Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-02-18 / 7. szám
el egy lefelé négyszög ala- tulatlan arcot, formájú, fekete fölött lengede- eg nagy védö- itán képzeljék /-hosszú, szárait, kicsiny, cin- Ve - és akkor tos képet kap- cs Narcisszov- éki Lap" egyik írsának külseI szőkébb érte- ja mi hárman lön-ollózó“ mi- Idi élet szemleelnevezéssel; város egyetlen ,,saját tudósí- tinden zugából, ileti székhelytől Calcuttáig és asenyka Kriku- clopédikus műnagylelkű cso- napi vezércik- tudomány, műpolitika minden melléki Lap“ lazat megvallva <atársa a hatal- olt, melyet min- hová“ - és ez irkesztőségi viösszegyültünk sn, a moszkvai hozó gyorsvo- i, a hótorlaszok >zás néha egy, hosszabbodott, irmán a lobogó jedtünk. Társa- ikozott Cézár, si, öreg fekete yes, merev lá- e, odajött hoz- is orrával mind- aökte a kezét, óhajtozva lehelébe. Imas esti órák- lorovics szelle- lájává. Hol azt a szerkesztő száz rubel elő- íol azt erősget- egjelent a szermérges tábor- e, vagy pedig leteket költöt- szomjazó szílliodorovicsot, s meggörnyed- itorkálva, akár án, az önkénte- annak hallatá- jnkatársunk ál- izerelmi regény jt. Pjotr lliodoro- zemöldökrándí- olykor mesélt ól. E titokzatos den-Baden és egy gazdag, külföldi grófnő szerepelt, vagy féltékeny férj és Pjotr lliodorovics vakmerő ugrása a második emeleti ablakon át, vagy pedig valamilyen milliomoslány, aki reménytelen szerelme következtében öngyilkosságot kísérelt meg. Pjotr lliodorovics nem vette észre, amikor nevetnek rajta, óvatos kérdéseinkre mindig a legőszintébb nyíltsággal válaszolt. Semmittevésünkben egyszer elhatároztuk, hogy kifürkésszük, valójában ki az a titokzatos és gyönyörű Sztyepanyida, akiről Pjotr lliodorovics sokatmondó némasággal és hallgatással teljes hónapon át beszélt nekünk. E célból meghívás nélkül, váratlanul betoppantunk barátunk lakásába. Pjotr lliodori- vics roppant megörült nekünk, zavartan futkosott a szobában, nem tudta, hová ültessen bennünket és bekiáltott a nyitott ajtón:,,Sztyepanyida! Sztyepanyida! Hamar a szamovárt!“ Szemünket türelmetlenül az ajtóra szegeztük és szinte gurultunk a nevetéstől, amikor egy harminchat év körüli, ragyás képű, pisze orrú, hatalmas nőszemély lépett a szobába: civil ruhába öltözött katonához hasonlított. Pjotr lliodorovics kitalálta, miért nevetünk, de túlságosan későn... Az elmúlt télen vándorcirkusztársulat érkezett városunkba, mindössze hat tagja lehetett. Tél derekán vendészereplő gyanánt csatlakozott hozzá Miss May, egy amerikai vagy angol származású leányzó, aki a hipnotikus gondolatolvasás kísérleteit és a hirtelen s rendkívüli súlygyarapodás csodáit művelte a cirkuszi porondon. Meg kell adni, nagyon csinos volt: piros arcú, nevetős, izmos, barna teremtés, élénk szemű, gyönyörű fogú, felső ajkán selymes pihe sötétlett. Két-három nappal a lány bemu- takozása után Pjotr lliodorovics rendkívül izgatottan és titokzatosan állított be a szerkesztőségbe. Vártuk, mi lesz. Pjotr lliodorovics negyedóráig hallgatott, miközben buzgón másolt valamilyen cikket. Azután hirtelen felkapta a fejét, szemüvege fölött ránk nézett és lassan így szólt:- Izé. . . tegnap a cirkuszban voltam... Hallgattunk.-Milyen csinos... az az angol lány... Tegnap bemutattak neki...- De hogyan beszélgetett vele, Pjotr lliodorovics? - kérdeztem. - Hiszen ön úgy tudom, franciául...- Nahát - sértődött meg Pjotr lliodorovics -, annyit értek, hogy... izé... holmi szaloncsevegéshez... Meghívott, menjek el hozzá négy és hat között...- Tehát gratulálhatunk a győzelemhez, Pjotr lliodorovics? - ugratta ártatlanul Szasenyka.- Nahát... ön máris győzelemről beszél - felelte zavartan, de némi örömmel Narcisszov. - Milyen tapintatlanok önök a nőkkel szemben!... Ezután tisztelt kartársunkra a viszontagságok hosszú sora szakadt. Lázas igyekezettel osztogatta a jegyeket a fekete szemű miss jutalomjátékára, mindennap lelkes, hosszú cikkeket hordott a szerkesztőségbe csodálatos műsorszámairól, reklámjellegük miatt azonban a szerkesztő alig három sorra rövidítette őket; örökké a cirkusz kulisszái mögött lebzselt, s általában kissé kótyagos- nak látszott ekkoriban. Egyébként minden jel arra vallott, hogy semmi sikere nincs a szépséges missnél. Legalábbis, amikor egyszer a cirkuszból távozóban, véletlenül kihallgattam Pjotr lliodorovics és Miss May beszélgetését - akit barátunk a kocsijáig kísért -, csaknem meggyőződhettem erről.- Mademoiselle - fuvolázta Pjotr lliodorovics valami roppantul gyengéd, selymes hangon s hol balról, hol jobbról szökkent elébe -, mademoiselle, je suis aujo- urd hui enchanté par vous. Vous étes extraordinaire. Comme une déesse!... Toute la publique aus- si, comme moi.. ,1 Eközben Miss Mayhez odaugrott egy Miklós cár korabeli köpenyt viselő, szálas katonatiszt, a miss sietve beült vele a hintóba és még búcsút venni is elfelejtett lelkes hódolójától. Pjotr lliodorovics pedig még sokáig állt hajadonfőn s a távolodó ,,déesse“-e után bámult. Amikor a szerkesztőségben Miss May került szóba, Narcisszov sokat sejtetően hallgatott. A kétkedő mosoly ajkán és szemöldökének fokozott rángatózása azonban ékesen beszélt nekünk: ,,Eh, uraim, egyikük sem tud semmi biztosat. Én bezzeg valóban elmesél- getnék egyet-mást, ha kevésbé tapintatos volnék." Ezalatt egyre közeledett az angol lány elutazásának időpontja. Az újságban már egymás után jelentek meg a hirdetmények az utolsó előtti, az utolsó és még kétszer a legeslegutolsó fellépéséről. Pjotr lliodorovics emiatt szinte kábultan sür- gött-forgott: nagyszabású búcsúztatást tervezett, a búcsúelőadás jegyeivel rohangált mindenüvé, jegyzés alapján pénzt gyűjtött a távozó dívának szánt értékes ajándékra. Szerkesztőnk pedig csak némán a fejét csóválta, és hidegvérrel törölte a dicshimnuszokat. Pjotr lliodorovicsot jóformán látni sem lehetett a szerkesztőségben. Amikor azonban egyszer bementem, Szasenyka Krikunovsz- kijt különös foglalatosság közepette találtam, amely nem illett sem tekintélyes korához, sem az újságnál betöltött tisztes állásához. Szélesen szétterpesztett lábbal ült a széken, a kandalló előtt, és ollóval gondosan nyírta Cézár bolyhos farkát. A vén eb szemlátomást egyáltalán nem tanúsított ellenállást a művelettel szemben, csupán kifli alakúra görbülve, néma csodálkozással szaglászta a botcsinálta borbély kezét.- Mit művel, Szasenyka? - kérdeztem, kissé aggódva-„Várjon, majd megtudja - válaszolta komolyan. A nyírás végeztével rózsaszínű atlasz szalagocskát húzott elő zsebéből, és gondosan belecsavart egy jókora kutyaszőrcsomót. Kérdezősködésemre csupán titokzatos arcot vágott és annyit mondott, hogy később mindent megtudok. Így hát semmiféle határozott magyarázatot nem csikarhattam ki belőle különös és könnyelmű cselekedetéről. Vagy két nap múlva különben el is felejtettem. Eközben már körülbelül két hét telt el Miss May elutazása óta. Pjotr lliodorovics lassanként magához tért a szerelmi mámorból. Arca elveszítette korábbi komikusán ünnepélyes kifejezését és jómaga is visszazökkent hírlapi pletykáiba. A szépséges angol teremtésről egyetlen szóval sem tett említést, sőt, hallgatásba burkolózott, amikor, a beszélgetés ráterelődött. Úgy látszott, végképp meggyőződött róla, hogy csupán jelentéktelen statiszta volt a miss kíséretében. Hamarosan azonban váratlan esemény történt, amely újra felszínre hozta a távol levő misst. Pjotr lliodorovics címére értesítést hoztak a postáról, valamilyen értékküldeményről. Másnap a küldönc elhozta a szereksztőségbe a csomagot: durva vászonba volt göngyölve, a varrásokat pedig piros pecsétviasz zárta le. Pjotr lliodorovics zsebkést ragadott, mi pedig - vagyis én, Krikunovszkij, az irodakisasszony, sőt még a szerkesztő is, aki véletlenül épp bejött a dolgozószobájából - köréje sereglettünk. Pjotr lliodorovics vigyázva felhasította és lefejtette a vásznat: alatta újságpapírba csomagolt kis faláda volt. A vattával megtöltött ládikában parányi lakattal bezárt, kecses bonbonos- doboz feküdt, mellette vékonyka láncon a szinte mikroszkopikus méretű kulcs. Pjotr lliodorovics reszkető kézzel kinyitotta a cukor- kásdobozt. Kíváncsiságunk minden mozdulatára egyre fokozódott. A dobozkában gondosan zöld selyempapírba burkolt és vékony zsinórral átkozott „tárgy" feküdt. E papír alatt egy másik, piros volt, ez alatt kék, majd fehér, végül pedig rózsaszín. Amikor a rózsaszín papír is lekerült, egy kicsiny, barna szaty- tyánbór tok feküdt szemünk előtt, olyasféle, amilyenekbe az ékszerészek a fülbevalót teszik. Pjotr lliodorovics felnyitotta a tokot. Gyűrűbe csavart szurokfekete hajfürt volt benne, a kerek bársonydudor köré tekerve; közepén rózsaszín szalaggal átkötve.- Levélke is van! - kiáltott fel az irodakisasszony. - Nézzék, a fedelében! Csakugyan: a tok fedelébe kettéhajtott, illatosított rózsaszín lapocska volt dugva, rajta nyomtatott nefelejcs és két csókolózó galamb. A lap alján kurta szöveg: „To my darling and sweet-heart. I hope you will never forget me. May.“- Drágám, kedvesem, remélem, sohasem felejt el engem“ - fordította le hangosan az angol nyelvben járatos szerkesztő. Pjotr lliodorovics boldogságtól sugárzó, büszke tekintettel mért végig bennünket a pápaszeme fölött, majd színpadiasán^szívére szorította az emléktárgyat, azután ajkához emelte és forró csókokkal hintette tele. Futó pillantást vetettem Kriku- novszkijra, hogy összemosolyogjunk, és... nyomban mindent megértettem. Krikunovszkij rákvörös lett, hangtalan nevetés rázta... Egy szempillantás alatt engem is elfogott a könyörtelen, féktelen kacagás rohama. Pjotr lliodorovics, aki még most is a szájához szorította a tincset, álmélkod- va bámult ránk, mi pedig, a görcsös nevetéssel szemben tehetetlenül, a székre roskadtunk, felálltunk, fejünkhöz kapdostunk, hétrét görnyedtünk, könnyeinket töröl- gettük s egyre csak kacagtunk. A szerkesztő és az irodakisasz- szony, aki még nem tudta, miről van szó, önkéntelenül csatlakozott hozzánk; csupán Pjotr lliodorovics nézett ránk komolyan, értetlenül, szinte ijedten. Nagyon sokáig hahotáztunk, és azután - mint ez ilyenkor mindig lenni szokott - egy pillanat alatt elnémultunk. Krikunovszkij, akit az eszelős kacaj hulláma rázott, felkiáltott:- Tudja-e, miféle hajfürt ez? Hiszen én vágtam ki Cézár farkából! Most azonban a jelenlevők közül még csak nem is mosolygott senki. Valamennyien döbbenten néztük Pjotr lliodorovics szenvedéstől eltorzult arcát és hirtelen elsápadt, reszkető ajkát. Néhány másodpercig feszült hallgatás uralkodott: mindnyájan igen kényelmetlenül éreztük magunkat. Végül Pjotr lliodorovics lassan kiejtette kezéből a balszerencsés hajfürtöt, és szó nélkül, a szokottnál még görnyedtebben kiballagott a szobából. Pjotr lliodorovics sem másnap, sem harmadnap nem jelent meg a szerkesztőségben. Kiderült, hogy a hajfürthistória után nyomban elhagyta a várost. Azóta nem találkoztam vele; egy ismerősöm azonban elmondta róla, hogy Krikunovszkij vagy az én nevem puszta említésére tombolni kezd és „hírlapi ripacsoknak“, „tehetségtelen firkászoknak“, „irodalmi pletykafészeknek“ titulál bennünket. GELLÉRT GYÖRGY fordítása ' Kisasszony, ma elbűvölt. Maga csodálatos. Mint egy istennő!... Az egész közönség is, akárcsak én... (hibás francia- sággal). * Í rva vagyon, hogy még a szent is hétszer vétkezik napjában. Mivel azonban csak tíz parancsolat van, nyilvánvaló, hogy az igaz ember a nap folyamán legalább három ellen véthet. Ami engem illet, többnyire nem ölök meg senkit, meg miegymás. Vannak bűnök, amelyeket minden ember elkövet; reméljük, hogy az utolsó ítéletkor a közé a hét közé számítják majd őket, amelyek a szentek napi adagjaként meg vannak engedve. így például mindannyian javíthatatlanul rosszmájúak vagyunk. Megyünk az utcán, és látjuk, hogy siet előttünk a maga célja felé egy ismeretlen ember, aki bennünket sose bántott, akivel az égvilágon semmi bajunk. Egyszerre csak az illető belelép valamitje, vagy megcsúszik a lába, egyszóval egy pillanatra elveszti egyensúlyát és emberi méltóságát, hadonászik, kétségbeesetten menti, hogy úgy mondjam, megingott helyzetét, aztán feltűnő sietséggel távozik pillanatnyi meg- szégyenülése helyéről. Mi pedig, rosszmájú emberek, nevetünk rajta. Elfojthatatlan örömmel vigyorgunk, még ha épp a fogorvoshoz készültünk is, vagy a politikai helyzetről elmélkedtünk, derül szívunk felebarátunk megbotlása láttán. Lehet, hogy ez a felebarát véletlenül én voltam; sokszor megcsúszott már a lábam, de istenemre, sose éreztem ezt fölöttébb mulatságosnak, ellenben mindig roppant nevetségesnek taiauam, na más botlott meg. Ha futok a villamos után, és elmegy az orrom előtt, úgy vélem, goromba kegyetlenség ez a villamostól, de ha benn ülök a villamosban és eliramodunk valaki elől, aki futva közeledik a megállóhoz, ezt afféle jól sikerült tréfának tartom. Miért tetszik mulatságosnak, ha valaki más eltör egy tányért Karel Capek- persze, ha nem a mi tányérunk volt? Miért a világ egyik legrégibb élce, hogy a vadász elhibázza a nyulat, vagy hogy a gyerek a csalán közé pottyant? Az élet egyik titka ez ördögi, kaján, rosszmájú öröm, azaz káröröm, amely talán az élet sója; és hát, mint mondom, az életnek mindig szüksége van kellő mennyiségű sóra. Vagy gondoljuk csak meg, milyen irigyek vagyunk. Ebédelni megyünk, s útközben látunk egy kőművest, amint jó étvággyal nyeli a kenyeret mtsy a szalon nát. E percben ez a szalonna oly erősen és pompásan illatozik, hogy szívünk összeszorul az irigységtől, még ha otthon túrós bukta vagy akár libapecsenye vár is ránk. A mi sült libánk sose lesz olyan jó, mint a szomszéd marhabordája, mert azt csillapíthatatlan irigységünk fűszerezi, és ha fenyőmadarat avagy sült gesztenyét ennénk, akkor is irigyelni fogjuk annak az inasnak lukulluszi lakomáját, aki az utcasarkon szép barna virslit falatozik. Ha annyi pénzünk volna, mint a pelyva, ak- • kor se tudnánk megvenni mindent, amit a többi ember eszik, ezért sose szabadulunk meg az irigységtől, s azzal együtt halunk meg, ha eljön az óra, amely megvált az irigység örök bűnétől. Aztán tele vagyunk gyűlölettel is, mi, igaz emberek. Ha gyalog megyünk, haragszunk arra, aki autóban ül, s porral és bűzzel tisztel meg. De ha mi megyünk gépkocsin, gyűlöljük a gyalogost, mert ügyelnünk kell, hogy el ne gázoljuk a szerencsétlen riadt tökfilkót. Hogy pöffeszke- dik, mondjuk dühösen az autóban ülőre. Könnyű neki, gondoljuk haragosan a gyalogosról. Hát igen, akár kocsin haladunk, akár gyalogszerrel, csendben mérgelődünk mindenkire, aki más módon járja a maga útját. Ha valaki azt mondja, hogy ott meg ott valami parázs botrány robbant ki, felragyog a szemünk, csupa érdeklődés, csupa lelkesedés vagyunk, mintha szerfelett örülnénk neki, hogy a világ ennyire cudar, és a gonoszság égbekiáltó. Soha ilyen kellemes izgalmat nem éreznénk, ha valaki titokban megsúgná, hogy ott meg ott mindenki erényes, és épp most valami nemes cselekedetet hajtottak végre. Ez esetben inkább fenntartásokkal élnénk, mondván, hogy aligha lesz az egészen úgy, valahol biztos hiba van a kréta körül. Már ennyiből is világosan látható, hogy természetünk inkább hajlik a rosszra, mint a jóra. Ahhoz, hogy az ember szívesen elismerje valaki jó tulajdonságait és erényeit, legalábbis hívének kell lennie, de ahhoz, hogy valakit kéjjel és élvezettel banditának, gazfickónak tartson, nem szükséges, hogy az illető személyes vagy elvi ellensége legyen, ahhoz elég a közönséges és természetes emberi hajlam. MAYER JUDIT fordítása fajim Alekszandr Kuprin
