Új Szó, 1983. november (36. évfolyam, 258-283. szám)
1983-11-11 / 267. szám, péntek
Az ötlet nem minden A született komponista Borogyin százötven évére ödön von Hon/áthot a hatvanas években fedezték fel újra. Bertolt Brecht után a legnagyobb antifasiszta drámaíró volt, aki németül írt. Származását tekintve osztrák, de amint azt néhányszor maga is leírta, családjától a romlásában széthulló monarchia német, cseh, magyar, horváth nemzeti sajátságait kapta örökül. Élete is ezt példázta, hiszen gyermekként, majd felnőttként, tanulmányait folytatva vagy politikai számüzöttként élt Belgrádban, Bécsben, Budapesten, Bratislavában. Münchenből való kiutasítása után Bécsben, Prágában, Zürichben és végül Párizsban, ahol tragikus körülmények között hunyt el. Amikor 1936- ban Münchenből száműzték, könyveit már máglyákon égették Brecht, Tucholsky, Heine, Freud műveivel együtt. Bécsbe visszatérve, ugyanúgy, mint azelőtt, akisemberek látogatta mulatókban, kocsmákban érezte magát otthon. Az ő világuk inspirálta, amikor megteremtette a ,, Volksstück“ huszadik századi gyermekét. Ez az ún. bécsi népszínmű azonban ironizáló társadalombírálatának is az eszköze lett. Napjainkban ismét felfedezték, s a közép-európai bemutatók sikerei igazolják azok véleményét, akik von Horváth drámaírói erényeit hangoztatják. A bratislavai Szlovák Nemzeti Színház az 1936-ban írt Figaro válik című komédiáját mutatta be a minap. Bár Ödön von Horváth látszólag a XVIII. századbeli francia vígjátékírónak, Beaumarchais- nak a Figaro házassága című komédiáját folytatta, mégsem kezdődik minden ott, ahol annak idején Figaro és Zsuzsi egymásra találásakor abbamaradt... A Miloš Pie- tor rendezte előadás előjátékában a nagy francia forradalom egyik katonája jelszót mázol a falra, s utána a levegőbe lő. Kialszanak a lámpák, s a nézőtér sűrű sötétjében alig kivehető árnyak lopakodnak. Kiáltozásukból kiderül, hogy a forradalom elől szöknek. Miután ismét kigyulladnak a lámpák, örül minden új napnak. A reggelek persze tele vannak kérdőjelekkel. Sikerül-e dolgozni? Képes lesz-e mondanivalóját úgy felvinni a vászonra, hogy az jó legyen, hiánytalanul kifejezze a megtalálnak vélt igazságot? örökös vívódás. Szürke és örömteli hétköznapok váltakozása. Órlődés az időben. De nem tehetetlenül, nem tétlenül. Hanem úgy, ahogy a hetvenöt éves Jozef Fabini is. Intellektusa és érzékenysége együtt segíti a kifejezésben. Mindmáig rendkívül sokrétű az érdeklődése is. Élénken foglalkoztatják szellemtörténeti, filozófiai, esztétikai, régészeti, társadalomtudományi és pszichológiai kérdések. A megismerés szándéka hajtja, a mindentudás vágya munkál benne. De hogyan alakult ki ez a sokrétű érdeklődés? Mik azok az összetevők, amelyek elindították a pályán? Az egyik „elindító pont“ kétségtelenül Szepesség, a maga történelmi múltjával, valóságával. Fabini itt született, egy kis szlovák faluban - Olcnavában. Első képzőművészeti inspirációit gimnáziumi. évei alatt előbb Levočában, majd Spišská Nová Vesben kapta a szlovák festők nesztorától, Jozef Hanu Iától. A rajzolással és a festészettel céltudatosabban mégis Kassán (1926-28) Krón Jenő, illetve Halász-Hradil Elemér szabadiskolájában kezdett el foglalkozni. Ezek az évek személyiségének alakulására is minden bizonnyal nagy hatással voltak. Mint ismeretes, Krón Jenőt Kassán több emigráns festő is felkereste, s ezek a találkozások mindig friss szellemet hoztak, következésképpen felpezsdítették a szabadiskola légkörét, bekapcsolták a haladó eszmeáramlatokba. Hogy Fabini bontakozó képzőművészeti tehetsége már ekkor figyelemre méltó volt, azt az is igazolja, hogy 1928-ban felvették a prágai Képzőművészeti Akadémiára. Fabini ennek ellenére nem ment Prágába, a bratislavai Komenský Egyetemet választotta, ahol előbb jogi, majd művészettörténeti és régészeti tanulmányokat a színpadon egy határőrs szolgálattevő katonáit látjuk. Párbeszédjükből tudjuk meg, hogy elfogtak négy személyt... Almaviva gróf, a Grófnő, Figaro és Zsuzsi szökésükben tisztázzák magukat és elkezdik emigráns életüket. Ez a Figaro már nem hangoztatja forradalmi téziseit, kisstílű életművészként áll elénk. Dušan TarageĽ alakítása mindvégig kettős. Már-már hisszük, hogy Figaro becsületes, régi érzelmeivel nem szembeforduló, önmagához hú egyéniség, amikor egy pillanatra félrelöki az álarcát, s jelképesen szólva kikacsint ránk, tudatva, hogy mindez csak a látszat, és minden egy karrierért történik. Dušan Tarageľ minden szituációban azt az emigránst játssza, aki nem hajlandó veszíteni. Miután a gróf elszegényedett, kilép szolgálatából, önálló vállalkozásba kezd. Ismét borbélyműhelyt nyit, ahol a felesége dolgozik. O csupán az érvényesülést, a kispolgári életmódra oly jellemző társasági karriert hajszolja. Zsuzsa visszamegy az akkorra már nyomorgó grófhoz, s bajában is megpróbál segíteni rajta. Zsuzsi szerepében Kamila Magálová az előadás másik kiváló alakítását nyújtja. Érzéseiben, emberi méltóságában megbántott asszonyként válik el Figarótól, s szenvedélyesen szerető, az érzéseinek fogságában vergődő, magányos nőként menekül vissza Figaróhoz. Pedig ez a kisstílű gazember azzal védekezve, hogy feleségét érzelmi okokból követte az emigrációba, s miután az elhagyta, hazatért, a győztes forradalomtól bizalmi állást, rangot is kap. Dušan Tarageľ Figarója így látszólag közelít is a nézőhöz, olykor tetszetősek cselekvései. Éppen ezért nehéz az ilyen típust színészi eszközökkel úgy megformálni, hogy ugyanakkor egyértelmű legyen gyanús egzisztenciája. Taragel'nek gz tökéletesen sikerült. ödön von Horváthnak az írói módszere, hogy jelenetfüzéreket ír, s így epikusságot sugallva rajfolytatott. Jóllehet az ecsettől sem vált meg. A szülőföldhöz, a szlovák valósághoz erős szálak kötötték. Mozgalmas, élénk időszak volt ez. Az 1918-as polgári demokratikus forradalmat követő években - a történelemben először - a szlovák nemzeti képzőművészet is kezdett kibontakozni, sót a húszas és harmincas években szinte ugrásszerű fejlődés indult meg. Gustáv Mallý és Martin Benka megteremtette a modern szlovák festészetet. Mindketten a tiszta népi kifejezésformákra építettek új művészeti programot. Említést érdemel Miloš Bazovský rapszodikus és balladisztikus alkotói munkássága és Ľudovít Futtának a népi forrásból merítő emelkedett szellemiségű művészi kifejező ereje. Mindezeket azért érdemes említeni, mert Jozef Fabini felfogására is hatással voltak, mi több, a bratislavai képzőművészeti főiskola rajzszakán (1941-45) Mallý és Schurmann tanítványaként sajátította el a képzőművészeti tudnivalókat. Jozef Fabini a felszabadulás után induló realista szemléletű művésznemzedék egyik legígérezolja meg hőseinek történetét. Ezen belül azonban pontosan és szigorúan meghatározott jellemeket alkot. A Figaro válik bratislavai előadása ennek a látszólagos epikus- ságnak esett áldozatul. Az egyes jelenetek lazán, olykor csak az előbbiekben már kiemelt két színész játékával kapcsolódnak egymáshoz. Ez a fajta rendezői felfogás a színészeknek olykor szabados, szinte stílustörést okozó játékot is megenged. S így valóban csak az alkotói fegyelem és alázat mentheti meg az előadást. Az egyes jelenetek (határőrs, ékszerüzlet, emigránsokat támogató hivatal) rendezóileg pontatlanok voltak. Ráadásul az emigránsokat támogató hivatal jogász doktor kisasszonyát játszó Éva Mária Cha- lupová olyan színészi eszközöket használ, amely a túlhajtottságon kívül, a szerep félreértelmezéséhez is vezetett. Bár Martin Huba (Almaviva gróf) és Zdena Grúbe- rová (Grófnő) főszerepekben látható, színpadi jelenlétük erőtlen. A többi szerepet Elő Romának, Juraj Sarvaš, Michal Do- čolomanský, Viera Topinková, Jozef Vajda, Juraj Slezáček, Deana Horváthová és Zuzana Cigánová játszotta. Az epizodisták közül Karol L. Zachar (Antonio) karakteres figurát teremt, az öregségnek minden összetevőjével. Felejthetetlen pillanatokat szerez, amikor szolgaságban leélt élete után szabad, de öreg emberként, pillanatok alatt az emigrációból visszatérő gróf szolgájává válik. Az előadást két, tetszetősségével együtt is öncélú ötlet jellemzi. A szökés hazafelé ugyanabban a nézőtéri sötétben zajlik, mint az előjátékban. A kigyulladó lámpák már nem az emigrációt világítják meg. Ez a két jelenet kétséget kizáróan sokkoló, de mi szükség van rá? A nézőt rendezői gondolatokkal szabad, sőt, el kell kápráztatni, de a vakító rendezői ötletek után hosszú időbe telik, míg az ember visszanyeri látását. DUSZA ISTVÁN tesebb tagjává lett. Kezdettől fogva napjainkig tudatosan a tájképfestészet foglalkoztatja. Művészetének első korszakában festett képeire még a romantizáló realizmus jellemző. Képei ekkor eléggé ér- zelgősek voltak, a valóságot gyakran ruházta fel vágyaival. Némi váltást jelentett, amikor tájai balladisztikus tartalommal telítődtek. Képein ekkor a sötétebb kolorit, főleg a sötétkék és az okker vált dominálóvá. Ez egyben kifejezőbbé tette a kép hangulatát, természetesebbé a tartalmát. Fabini festészetében a szülőföld szerete- tének, a történelmi és művészi emlékekhez való ragaszkodásának igen fontos szerepe és nagy jelentősége van. Érdemes megfigyelni, hogy az ötvenes évek elején hogyan változik a realizmushoz való viszonya. Szembeötlő, hogy a korábbi hangulatos, intim tájképekkel ellentétben kísérletet tesz a kelet-szlovákiai (mindenekelőtt a szepességi) tájak monu- mentalizálására, méghozzá nem titkolt szintézisteremtő szándékkal. Tájképei ekkor már nem akarnak a természet véletlenszerű kivágásainak látszani, sokkal inkább szigorúan zárt, kompakt egységet alkotnak. Fabini ekkor ismeri fel, ekkortól vallja, hogy a tájképfestészetben - mind a kompozíció, mind a szín szempontjából - fontos a magabiztos, céltudatos képépítés. Ezzel egyidőben arról is megbizonyosodik, hogy nem szabad megszakítani a kapcsolatot az élő természettel, mert a képzőművészeti problémák megoldásához elsősorban a természet intenzív tanulmányozása adhat inspirációkat. A lázas keresések, kutatások időszaka csaknem egy jó évtizedig tartott. Az ezt követő zempléni tartózkodás pedig mintha a letisztulás, a pihenés, de még inkább az újabb erőgyűjtés időszakát jelentette volna számára. Fabini annak ellenére, hogy KasÖseró - így jellemezték kortársai Borogyint, a zeneszerzőt és az embert. De ugyanez az elpusztíthatatlan, mindenen diadalmaskodó erő jellemezte Borogyin baráti körének, a Balakirev vezette Ötök csoportjának többi tagját is. E nélkül az erő nélkül hogyan is lett volna képes öt dilettáns zenerajongó - két katona, két természet- tudós és egy tengerésztiszt - új fejezetet nyitni a zene történetében, ráadásul egy olyan országban, amely csupán egy évszázadnyi nyugati stílusú zenei életre tekinthetett vissza?! Az akkori oroszországi viszonyokra jellemző, hogy Borogyin családi környezete nem tulajdonított különösebb jelentőséget a fiú rendkívül korán megmutatkozó zenei tehetségének. Ha történetesen olasz, német vagy francia földön született volna, a szülők egy ragyogó muzsikuspálya reményében igyekeznek rendszeres zenei tanulmányokra fogni a 9 évesen már komponálgató, több hangszeren játszó gyermeket. Pétervá- rott azonban biztosabbnak tűnt egy tisztes polgári foglalkozás, mint a hazai zenész - mert a Nyugaton felkapott muzsikusokat azért Oroszországban is megbecsülték - bizonytalan megélhetést nyújtó, rögös pályája. A választás a fiatal Borogyin esetében annál is kézenfekvőbb volt, mivel nemcsak a zenében jeleskedett. Kitűnően rajzolt, jól fogalmazott, anyanyelvén kívül angolul, franciául, németül és olaszul beszélt és rendkívül vonzódott a természettudományokhoz, különösen a kémiához. A katonai sebészorvosi akadémián Zinyin professzornak, az „orosz sebészet atyjának" kedvenc tanítványa volt. Az orvosi pályától még a bonctanórán szerzett csaknem halálos kimenetelű hullamérgezés sem vette el a kedsán lakik, szükségét érezte újból és újból visszatérni a Szepes- ségbe. Azt is lehet mondani, hogy festészetének ez a táj, a Branisko szepességi oldala a központi motívuma. A városok közül pedig Levoča, Spišská Nová Ves, Spišské Podhradie és Spišské Vlachy. A hatvanas években ismét újra próbálkozik a táj monumenta- lizálásávaT. A motívumok használhatóságát most azonban előbb kisebb képeken próbálja ki. Makacs törekvése végül is meghozza az eredményt. Ezek a monumentali- zált alkotásai a korábbiaknál sokkal természetesebbnek, igazabb- nak tűnnek föl. Fabini így olyan festői tudás birtokába jutott, amilyen keveseknek van. Gondolatait formavilága és színritmusa jól olvashatóvá teszi. Ezek a gondolatok pedig minden esetben ember- központúak, még akkor is, ha tájképein nagyon ritkán találunk emberi figurákat. Fabini a történelmi folytonosságnak is nagy jelentőséget tulajdonít. A múlt továbbélése a jelenben sok alkotásán megfigyelhető. Ilyen képei a Híd a Hni- lecen, a Hegyi falu, a Múló világ, az Emlékutca, az Uj horizontok stb. Meg kell említeni, hogy Fabini több külföldi tanulmányúton is részt vett. Ezek az utak gazdagították világlátását, de arra nem késztették, hogy képzőművészeti felfogását feladja vagy megváltoztassa. Legnagyobb hatással az egyiptomi tartózkodás volt rá: a hetvenes években az ókori eredetű festészeti eljárást, az enka- usztikát igen eredményesen kezdte alkalmazni a képterek tektonikus építésében. (Nyitott föld, Geológiai táj, Travertín bánya, Karsztos táj stb.) Jozef Fabini vitathatatlanul a szlovák kortárs képzőművészet jelentős egyénisége. A tájképfestészet értelmezésében és továbbfejlesztésében nagy szerepet vállalt magára és figyelemre méltó eredményeket ért el. Munkásságáért 1973-ban méltán kapta az érdemes művész, 1978-ban pedig nemzeti művész címet. SZASZÁK GYÖRGY vét. Már a pétervári katonakórház gyakorló orvosaként érte az a súlyos megrázkódtatás - vesszőfutásra ítélt emberek szétroncsolt, gyógyíthatatlan testének látványa -, amelynek hatására örökre búcsút mondott hivatásának. 1858-ban hároméves külföldi tanulmányútra Európába utazott. Útjának fő állomása Heidelberg volt, ahol abban az időben számos fiatal orosz tudós tartózkodott, köztük Mengyelejev, akivel egész életre szóló barátságot kötött. A nyugati romantika hatását azonban hamarosan feledtette egy újabb élmény. Hazájába visz- szatérve a sebészorvosi akadémia professzora lett és 1862-ben egy baráti összejövetelen megismerkedett Balakirewel. ,,ön született komponista. A komponálás az egyedüli dolga, ez a hivatása “- jelentette ki Borogyin kompozícióit hallva az új orosz muzsika leglelkesebb propagátora. Balakirev egy új, eddig teljesen ismeretlen világot nyitott meg Borogyin előtt - az orosz népzene csodálatos, gazdag világát. Borogyin lelkesen csatlakozott a Balakirev vezette ötök csoportjához, teljesen magáévá téve programjukat- Glinka életművének folytatását. Balakirev vezetése mellett egyre tovább mélyítette zenei ismereteit. 1869-ben mutatták be első szimfóniáját, amely azonnal hatalmas sikert aratott. Balakirev a sikeren felbuzdulva arra ösztökélte, hogy operát írjon. Az Igor herceg azonban lassan készült. Borogyint túlságosan lefoglalta tudományos munkája, állandó törődése az egyetemi hallgatók szociálpolitika problémáival, segélyezésével. ,,A legkülönbözőbb emberek jöttek egész nap. Beengedtek hozzá mindenkit, jöhettek, amikor akartak, zavarták az ebédjénél, teájánál. Borogyin meghallgatott minden panaszt, kérést“ - írta feljegyzéseiben Rimszkij-Korszakov. Közben Borogyin a nők egyetemi tanulmányainak ügyében agitált, kilincselt. 1872-ben nyílt meg az az évfolyam, ahol az orvosnövendékek között már lányok is voltak. 1877-ben Borogyin ismét Németországba látogatott, Weimarban felkereste Liszt Ferencet, aki már a hetvenes évek elején tanulmányozta a fiatal orosz zeneszerzők műveit, s elsőként ismerte fel azok valódi jelentőségét. Borogyin elragadtatott levelekben írt barátainak Liszt páratlan művészetéről és emberségéről, a nagy zeneszerző tanácsai termékenyen hatottak további munkásságára. 1885-ben még megérte műveinek külföldi sikerét - Antwerpenben bemutatták két szimfóniáját. Közép-Ázsia pusztáin című szimfonikus költeményét és több dalát de már egyre kevesebbet foglalkozott komponálással. Egészségét aláásta a rengeteg munka, 54 éves korában egy szívroham végzett vele. Zenei hagyatéka nem volt nagy: két befejezett és egy befejezetlen szimfónia, egy csonkán maradt opera, két vonósnégyes, néhány zongoradarab, dal és románc. Az Igor herceget barátai, Rimszkij-Korszakov és Glazunov egészítették ki, a II, szimfóniát ugyancsak Glazunov fejezte be. Az Igor herceg hamarosan meghódította az orosz közönséget. A zenei kifejezés erőteljessége, realizmusa, a kórusok és táncjelenetek sodró lendülete, a népi erejű dallamkincs Nyugaton is diadalra vitte a nagyszerű operát. Liszt Ferenc szavai, amelyeket egyik wei- mari látogatása során mondott Borogyinnak, igaznak bizonyultak: „ Dolgozzék, dolgozzék mindig, még akkor is, ha nem játszanák és nem adnák ki műveit. És ha nem értenék meg, akkor is! Higgyen nekem, ön rendkívül nagy és eredeti tehetség!“ VOJTEK KATALIN Küzdelmek a tájjal Jegyzetek Jozef Fabini művészetéről ÚJ SSÓr 6 1983. XI. 11.
