A porond­mester nem jelent meg, így az istálló­mester elnökölt... A vándorlás nehéz­ségeiről beszélt, majd témát váltott, s végül azt mondta: ,,-... és kívánjuk, hogy még sokáig élvezhesse jól megérdemelt pihenő­jét!...“ - kapta el a beszéd fonalát a bohóc. De kiről lehet szó?! - szedte össze kósza gondolatait. Amint körülte­kintett, látja ám, hogy mindenki ránéz és mosolyog. Nem sokáig töprenghetett, mert az istállómester egy sárga boríté­kot lengetett meg a feje fölött és öfelé indult... Óriási tapsvihar közepette, széles mosoly kíséretében nyújtotta át a kopertát. Valamit suttogott is titokzato­san, de ő abból a zaj miatt semmit sem értett... Nem is nagyon sajnálta. A borí­tékot szinte kamaszfiús pironkodással, szívdobogva süllyesztette zakója zse­bébe ... Megköszönve a kollégák ajándékait is, melyeket a kopertával való bajlódása alatt raktak az előtte levő asztalra. Aztán megszűnt a taps és megint más téma következett. Vita, illetve né­hány zsörtölódés a légtornászok, ido­márok, bohócok részéről. Megint képte­len volt odafigyelni. Most meg a sárga koperta tartalma foglalkoztatta képze­letét ... Végül is, amikor már nem bírta tovább idegekkel, körüljáratta tekintetét a társa­ságon, és olyan félő óvatossággal, mint aki a más zsebébe nyúl, lopva titkon kicsempészte a titokzatos ajándékot. „Nyitott“ boríték volt, így a felnyitással nem kellett esetlenkedni. Csak bele kel­lett nyúlni és kiemelni a pén ........ez nem pénz, hanem egy négyrészt hajto­gatott cetli három vagy négy gépelt sorral... Talán ebből tudható meg, hogy mikor és hol vehető át... De micso­da?! ... Semmi!... A nagy semmi!... Az élete felének erkölcsi elismerése... összefolynak, de hamarosan kitisztul­nak szeme előtt a sorok: .....és kívá­no m, hogy sokáig élvezzed jól megér­demelt pihenődet! S. k. porondmes­ter“... így hangzik a levél vége. Csak így, hogy: „S.k.“. aláírás nélkül. Pedig egyszer a miniszterhelyettestőí is ka­pott egy elismerő levelet és az nem „eskázott“, hanem alákanyarította a nevét töltőtollal... Egy kis ideig erre gondol, aztán hosszabb ideig semmire (az a legjobb!) és végül nagy-nagy szá­nalom önti el egész lényét... Nem is tudná megmondani, kit szán jobban; önmagát, a kollégákat, akiknek még sokáig kell várni a sárga kopertá- ra..., vagy a szegény porondmestert... Amikorra az értekezlet véget ér, a bú­csúzó bohócban megérik az elhatáro­zás; nyugdíja első részletéből töltőtollat vásárol a porondmesternek. héz börön- iyhe emel- e, s amint másik ke- ir érződött ártotta vol­falai úgy : üdvözlés, tette a bő- igyát, hogy mét. Rále- lépést tett oentről egy tan. Aztán szhangoz- kulcscsör­ázat fellár­é£ helyett égigmérte, i nem szólt az ajtóból, éhez, ráte- 3 a nőt. JIRÍ MEDEK A hátára omló haj komoly kifejezést köl­csönzött arcának. Hány éves lehet? A nők életkorát ritkán találta el. Most is tétovázott. Harminc? Talán több is. Vagy nem? Piros­pozsgás arccal, melegítőben, kockás ing­ben, mezítláb.- Hátul mostam - emelte fel tekintetét, miután gondosan áttanulmányozta a pecsé­tet is a levél alján. - Jöjjön beljebb - vetet­te oda kelletlenül. - Mit csináljak magával?- Visszaküldhet. Megvonta a vállát.- Mindjárt sötét lesz. No, jöjjön... A bőrönd felé hajolt.- Segítek. Óvatosan félretolta a nőt.- Köszönöm. Becipelem magam. A cuc- caim - mosolygott bocsánatkérőn. - Hová tehetem? Vacsora után a konyhában telepedett le.- Mit fog mérni tulajdonképpen? - kérdez­te a nő. A ruhát éjjelre a kertben teregette ki. Talán nem fog esni, és a hideg éji levegő illatát magába szívja az ágynemű. Most megfésüJ- ködve ült a tarka kötényében, a jeges víztől pirosló kezét ölbe tette, akár egy kislány.- A földgömböt - mondta mosolyogva erre vezet majd az autópálya.- Erre? - kérdezte, mintha az útnak az ósdi, már régen nem használt kemencén keresztül kellene vezetnie, ahol álmosan hunyorgott egy macska.- Ne féljen, ez a ház megmarad, ahogy van. A kert is. De valahol el kellett szállásol­niuk engem is. Egyelőre a faluban szórtak szét bennünket; nyáron, míg felépítünk vala­mit, az iskolában fogunk lakni. Ezt-azt megmutatott neki a tervben. Sem­mit nem értett belőle.- Most itt vagyunk. Rámutatott egy pontra a pauszpapíron, és ceruzával egy csillagot rajzolt.- Ez a templom - mondta. - Kiismeri magát? Nemet intett a fejével.- Maga egyedül ól itt?- Egyedül? - szemmel láthatóan megüt­között a kérdésen. - Nem - mondta hirte­len, azt nem. - A férjemmel. Most nincs idehaza. A munka, hiszen tudja. Nem itt dolgozik. Miért kérdi?- Csak úgy. Ne haragudjon.- Hosszú utat tett meg. Nem akar lefe­küdni? Nem volt kedve, holott délután holtfáradt volt. Valami itt nincs rendben, gondolta, majd megszólalt.- Csak elszívom a cigarettát. Szándékosan a földre ütötte le a hamut. A hosszú szempillák mögül szemrehányó tekintet villant rá. Gyorsan bocsánatot kért. A csikket két ujja közé fogta, felkelt, odament a régi tűzhelyhez, kinyitotta az ajtaját, és bedobta a cigarettavéget a hideg sötétség­be. A macska valahol a tetőn rémült nyávo­gásba kezdett.- ön nem megy aludni?- Megvárom a férjem - mosolygott szo­morkásán.- Jó éjszakát.- Jó éjt. Kiment a pitvarba, s csendben becsukta maga mögött a szomszédos helyiség ajtaját, melyet a régi falusi épület megfeketedett gerendái öveztek. Az előkészített dunyha almától illatozott. Egész télen itt tárolták, míg az összes el nem fogyott. Az összes? A régimódi ágy mellett egy tányéron gyö­nyörű, aranyszínben játszó ranettalmát talált, és egyszerre különösnek érezte a csendes házban a gondos rendet és a nyugalmat. Egy pillanatig szinte félelmet érzett. Újra végigjárta a pitvart, de most a kertbe irányította lépteit. Valóban. A szélben'mint az özönvíz előtti furcsa madarak szárnyalása lengedezett a ruha; köztük egyet sem talált, amit férfi hordhatott volna. Rövid ideig állt így a felfedezés ámulatá­ban, és azon gondolkodott, ne menjen-e vissza a konyhába. Visszatért mégis szobá­jába, csendben levetkőzött, és bebújt a dunyha alá. Hiszen nem az utolsó éjszakát tölti itt. Az álomra várva kis ideig a mennyezetet nézte, amely lassan beleveszett a sötétség­be. A nőre gondolt, és azt kívánta, hogy álmában látogassa meg öt. De egész éjjel almákról álmodott. SCHMIDT ÉVA fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents