Új Szó, 1983. december (36. évfolyam, 284-309. szám)
1983-12-16 / 297. szám, péntek
A nagy szembesítés Politikai filmek fesztiválja Lipcsében Mi, a lipcsei nemzetközi dokumentum- és rövidfilmfesztivál vendégei, egy héten át a nagy szembesítés tanúi voltunk: megismertük az agressziók és agresszorok arcát, láthattuk, hallhattuk az agressziók áldozatainak életét, politikai hitvallását, tevékenységét, harcát. Órákon át vonultak előttünk a nemzetközi békemenetek, a legkülönbözőbb nézeteket, emberfajtákat és embertípusokat egyesítve. Sokat megélt, nehéz sorsú emberek figyelmeztettek az atomháborúhoz képest „gyerekjátéknak“ számító, de így is több mint ötvenmillió áldozatot követelő második világháború iszonyatos tanulságaira, a következmények végtelen sorára... Hét nap alatt ötvenkét ország kétszázkét filmje - volt köztük háromperces és százhuszonkilenc perces is - került a verseny-, az információ- és a különbemutatók filmvásznaira. Miközben egy másik lipcsei moziban, a Casinóban, külön műsor foglalkozott a forradalmi Chile születésével és elárultatásá- val, a fesztivál otthonában, a Capitol moziban arról győződhetett meg az ember: nincs földgolyónknak olyan pontja, ahol ne küzde- nének a békéért. Merata Mita maori rendezőnő (népe első, s máig egyetlen filmrendezője) új-zélandi filmje, a Patu, száztizenkét percben számolt be a baloldali Stop the tour-mozgalom harcáról, mely 1981-ben tízezrek felvonultatásával tiltakozott a fajüldöző Dél-afrikai Köztársaság egyik rögbi-csapatának az ENSZ és a NOB (Nemzetközi Olimpiai Bizottság) határozatokat kijátszó új-zélandi túrája ellen. De vajon csak erről volt-e szó? Közel sem! A tüntetők követelték a maoriak egyenlőségének megvalósítását, az Új-Zéland érdekeit súlyosan veszélyeztető amerikabarát külpolitika megváltoztatását, Új-Zéland fegyvermentesítését. Tiltakoztak a tömbökhöz csatlakozás politikája ellen. A kormány különös brutalitással lépett fel a mozgalommal szemben. A teljes rendőrséget mozgósította, és nyolcmillió dolláros belső védelmi (értsd népelnyomó) tervet valósított meg. Egy amerikai és egy kubai filmben is láthattuk Maurice Bishopot, a grenadai forradalom vezérét, megismerkedhettünk a későbbi amerikai invázió áldozatával, a kis szigetország életével. Láthattuk az amerikai agresszorokat is - partraszállás közben, első harci akciók végrehajtásakor, a házkutatásokkor ... Levél El Morazanból - ez volt a címe a salvadori hazafiak egyórás dokumentumfilmjének, amely az első felszabadított salvadori tartomány új életéről szólt igen emberien és meghatóan, majd egy amerikai film - Harry Belafon- te szavaival élve - a „másik Amerika képviseletében". Bemutatta a Közép-Amerikába vezényelt amerikai katonai erők életét, gyakorlatait, a katonai tanácsadók kiképző munkáját Salvadorban, Nicaraguában, Hondurasban. Ugyancsak amerikai film foglalkozott Nicaragua kérdésével, minden oldalról bemutatva a problémát. Hallhattuk a sandinista vezetők nyilatkozatait, az utca emberét, az amerikai tábornokokat, politikusokat, az úgynevezett gyorshadosztályok egyszerű katonáinak véleményét. Megszólaltak papok és apácák, a sandinista-rendszer védelmében (méghozzá amerikai apácák, akik Nicaraguában élnek és dolgoznak) és láttuk azokat a hadgyakorlatokat, meMúzeumi évkönyv A közelmúltban jelent meg az Érsekújvári (Nové Zámky) Járási Múzeum kiadásában a Castrum Novum címet viselő múzeumi évkönyv. Az ízléses kiállítású 118 oldalas kiadvány is arról tanúskodik, hogy az utóbbi időben újjászervezett múzeum már nemcsak a város és a járás kulturális életében követel magának mind előkelőbb helyet, hanem a dél-szlovákiai múzeumi hálózat vérkeringésébe is mind jobban beilleszkedik. Az érsekújvári múzeum évkönyv kétnyelvű, s amint azt az előszóban is olvashatjuk: „...a múzeum célkitűzése, hogy alaposan áttekintse azokat a felelhető anyagokat, melyek a szlovák és magyar dolgozók együttélésére utalnak, hozzáférhetővé téve az együttélés eredményeit a művelődés, gazdaság, néprajz stb. terü- letén“.A Castrum Novum anyagát egyrészt a múzeum szakembereinek munkáiból állították össze, a többi rövid tanulmány (főleg régészeti) a járás területén kutatást végző Nyitrai Régészeti Intézet munkatársainak tollából származik. Az évkönyv bevezető tanulmányát Vida István, a múzeum igazgatója írta. Rövid írásában felvázolja az 1935-ben alapított múzeum eddigi, bizony eléggé viszontagságos történetét, majd ismerteti az utóbbi tíz évben elért szép eredményeket is (a múzeum dolgozóinak ma sincs azonban köny- nyű dolguk, hiszen a főépületet tatarozzák, s ezért ideiglenes munkahelyen dolgoznak). Az évkönyv további rövid tanulmányai régészeti tárgyúak. Líszka József a múzeum fiatal régésze csornoki (Černík) leletmentéséről számol be, ahol 1981-ben korabronzkori sírokat mentett meg. A továbbiakban Anton Točík az érsekújvári Berekben végzett középső bronzkori ásatásokról tudósít, Jozef Bújna a csúzi (Dubník) kelta temetőt ismerteti. Milan Hanuliak és Jozef Zábojník a helembai (Chalaba) dunaszakaszon 1977-1981 között végzett régészeti feltárásokról értekezik. Ezen a lelőhelyen többek között középkori, 14-15. századi épületmaradványok és az ezekből származó régészeti leletanyag került elő. A következő tanulmányt Nevizánszky Gábor írta, ő Kémén- den (Kamenín) a „kiskukoricás“ nevű dűlőben tárt fel meneteles bejáratú koraközépkori házakat. A régészeti tanulmányok után Gudmonová Helena Zsitvabese- nyő (Bešeňov) népviseletét elemzi. Dudová Alena az érsekújvári céhek történetéről ad áttekintést, majd a kötet zárótanulmányaiban Haverla Miroslav előbb Anton Ber- nolákra, a nagy szlovák nyelvészre és irodalmárra emlékezik (ő 1797-től Érsekújváron működött), majd a forradalmi emlékszobák rendeltetését elemzi a tömegpolitikai munkában. A kötet tanulmányait értékes szakirodalom, fénykép- és rajz egészíti ki, a kötet egészét csak ritkán bontják meg apróbb szer- kesztói-nyomdai pontatlanságok. Végül elmondhatjuk, hogy a Castrum Nóvummal tovább gazdagodott a dél-szlovákiai muzeológia, s azt hiszem mindannyian érdeklődéssel várjuk a 2. számú érsekújvári évkönyvet. TRUGLY SÁNDOR lyek egy esetleges Nicaragua-el- lenes amerikai invázió utolsó fő -próbájának számítanak. Monika Mauer Hadilaboratóriuma tizenhét percben foglalta össze az elektronikus fegyverek és fegyverkezés kihívását az emberiség léte ellen. Szemtanúi lehettünk perui asz- szonyok egyenlőségért és békéért folytatott harcának; hallhattuk egy nagyszerű szovjet filmben (A háborúnak nem nőies az arca), egy hétrészes tv-sorozat egyik folytatásában a volt katonalányok életének alakulását a második világháború után (mindkét film rangos díjat is nyert). A halál neve: City Beautiful az amerikai Orlandóba. egy floridai kisvárosba kalauzolt, melyet Disneyworld tett híressé, és ahol a Pershing-2 rakéták gyára áll. Orlando valóban City Beautiful, azaz gyönyörű város. Jóléte azonban Disneyworldön és halálgyárán alapszik. És a film bemutatja, hogy ezzel a jóléttel és a halálgyár munkájával milyen sokan nem értenek egyet. Nézőként részt vehettünk a skandináv, guatemalai, kanadai, NSZK-beli, nyugat-berlini, indiai, angol, francia, holland, amerikai, japán békeharcosok megmozdulásain, láthattuk az ellenük felvonuló erőket. Alternatívaként a szocialista valóság, a szocialista építés dokumentumai kerültek képernyőre. Kitűnő szovjet filmköltemény az urengoji gázvezeték építőinek emberfeletti megpróbáltatásokkal járó munkájáról. Egy NDK-beli mezőgazdasági üzem földművelőinek életéről, bolgár tudósok hétköznapjairól, csehszlovák építőmunkások munkájáról, a lengyel társadalom mai problémáiról szóló filmek. Érdekes volt az animációs filmek kínálata is. A magyar Vajda Béla ismert televíziós alkotása, a Hányás vagy? elnyerte a Filmkritikusok Nemzetközi Szervezetének, a FIPRESCI-díját. Az animációs kategória Arany galambját a csehszlovákok kitűnő Black and White című, Prágában készült gag-film- jének ítélték. Óriási közönségsikert aratott a magyar Ad astra és Autotortúra, valamint a csehszlovák Hogyan fessünk királyt?, továbbá az NDK Luther Mártonról készített animációsfilmje. Ennek ellenére mégis azt kell mondanunk, hogy az idei lipcsei fesztiválon a számos sikerült mű ellenére nem a film, hanem a szellem volt a döntő. A nemzetközi politikai konfrontáció egy különösen feszült időszakában, sorsdöntő határozatok meghozatala idején Lipcse, a nagy szembesítés alternatíváját kínálta minden egyes nézőjének. Megmutatta a háború, a béke, a szocialista építés, az egyéni és kollektív terror, az egyenjogúságért folyó harc, a nemzetközi békemozgalom, a fegyverkezés és a szegénység arcát - és mintegy döntésre késztetett mindenkit: választanunk kell, melyik oldalra álljunk, ötvenkét ország kétszáznál több filmje bizonyította: alternatíva csak egy van - a szocializmusé. FENYVES GYÖRGY Cseh és szlovák drámák a Szovjetunióban E hét elején értek véget a Szovjetunióban A csehszlovákiai dráma napjai. A több héten át tartó rendezvénysorozat méreteire jellemző, hogy 63 szovjet színház mutatta be cseh és szlovák ki asz- szikus, valamint kortárs szerzők müveit. A legnépszerűbb Karéi Čapek és Jaroslav Hašek volt, ugyanis Az anyát és a Švejket egyaránt nyolc társulat vitte színre. A szovjet sajtó terjedelmes értékelő írásokban méltatja a fesztivál jelentőségét. A felfigyeltető darabok közé sorolja Osvald Záhradník Pávaszonatína című művét, amelyet a Moszkvai Sztanyisz- lavszkij Színház mutatott be. A čapek-bemutatók közül a grúz Metehi Ifjúsági Színpad előadását tartják különösen figyelemre méltónak. Több szlovák és cseh rendező is vendégszerepeit a fesztivál alkalmából a Szovjetunióban. Közülük a legnagyobb sikert Jozef Bed- nárik aratta, aki a kijevi Orosz Akadémiai Színházban rendezte Čapek A rovarok életéből című színművét. Peter Opálený a Su- chumi Grúz Állami Színházban rendezte vendégként Ján Solovič alkotását, a Jog a tévédéshez címűt. A fesztivál csúcspontja a Szlovák Nemzeti Színház moszkvai vendégszereplése volt. Különösen a Karamazov testvéreket tartják elemi erejű, érdekes szemléletű előadásnak. A szovjet kritika elsősorban Karol Machata kiemelkedő teljesítményét dicséri. Ugyancsak hét elején Moszkvában szemináriumot rendeztek a kortárs csehszlovák drámáról neves szovjet, továbbá cseh és szlovák szakemberek részvételével. -y-f Gyökeres György felvétele Négy évtized az operazenekar élén Tibor Frešo hatvanéves Hatvanéves és negyvenkét éve áll a Szlovák Nemzeti Színház operazenekarának élén, emellett komponál, tanít és külföldi turnékon segíti a kortárs zene, valamint az első szlovák operatársulat repertoárjának hazánk határain túli megismertetését. A jubiláló művészt először arról kérdeztem: mi vezette az operadirigáláshoz?- Nem választottam ezt a hivatást. Abban az időben, amikor Bratislavába jöttem, még nem létezett a Szlovák Filharmónia. így kerültem az operába, ahol nagyon jól tudtam érvényesülni, hiszen tanulmányaim során tanáraim erre a pályára is felkészítettek. Valójában a rádiózenekar és az opera közötti választás lehetősége nem állított nagy gond elé. Legszívesebben mindkét területen dolgoztam volna, ha erre abban az időben alkalmam nyílik.- Nem bántja önt olykor az a laikus elképzelés, hogy a hallgatóság nagy része inkább zenekari hangversenyre megy el a karmester miatt, és az operában az énekművészek teljesítményét helyezi előtérbe?- Az operazenekar a zenekari árokban játszik, így a közönség, úgymond, csak átnéz fölötte éppúgy, mint az előadás karmesterének feje fölött. Ez alapvető különbség a hangversenyzenekarokkal szemben. A mi zenekarunk sokkal kisebb, így a szimfonikus alkotások csak titkos vágyaink közé tartozhatnak. A hazai hangversenypódiumokon a nagyrészt csak kísérethez szokott operazenekar még nem kapott helyet. Pedig a zenei világ Drezdától Berlinig, Bécstól Londonig rengeteg példával szolgálhat számunkra is. A karmesternek és zenekarának a tudása azonban semmiképpen sem mérhető a megoldandó művészi feladatok igényességével.- Mi tehát ön szerint a jó karmester titka?- Elsősorban az állandó tanulás, a régi művek újra felfedezése minden ismétlődő alkalommal. A dirigens egységes koncepcióval, saját elképzeléssel áll a muzsikusok elé, olyan kompromisz- szum nélküli megoldással, amely biztonságot, vezérfonalat jelent és fegyelmet követel. Erre természetesen semmilyen receptem nincs, hiszen egyaránt csodálom Tai- chot, Bernsteint és Karajant, pedig egymás mellé állítva őket homlokegyenest másról szól a muzsikájuk.- Hisz az opera további fejlődésében?- Mint művészembernek, hinnem kell nemcsak a kortársopera, hanem a ma egyetemes művészetének értékében és hitelességében. A mai opera már régen nem az, ami száz évvel ezelőtt volt. Új utakat, új formákat, új kifejezési eszközöket keres, s hogy rátalál-e mindezekre, ezt színházaink látogatottságán mérhetjük le a leghitelesebben. Van-e valami mondanivalója a mai zenének - kérdezik olykor, elfeledvén, hogy ugyanezt a kérdést feltehetnénk a képzőművészeknek és a költőknek is. Az opera éppúgy szerves része nemzeti kultúránknak, mint a többi művészeti ág. Hiszem, hogy művészeink megtalálják azokat a kifejezési formákat, amelyekben a ma embere önmagára talál.- önnek, mint zeneszerzőnek mennyire lehet beleszólása a zenei ízlés formálásába?- Mindkét művészi területen tevékenykedve sokszor kettős probléma előtt állok. Karmesterként bepillanthatok mások alkotó műhelyébe. Zeneszerzőként viszont igyekeznem kell az idegen partitúrákból rám ragadt információktól mielőbb megszabadulni. Ezért, ha zenei nyelven szólva „erős“ műveket dirigálok, egy időre félreteszem a komponálást. Ami saját műveimet illeti, természetesen szeretem, ha tetszenek a közönségnek. Ezért mindent megteszek annak érdekében, hogy közérthe- tőek, dallamosak legyenek, s elkerüljék a mai zenében oly gyakori konstruktivizmust.- Mely esztétikai kritériumok alapján szokott egy-egy új mű betanításához nyúlni?-A karmester nem lehet epigón. Saját művészi bensőjéből, muzsikusi ihletéből szabad csak kiindulnia. Természetesen ismernie kell a zenei stílusokat, és a mint ez már a kisebb színházaknál szokás, figyelembe kell vennie a társulat és a zenekar lehetőségeit is.- Mennyiben működhet közre a társulat munkájának irányításában a karmester?-A mi aránylag kis létszámú társulatunknál kénytelen mindenki minden csinálni. Énekeseink nem specializálódhatnak külön szerepkörökre, mint a nagy színházaknál, ilyenformán gyakran előfordul, hogy egyikük-másikuk még meg se melegedett a mozarti énekstílusban, máris egy olasz bel canto szerepre kell készülnie. Valójában így van ez a művészeknél éppúgy, mint a technikai apparátusnál. A karmester az ilyen helyzetekben válik csak igazán a rendező, a jelmeztervező és a műszakiak segítőjévé. Meggyőződésem, hogy mindnyájan szeretjük azt, amit csinálunk, s munkánkat nagyobb botlások nélkül folytathatjuk a jövőben is. Az új premierekre készülve idejekorán megbeszélünk mindent, így nem érhetnek bennünket különösebb meglepetések. Új operám, a Francois Villon már társulatunk lehetőségeihez mérten, legjobb tudását kiaknázandó született. Július Gyermek segítségével Villon nyolc különálló versére egy olyan kamarazenedrámát írtam, amely remélem továbbra is hangsúlyozza majd a kis vagy a közepes színházak fontos szerepét zenekultúránk gyarapításában.- Mester, az ön művészi tevékenysége a színházban eltöltött negyvenkét év, több mint négyezer előadás, és közel száz premier után a szlovák operaművészet történetének ez a Szlovák Nemzeti Színház létének szerves részét alkotja. Milyen érzés ennek tudatában élni?- Az eddigi munkám a jövőre nézve mindenképpen kötelez. Jólesik, ha sikerekről beszélnek velem kapcsolatban - ez inspirál, erőt ad, és segít leküzdeni a mindennapok zavaró hatását akkor, amikor alkotni, új értékeket felfedezni, a közönséget tapsra késztetni kell. RÁCZ TIBOR ÚJ szú 6 1983. XII. 16
