Új Szó, 1983. szeptember (36. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-09 / 213. szám, péntek
Moszkvai táncképek Moszkva táncéletében még a legforróbb nyári hetekben sincs ünnep. Júniusban, júliusban vagy augusztusban ugyanolyan gazdag és színes a programkínálat, mint a színházi évad hónapjaiban. S ha a Bolsoj kapui zárva is vannak, neves táncosait: Vlagyimir Vaszil- jevet, Jekatyerina Makszimovát, Ljudmila Szemenyakát, Nyina Szemizorovát, Andrisz Liepát és a többieket így is láthatják a szerencsésebbek. Mert a Kongresz- szusi Palotába vagy a Rosszija Szálló hangversenytermébe nem is olyan nehéz jegyet szerezni, mint ahogy hírlik. Nekem a leggyakrabban a többezer férőhelyes Kongresz- szusi Palotába szólt a jegyem. Itt láttam G. Majorov alkotását, A kis herceget is. Bár a világszerte ismert mese gyermekekhez és felnőttekhez egyaránt szól, a nézőtéren, azon a délelőttön, amikor én is ott ültem, a nyolc-tízéves gyerekek voltak többségben. Fegyelmezettségükből és tetszésnyilvánításukból ítélve a koreográfus az ő számukra is érdekesen állította színpadra Saint-Exupéry megren- dítően szép remekművét. J. Gle- bov stílusos zenéje és V. Levental illóziót keltő díszlete valamint az ötletes jelmezek csupán előfeltételei voltak a nagyszerű előadáshárom előadása közül A világ teremtését találtam a legerőteljesebbnek. A Rómeó és Júlia számomra túl hosszú, a Daphnis és Chloé pedig színtelen volt. De mégsem bánom, hogy valameny- nyit végignéztem, hiszen Szta- nyiszlav Iszajev alakításait nem mindennapi élményként őrzöm emlékezetemben. Lépni, szaladni, szeretni tanuló Ádámja, fülig szerelmes Rómeója, szenvedélyes Daphnisa arra enged következtetni, hogy ha értő kezekben marad, magasra ívelhet a huszonhat éves táncos pályája. Vlagyimir Vasziljev két egyfel- vonásosát, amelyeknek Párizsban volt a bemutatójuk, a Rosszijában láttam. A Táncolni akarok klasszikus orosz szerzők zenéje nyomán született. A helyszín egy próbaterem. A székeken trikók és tütük, a sarokban táskák és cipők. Négy táncosnő áll a rúd mellett. Pihennek. A bal oldalon a próbavezető balettmester (Vlagyimir Vaszilijev) ül, jobbról egy kislány sétál be. Táncolni akarok, jelzi a szemével. A mester mosolyog, tetszik neki a kislány határozott fellépése. Feláll, megmutatja neki a helyes kar-, láb- és testtartást, majd néhány egyszerű lépéskombináció követRómeó és Júlia (Sztanyiszlav Iszajev és Jekatyerina Makszimova) nak; mindez nem sokat ért volna, ha a táncképek hatástalanok maradnak. Ebben a mesében ugyanis aligha van mellékszereplő. Itt minden figura egyéni jelentőségű. A szőke kisfiú azért, mert egy másik világ tündököl fel vele, a többiek pedig: ahány szerep, annyiféle jellem. És micsoda alakítások! A rózsa (N. Szemizoro- va): gyöngéd szeretet és naiv csalafintaság. A király (J. Medve- gyev): bölcsesség és magány. Térden állva kéri a herceget, hogy maradjon. És sorolhatjuk tovább: a hiú, az iszákos, az üzletember, a lámpagyújtogató, a tudós, a kígyó, a róka, a váltóőr és a kereskedő - mind-mind mesterien megformált karakter. A címszerepet Sz. Csaszov alakítja. Táncában aligha talál kifogásolni valót a néző, megjelenése viszont nem éppen „kishercegi“. A Moszkvai Klasszikus Balett kezik. Táncolni kezdenek a balerinák is. Először külön-külön, később kettesével. A gyerek ámulattal nézi őket. Néhány perc múlva négy férfi táncos lép a terembe, először ők is egyesével mutatják be klasszikus variációikat, aztán pás de deux-k következnek. Közben a kislány elszenderedik, s amikor felébred, azon kapja magát, hogy egyedül van a sötét teremben. Egy pillanatig tanácstalanul néz maga elé, aztán odaül a zongorához és játszani kezd. Amikor pedig visszajön a korrepetitor, felkap a székről egy tütüt és maga elé tartva spiccen végigmegy a színpadon, aztán demi-plié, croisée, majd néhány piruett, ahogy a többiektől látta, és már nem számít a sötétség, önfeledten táncol. A mester, tanítványai körében a háttérből figyeli a kislányt és elégedetten mosolyog. Ennyi az egész. Pontosabban az, ami szavakban elmondható. A Bolsoj művészei (Ljudmila Szemenyaka, Nyina Szemizorova, Álla Mihalcsenko, Irina Pjatkina, Valerij Anyiszimov, Andrisz Liepa, Szergej Szolovjev és Pavel Szalányikov) ugyanis annyi bájjal és érzelemmel, olyan lendülettel és tisztasággal táncolnak, hogy azt szavakba önteni egyszerűen lehetetlen. Soha sem lesz vége - ez a címe a másik Vasziljev-kompozíció- nak, amelyhez argentin muzsikát használt fel a koreográfus. Négy férfi és négy nő áll háttal a színpadon. A férfiakon fehér ing, szürke nadrág, a lányokon fehér blúz, fekete-piros, rojtos rövid szoknya. Amint felcsendül a zene, megfordulnak és közelebb lépnek egymáshoz. Ekkor fut be a színpadra Vasziljev és lázasan keres valakit. Nem találja. Tovább kutat az ismeretlen személy után, de hiába. Aztán szétnyílik a fekete függöny és a piros háttérből előlép egy fehérruhás nő (Jekatyerina Makszimova). Rövid, de hatásos, féktelen szenvedéllyel és temperamentummal teli táncuk után a nő eltűnik, Vasziljev pedig magára marad. Várakozik, de a nő nem jön vissza. És újra megjelennek a lányok. Egyesével, fekete kalapban, cigarettával, kacéran, kihívóan. Vasziljev egyiket sem akarja. Vár. Most a fiúk jönnek. Ahány táncos, annyi egyéniség, annyi szikrázó szempár. A férfi azonban más valakire vár és az meg is jelenik. Most aranysárga háttérből lép elő, majd a lírai, meghitt pes de deux után ismét elveszik a forgatagban. S bár a férfi érzi, hogy nem kell várnia a nőt, mert rövid időn belül újra ott lesz mellette, nyugalmat így sem talál. Banális történet, gondolhatja most az olvasó, és részben igaza is van. Csakhogy ezt az egyszerű történetet Vasziljev olyan frenetikus tehetséggel adja elő és olyan magas érzelmi hőfokon meséli el, hogy a néző egy percre sem tudja levenni róla tekintetét és társa lesz az örömben, a szenvedésben. Ki- vánhat-e ennél többet egy alkotó- művész? SZABÓ G. LÁSZLÓ A BIB ’83 kiállításának színhelye: a bratislavai Művészetek Háza (Anna Červená felvétele) A BIB ’83 elé A BIB '83 - a Bratislavai Gyer- mekkönyv-illusztráció Biennálé- ma nyitja meg kapuit a nagyközönség előtt. Kilencedik alkalommal találkoznak itt öt földrész művészei, írói és kiadói szakemberei, hogy felvonultassák mindazt, amit a világ jövőjét képviselő gyermekek számára alkottak. Illusztrációkról esik itt majd a legtöbb szó, de ez ugyanakkor a gyermekkönyv ünnepe is. Azé a könyvé, amely mindennapjainkat végigkíséri, gyermekként, szülőként, pedagógusként, s nem egy esetben alkotóként is. Kimondva és kimondatlanul benne a béke, a nemzetek barátsága. Az idei biennálét a Gyermekkönyv Nemzetközi Uniója (IBBY- International Board on Books for Yung People) megalakulásának 30. évfordulója jegyében rendezik. A húszéves BIB a világon sok tekintetben egyedülálló rendezvénnyé növekedett. Egyszerre él a kiadók, az írók, a képzőművészek és a gyermekpszichológusok, pedagógusok figyelmének homlokterében. A rendezőszervek már az előkészítés során a világ több mint kilencven országával létesítettek kapcsolatot. A két évvel ezelőttihez képest gyarapodott a részt vevő országok száma, amihez elsősorban a fejlődő országok növekvő részvétele járult hozzá. Mire ezek a sorok megjelennek, a nemzetközi zsűri már meghozta döntését, s ma este a Szlovák Nemzeti Színház épületében átadják a Grand Prix-t, az öt Aranyalmát, a tíz plakettet és a négy oklevelet. A győztes a következő biennálén önálló kiállításon mutatkozhat be. Igy az idén Roald Als dán illusztrátor munkáit láthatjuk, aki a BIB ’81 győztese volt. Ezenkívül számos más bemutatót is tartanak. _ Ezeken többek között Zbygniew Rychlicky lengyel és Sorensen Svend Ott dán, Ander- sen-díjas művészek mutatkoznak be. Ismét megtekinthetjük az UNESCO tókiói regionális központjának Noma Concours kiállítását. Szerves része a biennálénak a minden eddigi évfolyamában megtartott nemzetközi szimpozi- on, amelyen az idén a művészet történeti fejlődésének az illusztrált gyermekkönyv fejlődésére gyakorolt hatása lesz a témája. A Művészetek Házában számos olyan renoezvényt tartanak, amelyek a kiállításra látogató gyerekeket szolgálják majd. Meseműsorok, író-olvasó találkozók, bábjátékok, rajzversenyek teszik színesebbé a két hónapig nyitvatartó kiállítást. (d-n) „Mi lehet otthon?“ Iskoláskorom nyaraira visszanézve, nincs okom különösebb panaszra, harmincon túlról is eléggé változatosnak, kalandosnak tetszenek. Egyként volt - lehetett (!) - játszóterünk az udvar, az utcánk, melyen jobbára csak lovasszekerek fordultak meg, aztán a közeli szőlőhegy, melyen évszázados vízmosások kínáltak rejtekhelyei „partizánharcokhoz“, na és a széles határ, akkoriban még szabad területei, legelők, mocsarak, nádasok, füzesek. Röviden, nem szenvedtünk (játszó)térhi- ányban. Mint annyi gyerek manapság, különösen a lakótelepeken. Ami persze közismert jelenség, sokan és sokszor meg is írták, újságíró számára lerágott csont már, akárcsak a busztéma. A helyzet, ennek és mindenek ellenére, alig változik, sőt, vannak helyek, ahol játszótérnek szánt területeket vesznek el a gyerekektől, akik így szinte mindenhonnan kiszorulnak, illetve - mert valahol lenni kell- tiltott vagy veszélyes területekre kényszerülnek. És ez elsősorban a nyári szünidőben okozott most is nem kis gondot és izgalmat- a szülőknek. Hogyan találják gyermeküket, amikor hazatérnek a munkából? A mi gyermekkorunk idején, az ötvenes években, amikor a mosta- minél jóval kevesebb nő - édesanya - volt munkaviszonyban, meg jobban családközeiben éltek vagy egyenesen a családhoz tartoztak a nagyszülők, a nyári szünet idejére általában könnyebben oldódott meg az iskolás gyermek vigyázá- sának, étkeztetésének, egyáltalán, a róla való gondoskodásnak a kérdése. Ma ez bonyolult feladat, és mind több családban jelent olyan gondot, melyet a család leküzdeni egyedül aligha képes, és ha talál is - kénytelen találni- ilyen-olyan megoldást, korántsem biztos, hogy az a legmegfelelőbb neki magának, de mindenekelőtt a gyermek szempontjából. Mert nem mindenütt van úgy, hogy, a jobb példák közül említve egyet, a szülők szabadságra jönnek, ami két-három hét, azt együtt töltik gyermekükkel otthon vagy kiránduláson, majd újra munkába állnak, csemetéjük pedig pionírtáborban folytatja a szünidőt, amelyből a fennmaradó heteket a nagyszülőknél tölti el. De mondjunk egyet a kényszermegoldások közül is: fizetés nélküli szabadságot vesz ki az egyik szülő. Mi van azonban ott, ahol se pionírtábor, se nagyszülő, és apu is anyu is dolgozik? Az idén nyáron is voltak gyerekek - hol itt, hol ott. Szomszédnál, barátnál, fogadott „óvónéninél“, vagy a szülő magával vitte munkahelyére; negyedikes vigyázott elsős testvérére hetedik emeleti lakásba zárva; bátrabb szülök „leengedték“ a gyerekeket, és a toronyház előtti betonon, földhányásokon tölthette a napot; ötödikes-nyolcadikos gyerekek bandákba verődve csavarogtak, „sütöttek ki“ és „műveltek“ „különböző dolgokat“, (nagyobb szabad terek, szűkös játéklehetőségek híján nem is mindig veszélyteleneket és ártatlanokat, amiről egyebek között tanúskodik az, hogy a szünidőben megnő a gyermekbalesetek, kisebb-na- gyobb sérülések száma). A szülő pedig izgul közben, idegeskedik, a munkahelyén nem tudja úgy végezni a feladatát, ahogy szeretné:- Mi lehet otthon? Mi lehet a gyerekekkel? A helyzet: konfliktusok forrása. A családban és a munkahelyen egyaránt. És mivel nem embere- dző konfliktusoké, hanem éppen ellenkezőleg, mondanunk sem kell, rossz a gyermeknek, rossz a szülőnek, rossz a társadalomnak. Mi a teendő. Hogyan lehetne a dolgozó szülők válláról levenni ezt a nem kis gondot, megszabadítani őket a fölösleges izgalmaktól, egyben értelmessé-élvezetes- sé és biztonságosabbá tenni a magukra hagyott iskolás gyermekek szünidei napjait? Társadalmi ügynek tekintve a kérdést - társadalmi összefogással, amit jelentene az iskola, a napközi, a művelődési ház, a különböző társadalmi szervezetek, a pionírház, az ifjúsági és sportszervezet, valamint a szülők összefogása: aktív közreműködése például olyan szabadidő-központok szervezésében, ahol pedagógusok, nevelők, népművelők, pionírvezetők érzékeny, a szünidő atmoszféráját megőrző i rányításával játszhatnának-al kot- hatnának kedvükre a gyerekek. Hely is akadna, hiszen nyáron alig van program a művelődési ház termeiben, szabad az iskola sporttelepe, de a sportszervezeté is és azért a természet sem csupa foglalt terület még. Hogy ilyen, gyermekeket foglalkoztató szabadidő-központok létesítése nem elképzelhetetlen, hogy elő lehet teremteni hozzá a szükséges anyagi-tárgyi feltételeket és akadna programszervező, játékvezető a gyermekekhez, azt külföldi és itt-ott hazai példák is igazolják. Csak akarat és kezdeményező szellem kellene. Ha lenne ilyen, akkor a lakótelepek szürke dzsungelében, a kisebb városokban és nagyobb községekben a mostaninál jóval több gyermek és szülő számára lehetne köny- nyebb és szebb a két nyári hónap minden napja. BODNAR GYULA ÚJ szó 6 1983. IX.tr *
