Új Szó, 1983. november (36. évfolyam, 258-283. szám)
1983-11-21 / 275. szám, hétfő
Nem akarom, hogy a világ széthasadjon Én béke idején születtem. Lövedékek és bombák robbanását csak a moziban láttam. Viszont jól emlékszem Hudajberda nagyapán fronttörténetei- re, aki 1941-1945-ben a hitlerista megszállók ellen harcolt. Sok sebe ledöntötte a lábáról, és még nem volt öreg, amikor meghalt, de legalább hazatért, és utolsó napjait családja körében töltötte. Bátyja, Haknazar azonban eltűnt. Rokonaim sokáig nem tudták, élőnek vagy halottnak tartsák-e; kétségbeesésük reménységgel váltakozott. Azóta azonban túl hosszú idő telt el... Én és a velem egyidősek békés ég alatt születtünk. De tudjuk és emlékszünk rá, milyen áron vívták ki ezt. És nem lehetünk közömbösek azzal szemben, hogy valahol - még ha országunktól távol is - háború folyik, hogy gyermekeket, nőket, öregeket ölnek meg. Nem akarjuk, hogy ez a világ széthasadjon. Éppen ezért utaltuk át a Békealap javára a műsoron kívül tartott előadásunk bevételét: 75C rubelt GULBAHOR RAHIMOVA, az Üzbég Akadémia Hamza Színház művésznője A Társadalmi Szemle, a Magyar Szocialista munkáspárt elméleti és politikai folyóirata idei 8-9. számában összefoglaló jellegű, de nem teljességre törekvő tanulmányt közöl a fönti címmel Szerdahelyi István tollából, a mai magyar irodalomban és filmművészetben föllelhető új törekvésekről. A szerző bevezetőjében rámutat, hogy aligha volt még a magyar irodalomnak olyan korszaka, mellyel oly korán foglalkoztak volna szintézisre törekvő elméleti kutatások, mint a hetvenes évek irodalmával. Amint megjegyzi, a Vé- lemények-viták sorozat első kötete, A hetvenes évek magyar irodalmáról című - melyet Agárdi Péter szerkesztett - már 1979- ben megjelent. Közismert, hogy a magyar szellemi életben évszázadok óta az irodalomé, s azon belül is elsősorban a költészeté volt a vezető szerep. Ezért meglepő, hogy- amint a szerző megállapítja- a hetvenes évekre - eleinte alig érzékelhető társadalmi folyamatok következtében - ,,az irodalom elvesztette ezt a középpontú szerepét“. Efölött nem sajnálkozik a szerző, ahelyett rámutat, hogy megszűntek azok a mostoha körülmények, amelyek indokolták, sőt szükségessé tették, hogy a szépirodalom a maga sajátos valóságfeltáró feladatkörén kívül- amelyet napjainkban is ellát -, „más tudatformákat helyettesítő“ funkciókat töltsön be. A magyar irodalomban ma a szó jó értelmében vett divatja van a szociográfiának, publicisztikának, riportnak A VALÓSÁG ES TÜKRE Az Észak-kaukázusi Tudományos központ • Az Észak-Kaukázusi Tudományos Központ, amelyet több mint 10 évvel ezelőtt hoztak létre, igen szerteágazó tevékenységet folytat. A központ 200 különböző profilú - társadalom- és természettudományi, valamint műszaki-tudományos kutatóintézet és 46 felsőoktatási intézmény munkáját hangolja össze. Az intézmény 30 ezer tudóst foglalkoztat és összesen 270 ezer egyetemi főiskolai hallgató képzését segíti. A központ elnöke Jurij Zsdanov, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelező tagja, aki az APN tudósítójának elmondotta, hogy kutatásaikkal elsősorban a termelőmunkát kívánják segíteni. Példaként említette meg az Atommas komplexum építését, amelynek létrehozásában a központ 33 kutatóintézetének szakemberei dolgoznak. A hatalmas létesítmény méreteit érzékelteti, hogy 15 futballpályát lehetne elhelyezni az alapterületén. A nagyüzemben atomerómüvi berendezések sorozatgyártására rendezkednek be, s évente nyolc, egyenként egymillió kilowatt teljesítményű reaktor kerül majd le a futószalagokról. A tudományos központ szakemberei részt vállaltak a többi között a Csecsen-lngus Autonóm Köztársaság húszéves társadalmi-gazdasági fejlesztési tervének kidolgozásában. Ma a köztársaság iparának alapját a kőolaj- és földgázkitermelés, továbbá a petrolkémia jelenti. A mintegy 100 éve feltárt hagyományos lelőhelyek „kincse“ azonban jelentős mértékben apadt, s félő, hogy idővel a nagy teljesítményű petrolkémiai komplexum nem jut elegendő nyersanyaghoz. Ezért geológiai kutatásokba és mélységi próbafúrásokba kezdtek. Az eredmény: újabb lelőhelyek feltárása. Ebben a munkában is fontos szerepet vállaltak magukra a központ kutatói. A tudományos kutatások végzésére a központ saját bázissal rendelkezik. A Nagy-Kaukázus előhegységében, a Karacsajev- Cserkesz Autonóm Köztársaság területén található a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának asztrofizikai központja, amelyet a világ egyik legnagyobb azimutá- lis (vízszintes és függőleges tengely körül egyaránt elmozdíható) és rádiócsillagászati (a légkörön túlról érkező rádiófrekvenciás hullámokat felfogó) távcsövével szereltek föl. A szomszédos Kabard- Balkár Autonóm Köztársaságban működik a föld mélyébe telepített neutrino-állomás, ahol a kozmikus sugarak tanulmányozásával foglalkoznak az Észak-Kaukázusi Tudományos Központ dolgozói. Mint Zsdanov professzor megemlítette, az intézet tudósai jelenleg az észak-kaukázusi területek öntözésének matematikai modelljén dolgoznak. A sokoldalú tevékenység egy olyan program keretében folyik, amelynek végső célja az öntözéses földművelés bevezetése az egész Észak-Kaukázusban. Ugyancsak a központ munkatársainak a feladata az Azovi-tenger ökológiai-matematikai modelljének elkészítése. A ne- urokibernetikai intézetben pedig robotok előállításán dolgoznak. (B) KULTURÁLIS HÍREK= Wege zur Musik (Utak a zenéhez) címmel Kodály Zoltán cikkeit, tanulmányait, zenetörténeti és -esztétikai írásait adta közre német nyelven Bónis Ferenc, a kötetet a Corvina Kiadó jelentette meg igen szép kiállításban. A válogatás - melynek alapjául a csaknem két évtizede napvilágot látott és még Kodály által átnézett szövegű Visszatekintés című kötetek szolgáltak - tartalmazza a korai, a magyar népzene felfedezéséről tanúskodó írásokat, a későbbi tanulmányokat, amelyek középpontjában a kórusmuzsika áll, mint a zeneművészet tömegekhez való eljuttatásának kiváló eszköze, a muzsika nagy alakjairól, Haydnról, Mozartról, Beethovenről, Bartókról és másokról írt megemlékezéseket, valamint önvallomásokat, interjúkat, zeneszerzői kommentárokat. + Harmincöt évi különélés és válás után Michele Morgan be akarja tiltatni volt férje, az amerikai író, Bill Marshall könyvét. A felek az ügyvéd előtt találkoznak, hogy a Hatodik évszak című kötetről tárgyaljanak. A színésznő ellenzi a visszaemlékezések kiadását, mert rá és még sok más ismert személyiségre rossz fényt vetnek. stb. Ezek a műfajok azonban - véli a szerző semmiképpen sem sorolhatók „negyedik múnem“- ként a líra, a dráma és az epika mellé. O-^erdahelyi véleménye szeOZ rint az igazi földcsuszamlást nem annyira a szerepmódosulás okozta, hanem az, hogy „a művészeti ágak rangsorában elfoglalt első helyét is elvesztette az irodalom“. A világszerte folytatott vizsgálatok azt mutatják, hogy művészi színvonalának, kifejezési eszközei fejlettségének tekintetében, a film mint sok más országban, Magyarországon is utolérte az irodalmat, sőt népszerűségben és hatásban maga mögött is hagyta. Viszont azt sem lehet elhallgatni, hogy a legjelentősebb alkotások ebben az évtizedben nagyon gyakran össze is kapcsolják e két művészeti ágat - az irodalmi mű sikere a belőle készült film révén meghatványozódik. A szerző rámutat, hogy egy másik „földcsuszamlás“ az ,,irodalmi műfajok hagyományos rangsorát is felforgatta“. A magyar irodalomban ugyanis mindig a lírai költészeté volt a vezető szerep, az elemzések viszont bebizonyították, hogy a hetvenes évek óta a próza-epika jár az élen. A rangsorváltozás egyik fő okát a szerző abban látja, hogy megváltozott az az alapállás is, amellyel az irodalom a valósághoz közelít. E vonatkozásban megemlíti, hogy míg a hatvanas évek alkotásai „erőteljesen körvonalazott választási lehetőségeket“ adtak az olvasónak, a mai művek ,, sokkal kevésbé határozottak a perspektívákra vonat- kozó állításokban", többször csak kérdeznek, kutatják a továbblépés lehetőségeit. Szerdahelyi a továbbiakban ismerteti azt a sokszor hangoztatott véleményt, miszerint azok „a változások, amelyek másfél évtizede jellemzik irodalmunkat, a visszaesés tüneteimeggyőzőbbnek lát egy másik véleményt: az, hogy a magyar irodalom ma már nem kényszerül más tudatformák helyettesítésére, nem minősíthető színvonalcsökkentésként, mint ahogyan az sem, hogy fejlődésben a film utolérte. „Nem az irodalmi művek értéke és tábora zsugorodott ugyanis, - mondja ő - hanem a filmeké nőtt meg. “ Ez a változás inkább a két művészeti ág egymáshoz viszonyított értékét jellemzi, mintsem a két irodalmi korszakét. A továbbiakban még hozzáfűzi, hogy a műfajváltás a XX. században világjelenség - tehát inkább korszerűséget jelent. Ami a magyar irodalom valóságfeltáró alapállásának megváltozását illeti, ez inkább erénye, mint hátránya. A szerző szerint a korszak maga válgozott meg, és ha a műalkotások a régebbi sémákkal tükröznék vissza, az csökkentené az értéküket. Tanulmányában Szerdahelyi István a korszakok művészi értékeit illetően alapvető megállapítást tesz: ,,A jelentős alkotások száma sem csökkent, csupán egy optikai csalódás teremt ilyen látszatot. Az ötvenes években uralkodó sematizmushoz képest a hatvanas évek irodalmának szintje valóban ugrásszerűen emelkedett, s növelte ezt, hogy számos, korábban hallgatásra ítélt alkotónak kéziratban maradt műve ekkor került a nyilvánosság elé. Az így elért színvonal ma is változatlan, de megszokottá vált, s emiatt keletkezik az a látszat, mintha irodalmunk mostani teljesítményei kevésbé lennének sikeresek. “ A főbb kérdésekben ugyanez a helyzet a hatvanas és hetvenes évek filmművészeti alkotásaival kapcsolatban is. A továbbiakban a tanulmány- író a művészet, a társadalmi demokrácia és a hatalom kérdéskörét járja körül. A máról beszélve megállapítja, hogy a hatvanas évek alkotásaihoz képest is ,,nyíltabbá vált az időszerű társadalmi problémák művészi ábrázolása“. Mintegy paradigmatikus érvénnyel emel ki egy - számára különlegesen fontos tényt, azt a - „klasszikus realizmus értékeit felvillantó - kendőzetlenséget, amellyel a mai alkotások napjaink egyik alapkérdéséhez, a szocialista demokrácia ügyéhez nyúlnak“. Rávilágít, hogy a társadalomtudományi kutatások eredményei arra figyelmeztetnek: e problémák annál is fokozottabb figyelmet érdemelnek, minthogy a hagyományos osztályok, rétegek, a parasztság, a munkásság és az értelmiség közötti határvonalak fokozatosan eltűnnek. Megállapítja, hogy a kutatások eredményeinek tükrében „a mai szocialista művészetnek is elengedhetetlen értéksajátossága a népiség: ezen belül az irányítottak, vezetettek valódi érdekeinek képviselete.“ Ennek jegyében reagál nagy felelősséggel számos kiemelkedő műalkotás az efféle konfliktusokra. A szerző véleménye szerint főként a realisztikus- tárgyias elbeszélő próza és játékfilm jár itt az élen, s mellettük a dokumentalista film és az irodalmi szociográfia. E művek rávilágítanak arra (a szerző itt is és más tételeinek megfogalmazásakor is több konkrét művet felsorakoztat mondandója alátámasztására): mivel a két réteg között a cserélődés a kelleténél ritkább, a munkások soraiba visszalépő vezető (...) már eleve próba elé áll, konfliktushelyzetbe kerül, akárcsak az irányítói posztra emelt irányított (...), „holott a szocializmusban e cseréknek normális, szokványos helyzeteknek kellene lenniük“. Több művet említve rámutat Szerdahelyi, milyen különösen ,,súlyos és veszélyes társadalmi jelenség a hatalmi összefonódás, amely a szocialista törvényesség nyílt megsértésének legtorzabb formái előtt kaput nyithat Az őszinte, valóságfeltáró művek közös vonása - hangsúlyozza a szerző -, hogy következetesen képviselik a szocialista demokrácia alapelvét, mely szerint az irányítóknak, a nép által választott vezetőknek az élet minden területén „az irányítottak, vezetettek érdekeit kell képviselniük: a hatalom, a szocialista társadalomban szolgál. S legyen az általuk bemutatott kép bármilyen kritikus, kritikájuk így nem a szocialista rendszer ellen, hanem mellette, eszméinek megvalósításáért emelt szót“. T anulmányában Szerdahelyi István bemutatja a mai magyar irodalom és filmművészet több más fő vonulatát is, megjegyezve hogy nyilvánvaló: egy korszak fő tendenciáin kívül is születhetnek nemcsak jelentős alkotások, hanem akár remekművek is. KÖVESDI JÁNOS Sznobéria és művészetszeretet SZÁZÉVES A METROPOLITAN „Az Egyesült Államok egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy új operaháza Európa és a Szovjetunió új színházaihoz viszonyítva divatjamúltnak és olcsónak tűnjék!“ - jelentette ki az ötvenes évek végén Rudolf Bing, a New York-i Metropolitan opera igazgatója, amikor a világhírű színház tervbe vett új épületének beruházási költségei körül dúltak a viták. Ma már nem tudhatjuk, hogy a Metropolitan régi, 1883-ban megnyílt épületének keletkezése idején elhangzott-e ehhez hasonló szellemű kijelentés, de egy biztos: a röviden csak Mernek becézett New York-i operaház egykori létrehozóit is hasonló cél ösztökélte - túlszárnyalni az óhaza valamennyi színházát. Leegyszerűsítve elmondható, hogy a sznobéria, az Európa-majmo- lás, a nagyzási hóbort, a tőke és nem utolsósorban egy maroknyi ember valódi, szenvedélyes művé- szetszeretete hozta létre Amerika vezető operatársulatát a múlt század végén, azokban az években, amikor a Vadnyugat még valóban, vagy csaknem olyan volt, mint amilyennek a filmekből ismerjük. A kívülről szerény, de bévül annál káprázatosabb épület 1883. október 22-i megnyitása - Gounod Faustját játszották - valóságos nemzeti ünnep volt. A tapasztalatlan, szakszerűtlen vezetés következményei azonban nagyon korán megmutatkoztak. Már az első évad jelentős veszteséggel zárult. Az alapítást követő évtizedben kétszer is hosszabb ideig szünetelt az előadás. 1892-ben egy katasztrofális tűzvész, 1897-ben pedig a vezetőség belső ellentétei miatt zárta be kapuit az operaház. Aranykora a századforduló utáni első évtizedben kezdődött, amikor megannyi koncepciótlan, gyenge kezű vezető után egy szakmai és pénzügyi kérdésekben egyaránt roppant otthonosan mozgó, zseniális olasz, Giulio Gatti-Casazza került az igazgatói székbe. A milánói Scala egykori vezetője szigorúan ragaszkodott a produkciók tökéletes művészi kidolgozásához, s mivel tudta, hogy ezt csak elsőrangú szereplőgárdával valósíthatja meg, az impresszáriók hadát zúdította Európa dalszínházainak nézőterére, New Yorkba csalogatva a kor valamennyi számottevő énekesét. Karmesterként a még fiatal Toscaninit szerződtette. Igazgatósága alatt, 1908-tól 1935-ig 177 mű került színre, irányítása idejére esett Caruso és Saljapin tündöklése, Galli-Curcí, Gigli, Pons és a morva Leo Slezák bemutatkozása. Az ő nevéhez fűződik a Met első - és egész fennállásának egyetlen jelentős - ősbemutatója, Puccini A Nyugat lánya című operájának színrevitele. A főszerepeket Caruso és a tüneményes cseh énekesnő, Emmy Destinn énekelte. Caruso az amerikai közönség bálványozott kedvence volt, s ő maga is jól érezte magát Amerikában. Nem így a kor másik hangcsodája, Saljapin, aki sosem tudta megszokni a Met légkörét, ahol a taps, a siker is pénzért vásárolható. A harmincas évek gazdasági válsága a Metben is éreztette hatását. A bezárással fenyegetett színházat egy zseniális ötlet mentette meg: megalapították a Metropolitan-operaház baráti körét - a lelkes zenebarátok egy bizonyos évi összeg befizetése ellenében különböző kedvezményekben részesültek. Az ő támogatásik új, diadalmas korszakot nyitott meg a színház történetében. A gondok azonban még így sem szűntek meg. A harmincas években és az 1940-ben végzett rekonstrukciók ellenére az épület már nem felelt meg a korszerű követelményeknek, az ötvenes években egyre sürgetőbben jelentkezett egy új operaház létesítésének gondolata. A régi Metropolitanbeh 1965-ben, egy nagyszabású gála búcsúesten gördült le utoljára a függöny. A lelkes közönség minden mozdítható tárgyat elvitt szuvenírként. Az új, 50 millió dolláros beruházással épült 3800 férőhelyes színház 1966- ban nyílt meg a Lincoln Centeren. A megnyitás alkalmából Rudolf Bing, a Met akkori kiváló igazgatója új operát mutatott be. Samuel Barber Antonius és Cleopátráját, Zeffirelli pazar rendezésében. Az ősbemutatónak nem volt nagy sikere, az opera hamarosan le is került a műsorról. Ez várható is volt: a Metropolitan sosem volt a zenének olyan termékenyítő alkotóműhelye, mint a milánói Scala, a bécsi vagy a leningrádi operaház. Erőssége produkcióinak tökéletes kidolgozottságában rejlik. Abody Béla szavaival: „Nagyszerű előadásai méltán fémjelzik egy szorgalmas és tehetséges nép zenekultúráját, mint ahogy az intézmény múltjának, szervezetének viszontagságai egy társadalmi rendszer ellentmondásainak pontos lenyomatai.“ A zenei kivitelezés, az előadóművészek kiválósága, egyszóval a tökéletesség méltán emeli a világ legrangosabb operaházainak sorába ezt a nagy múltú intézményt. VOJTEK KATALIN ÚJSSíO 4 1983. XI. 21
