Új Szó, 1983. augusztus (36. évfolyam, 179-205. szám)
1983-08-12 / 189. szám, péntek
Nyelvünk és mi Jakab István könyvéről Mikor működik egy szellemi élet zavartalanul? Mikor tud választ adni a közösséget érintő-foglalkoztató kérdéseknek minél szélesebb sorára? Mikor segíthet a szellemi gondok-bajok megoldásában? Akkor (és csakis akkor), ha a szellemi élet - amelynek alapja természetesen az anyanyelvű művelődés, irodalom és tudomány - minél inkább differenciált, minél inkább tagolt, minél inkább szakosodott. Bár a szakosodás kívánatos fokától a szlovákiai magyar szellemi élet részint objektív, részint szubjektív okok miatt (a kulturális intézményeink munkájában mutatkozó hiányosságok, tudomány- és művelő- désszervezési fogyatékosságok miatt) még messze van ezért kényszerül például író, újságíró arra, hogy műkedvelő mozgalmunk „dramaturgja“, zsürizöje, „mindenes-szakértője legyen“, örömmel nyugtázhatjuk a tényt, hogy szellemi életünk néhány területén a hetvenes évek hoztak bizonyos eredményeket a szakosodást illetően. E területek közé tartozik a néprajz, és - ezt ma már joggal állíthatjuk - a nyelvművelés is. Megszűnt az a valamikori állapot, amikor úgy „műveltük“ nyelvünket, hogy - tisztelet a kivételnek - egyszerűen csak használtuk azt, ilyen-olyan magyarsággal írva újságot, szerkesztve folyóiratot, fordítva regényt, tan- és szakkönyvet. Nyelvművelő írások tájainkon születtek ugyan már az öt- venes-hatvanas években is, főként Mayer Imre és Pesthy Mária jóvoltából, a tudományos-népszerűsítő nyelvművelő irodalom műfajának igazi kibontakozását azonban 1970-től, Deme László Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról című kötetének a megjelenésétől datálhatjuk. Az a tény, hogy az utóbbi évtizedben a rádió magyar adása, napilapunk Kis Nyelvőr rovata, a pedagógiai könyvkiadónak a szakfordítás kérdéseiről rendezett konferenciája napirenden tartotta a nyelvművelés ügyét, hozzájárult - a szellemi életben is törvényszerű keresletkínálat logikájának megfelelően - a nyelvművelő irodalom fejlődéséhez. Irodalmunk egyes részterületeinek, szellemi életünk bizonyos szféráinak gazdagításában mindig is nagy szerepet játszottak a csoportos vállalkozások, az antológiák. így volt ez például a hazai magyar gyermeklíra fejlődési folyamatában (Vadlúdtermő ritka fa; Tapsiráré-tapsórum; Labdarózsa, nyári hó), társadalomtudományi irodalmunk publikációs lehetőségeinek megteremtésében (Új Mindenes Gyűjtemény) így a nyelv- művelésben is, hiszen közös erőfeszítés eredményeképpen látott napvilágot a szlovákiai magyar szerzők első nyelvművelő, könyve, a Hogy is mondjuk? is, 1976- ban. összeállítója, s nagyrészt szerzője, Jakab István volt, akiről - a Nyelvünkről, nyelvünkért (1980) s a Nyelvünk és mi (1983) című, egyre gazdagodó, a kérdéseknek az egyre szélesebb körét átfogó munkássága alapján - joggal állíthatjuk meg, hogy igazi elkötelezettje lett egy olyan területnek, amelyre a nemzetiségi szellemi életnek ugyancsak szüksége van. A Nyelvünk és mi című kötet a szerzőnek azokat az írásait fogja egységbe, melyek részint az Új Szóban láttak napvilágot, részint pedig rádiónk nyelvművelő műsorában hangzottak el. A Hogy is van helyesen? című kötetnyitó fejezet kis terjedelmű, glosszaszerü írásokat tartalmaz, melyek jól átgondolt szerkezeti rendben követik egymást, s öt alfejezetben rajzolják elénk a nyelvi problémáknak azokat a csomópontjait, melyeknek megoldására Jakab István figyelme irányul. Foglalkozik a szerző a sok esetben ferdítésbe hajló fordítás kérdéseivel (kéziratának alighanem ez a leginkább „szlovákiai magyar“, következésképpen nagy gyakorlati haszonnal járó alfejezete), a szójeientés és a szóhasználat problémáival, alaki-alaktani kérdésekkel, a szó- és mondatszerkesztés idült hibáival, a gondolkodás és a nyelv viszonyával. Vizsgálódásaink fő területe a publicisztika nyelve, a hivatalos nyelv, a szaknyelv, a nyelvjárás, a familiáris nyelvhasználat. A szerző valamennyi nyelvi réteg taglalásakor képes arra, hogy olyan megállapításokat tegyen, melyek beépíthetők az anyanyelvi oktatásba, segíthetik a pedagógusokat a nyelvhasználatunk magyarosságát, szabatosságát leginkább veszélyeztető típushibák kiküszöbölésében. A vadászat a nyelvben, s A halászat a nyelvben című írások, melyek egy-egy szakterület szókincsét, terminológia állományát átfogóan, kereszt- metszetszerűen mutatják be, hazai nyelvművelésünk bravúrosabb teljesítményei közé tartoznak. Mindkét írásban előfeltételét látjuk annak, hogy a jövőben Jakab István (s a nyomában más is) ne csupán egy-egy szóhasználati szlovakizmus kapcsán fogjon tollat; hanem életterületek, életkor, szakmák, foglalkozási ágak, élethelyzetek szerint is vizsgálja, értékelje a nyelvünk s a használói közötti viszonyt. Jakab Istvánban megvan a képesség s a szakmai jártasság ahhoz, hogy átfogóbb képet rajzoljon például a „gyermekeink és a szlovakizmusok“ (trenky, trenírky, cvičky, tenisky, tepláky, žuvačka stb.), „a hadkötelesek s a katonai szaknyelv és zsargon“ (veliteľ roty, major, opušťák, dozprný stb. stb.) közötti viszonyról. Nem a hiányérzet, hanem az eddigi eredményeknek a tisztelete, más helyzetben való viszontlátásuknak az igénye szól belőlem akkor is, amikor arra bíztatom a szerzőt, hogy a nyelvjárási jelenségek vizsgálatát a jövőben az eddiginél szélesebb körben terjessze ki a palóc nyelvjárásra is (hiszen a szlovákiai magyarok nagy részének ez az anyanyelvjárása!); s szépirodalmunknak és műfordításirodalmunknak is bizonnyal javára válna, ha Jakab István a jövőben a stilisztikai szempontú elemzésekre is kiterjesztené figyelmét. „Tehetetlenségem“ forrása nem csupán az a tény, hogy a nyelvművelésből - főleg a jó, a színvonalas nyelvművelésből - tájainkon sosem elég, hanem az is, hogy Jakab István könyvének jegyzetszerű írásokat tartalmazó első felét a második résznek a nézőpontjából látom. így (is) kényszerülök látni azt, hiszen a Nyelv- használatunk és nyelvművelésünk című terjedelmes tanulmány a szintézise, alapvető, a jövőben megkerülhetetlennek számító munkája nemcsak Jakab Istvánnak, hanem nyelvművelő irodalmunk egészének is. ZALABAI ZSIGMOND Századunk kimagasló szobrásza Száz éve született Ivan Meštrovič A strassburgi Hans Arp, a román Brancusi, a francia Noll, a leningrádi Tatlin, az orosz származású Pevsner, Zadkine és Archipenko - megannyi kortárs - művei mellett a jugoszláv Ivan Meštrovič szobrai úgy hatnak, mintha legalább fél évszazad választaná el őket az avantgarde e jeles meste- reinak alkotásaitól. Noha közelebb áll Rodinhez és Maillolhoz, mint a nonfiguratív fémcsodák alkotóihoz, Meštrovičot mégis századunk, a XX. század legkimagaslóbb szobrászai között tartja számon a művészettörténet. A klasz- szikus formákhoz való ragaszkodás Meštrovič esetében nem a kísérletező kedv, az újat akarás hiányából fakadt. Olyan közegből érkezett, ahol a hagyományokhoz való ragaszkodás jelentette a belső függetlenséget, a nemzeti létet. Ó maga erről így vallott: „Sohasem tudtam elhinni, hogy létezik a hagyományoktól való bármiféle fizikai vagy lelki függetlenség. “ A horvátországi Vrpoljében született. Az írni-olvasni alig tudó pásztorgyerek csak a népköltészet és a hazai táj szeretetét, no meg a mérhetetlen nyomor emlékét vitte magával hazulról, amikor 16 éves korában Splitbe indult. Mindössze egy évet töltött kőfaragóinasként a városban, 1900-ban már a bécsi Akadémia növendéke lett. Az osztrák fővárosban ismerkedett meg a nyugati egyetemeken tanuló szerb-horvát fiatalok mozgalmával, amely a hazai polgársággal karöltve a jugoszláv egység és a polgári demokratikus átalakulás megteremtésén munkálkodott. Ez a kör határozta meg a politkai magatartását, s egyben művészi célkitűzéseit is; a haza, a nép felemelése az európai kul- túrközösségbe, hogy annak egyenrangú tagja lehessen - ez volt művészi munkásságának és eszmei törekvéseinek lényege. Első nagyszabású művének témáját is a hazai történelemből merítette. A rigómezei csatát megörökítő Koszovo-ciklust már Párizsban kezdte meg. Maga a Pantheon- jellegű kosovói templom ugyan sosem valósult meg, de az 1911- es római világkiállításon bemutatott szobrok egycsapásra ismertté tették Meštrovič nevét. Az első világháború éveiben Genfben, Londonban és Cannes-ban élt, anyagi gondjai nem voltak, nyugodtan dolgozhatott. Számos nyu- gat-európai nagyvárosban bemutatott, hazafias témájú alkotásai mindenütt a jugoszláv egység gondolatát hirdették. A háború után ismét hazájában, Splitben és Zágrábban dolgozott. A megvalósult egységes jugoszláv államban továbbra is fennálló és mindjobban kiéleződő szerb-hor- vát ellentét mélységesen elkeserítette, békítő kísérletei egyik félnél sem találtak megértésre. Ő maga nem vett aktívan részt a poltikai életben, a többször felkínált miniszteri tárcát visszautasította. A két világháború közötti időszak életének legtermékenyebb, legsikeresebb periódusa volt. Rengeteget dolgozott, s emellett a zágrábi Képzőművészeti Akadémia rektoraként és vezető szobrászprofesszorként a kiváló szobrászok egész nemzedékét nevelte fel. Műveiből New Yorkban, Chicagóban, Londonban, Párizsban, Berlinben és Bécsben rendeztek nagy sikerű kiállítást, a nemzetközi művészeti élet kiválóságai keresték barátságát. A második világháború tragikus véget vetett a boldog korszaknak. Meštrovičot 1941-ben letartóztatták. Szabadon bocsátását maga a pápa eszközölte ki. A testben- lélekben megtört művész Olaszországban, majd Svájcban talált menedéket. Végül, 1956-ban az Egyesült Államokba távozott, ahol a New York-i Syracusa Egyetem szobrászati tanszékének vezetője lett. Néhány évvel később engedett az indianai Notre Dame Egyetem meghívásának, ott tanított és dolgozott 1962-ben bekövetkezett haláláig. A magyar nézőnek Meštrovič szobrai gyakran Medgyessy Ferenc alkotásait juttatják eszébe. Főleg sajátos hagyományértelmezésük mutat rengeteg közös vonást. Avantgarde pályatársaikkal összehasonlítva mindkettőjük életműve tradicionálisnak tűnik, ám a horvát és a magyar mester egyaránt azt vette át antik, reneszánsz és későbbi példaképeitől, ami élesen ellentmond az akadé- mizmus hagyományainak. Mintha Meštrovičról szólnának Vadas József Medgyessyről írt sorai: „...fiatalon kialakított eszményeihez haláláig hű maradt. S ami a legfurcsáb: nem vált sem modorossá, sem anakronisztikussá. Művészete azért nem avul e, mert nem valamely mozgalom vagy stílus szülötte; modorossá pedig azért nem válik, mert ennek a művészetnek hatalmas belső tartaléka van: az a felismerés, hogy a szobroknak, mint egykor, ismét a közösség tudatát és lelki ismeretét kifejező szimbólumnak kell lennie. “ VOJTEK KATALIN A Déčin melletti Velký Šenovban a Severografia üzem dolgozói már több mint 30 éve készítenek leporellókat a gyermekek számára. Eddig 32 millió példányban nyomtattak különféle, például cseh, orosz, lengyel, német, angol, francia, spanyol, japán és arab nyelvű leporellót. A képen Marie Borlová művezető, aki már 36 éve az üzemben dolgozik. (Libor Zavoral felvétele - ČTK) Két könyv Svejkröl Születésének századik évfordulója alkalmából még fokozottabban kutatták, vizsgálták - otthon és külföldön egyaránt - a legolvasottabb cseh író, Jaroslav Hašek életművét. Életének, irodalmi tevékenységének elemzésével, életművével kapcsolatos - régebben ismert, vagy újabban feltárt - tények és dokumentumok közlésével az egész évben folyamatosan foglalkozik a cseh irodalmi sajtó. A Práce Kiadó ERB sorozatában jelent meg a Švejk pred Švej- kem - Neznámé osudy dobrého vojáka Švejka (Švejk, a Švejk előtt - A derék katona ismeretlen kalandjai) című kötet, amely Hašek- nek ugyan nem teljesen ismeretlen, de a regény mögött némiképp háttérbe szorult írásait tartalmazza. Hašek a Švejkét 1921-22-ben írta, ám maga Švejk, mint az ,,an- tikatona“ figurája már a háborút megelőzően megszületett, s 1911-től kezdődően jónéhány humoros, szatirikus írásának hőseként találkozhatunk vele. A későbbiekben - másodízben - már a háború vége felé tér vissza az író Švejk figurájához, amikor cseh légionistaként Kijevben tartózkodik. Itt a Öechoslovan című cseh folyóirat Könyvtárában 1917-ben meg is jelentet egy vékonyka köte- tecskét Dobrý voják Švejk v zajetí (Švejk, a derék katona fogságban) címen. Innét tehát e mostani kötet címe, amelynek első részében Hašek háború előtt írt Švejk-hu- moreszkjei és más szatirikus írásai szerepelnek. A második részben pedig a fentebb említett köte- tecske anyagát olvashatjuk. A kötet harmadik részében főleg azok a Hašek-írások kaptak helyet, amelyek alapján Hašek személyét, hazatérte s az írások megjelenése után, a közvélemény - tévesen - szinte teljes egészében azonosította Švejk figurájával. (Ezek közül az írások közül né- hánnyal már a magyar olvasók is találkozhattak, a közelmúltban éppen az Új Szó vasárnapi számának irodalmi rovatában.) A kötethez Radko Pytlík írt rövid utószót. Az a Radko Pytlík, akinek Kniha o Švejkovi (Könyv Švejkrôl) című munkája - amely szintén a centenárium évében jelent meg - minden bizonnyal a Hašek-irodalom és - kutatás (haškológia) egyik alapvető müve. A szerzőről tudni kell azt, hogy a Hašek-irodalom legnevesebb és legszámottevőbb hazai kutatója és ismerője. Több könyvet írt már az életműről (ha adataim pontosak, ez az ötödik terjedelmesebb Hašek-tanulmá- nya), s ebben a kötetben a világhírű regény szemszögéből közelítve elemzi az életművet. Hat fejezetben foglalja össze a regénnyel (és természetesen az életművel) kapcsolatos kutatásainak eredményeit. Az első fejezetben a regény születésének előzményeit, születésének körülményeit taglalja. A másodikban és a harmadikban Švejk háború előtti és háború alatti „sorsát“ elemzi. A negyedik fejezetben Švejk figurája, illetve a regény körül kialakult vitákat vizsgálja. Az ötödik fejezetben irodalomelméleti szempontokat vet fel, míg a hatodikban elsősorban a regénynek a világirodalomban megtett útjáról, a világirodalomban elfoglalt helyéről, a különböző nyelvű Švejk-fordításokról ír. Többek között a regény magyar fordításainak „sorsával“ is foglalkozik ebben a fejezetben. Bölöni György visszaemlékezéseit idézve írja, hogy a Horthy éra alatt a regény kiadása Magyarországon lehetetlen volt. Karikás Frigyes lefordította ugyan a regényt, s egy emigráns magyar kiadó a Le Monde támogatásával meg is jelentette, ám a küldeményeket a magyar határon elkobozták. Elismerően ír Réz Ádám Švejk-fordításáról (az ötvenes évektől kezdődően az ő fordításában jelenik meg magyarul a regény), s külön kiemeli Dobossy Lászlónak a haškológia területén kifejtett több évtizedes - igen számottevő - tevékenységét. A kötet anyagát számos korabeli fénykép- és más dokumentum közzétételével teszi még hitelesebbé és érdekesebbé. A könyv a Československý spisovateľ gondozásában jelent meg, egyetlen szépséghibája csupán (az előbbivel egyetemben), hogy csak elvétve került belőle a dél-szlovákiai könyvesboltokba. (Nem is szólva arról, hogy a Švejk új cseh kiadásából még csak mutatóba sem került egyetlen példány ezekbe az üzletekbe.) Pedig, hogy keletje lett volna, azt talán bizonyítja az is, hogy a fentebb ismertetett kötetekhez is csak némi utánjárással lehetett hozzájutni. NÉMETH GYULA Újabb avar kori sírok A komáromi (Komárno) Duna- menti Múzeum tevékenységének egyik fontos láncszeme a régészeti feltárómunka. Az idén nyáron is tovább folytatódott egyik legjelentősebb régészeti lelőhelyünk, a hajógyár közelében lévő későavar kori temető feltárása. A leletmentés itt 1979-ben, egy leletbejelentés kapcsán kezdődött, s az idei ásatás eredményeképpen további 5 sír került elő, ezzel a sírok száma 89-re emelkedett. E nagyon gazdag temető igen szép leletanyagot szolgáltatott már eddig is, hiszen valamennyi lovassírjából (a korabeli bolygatások-rab- lások ellenére) szépen aranyozott, gazdag motívumkincsű öv- és lószerszámveretek kerültek elő, nem is beszélve a szablyákról, lándzsákról, nyílcsúcsokról, kengyelről és zablákról. Az idén júliusban három lovassírt, s egy női- és gyermeksírt tártunk fel. A mély lovassírokban a harcos a sír jobb oldalán feküdt, mellé helyezték kedvenc hatáslovát, az eltemetett lábaihoz pedig szürkére égetett agyagedényt helyeztek. A női sírban fülbevalót, a bronzból öntött vereteket növényi motívumok vagy állatalakok (oroszlánok, vadkanok, griffek stb.) díszítik, melyek ékes szószólói a kiváló avar ötvösöknek, bronzöntőknek. Az avar kori temető leletanyaga nemcsak a város egykori gazdag múltjáról vall, hanem remélhetőleg hozzájárul a Kárpát-medence 8-9. századi történetének jobb, teljesebb megismeréséhez is. TRUGLY SÁNDOR DJ SZÓ 6 1983. VIII. 12
