Új Szó, 1983. július (36. évfolyam, 153-178. szám)
1983-07-01 / 153. szám, péntek
Méltóan a nemes hagyományokhoz GOMBASZÖGI PILLANATKÉPEK 1. Az út a volán mellett, különösen tikkasztó hőségben most is fárasztó volt. Aztán feltűnt a gombaszögi völgy, és sorra találkoztunk barátokkal, ismerősökkel, akikkel mindig öröm kezet szorítani, leülni jó szóra, véleménycserére, s az ember lassanként úgy érezte, hogy ez a táj, ez a légkör megnyugtat, felfrissít, megérint Gombaszög varázsa, szépsége. Kedvcsinálóként valóban kitűnő volt a népviseletbe öltözött táncosok, zenészek menettánccal egybekötött, víg kedélyű felvonulása, amely rendezettebbnek, ötletesebbnek tetszett a tavalyinál. Ez a jó hangulat jellemezte azután a kétnapos műsort is, pedig az időjárás eléggé szélsőséges volt: szombaton a bágyasztó hőség, vasárnap délután pedig a szemerkélő, majd a zuhogó eső tette próbára a szereplőket és a nézőket egyaránt. Ennek ellenére aránylag sokan voltak mind a két napon, bár azért nem annyian, mint az elmúlt években. A táncosok sem riadtak vissza; a csúszós padlózaton olykor artistákat is megszégyenítő ügyességgel adtak ízelítőt tudásukból. 2. Gombaszög immár hagyományosan hazánk nemzetei és nemzetiségei testvéri egységének, együvétartozásának egyik szép jelképe. Ebben az esztendőben a szocialista internacionalizmus eszméje újból hatásoséin domborodott ki a műsorokban és az ünnepi nagygyűlésen, amely meleg hangú, politikai állásfoglalásában pedig egyértelmű, pártunk politikája iránt elkötelezett volt. A tízezres tömeg nagy szeretettel köszöntötte a Jozef Lenárt vezette magas rangú párt- és állami küldöttséget, figyelmesen hallgatta meg az ünnepi beszédet. Lenárt elvtárs kül- és belpolitikai helyzetelemzését, a békeharc fontosságáról és időszerűségéről elmondott szavait az egyetértés jeleként többször is tapssal szakították félbe, és szívet melengető érzés volt valamennyiünk számára, amikor az SZLKP KB első titkára elismerően szólt a csehszlovákiai magyarság helytállásáról, Fekete József, Pöthös Károly, Bartalos Menyhért, Szarnák István és soksok társuk kiemelkedő munkájáról, továbbá a CSEMADOK eredményes eszmei és kulturális-népművelő tevékenységéről. Nagy taps fogadta azt a bejelentését is, hogy előkészületek folynak a Csehszlovák Televízió magyar adásának megindítására is. A közönség azt is örömmet vette tudomásul, hogy a vendégek ezúttal nem siettek haza. Lenárt elvtárs személyes kérésére például a szombat esti díszvacsora időpontját is jóval későbbre halasztották el, mert ó végig akarta nézni a músort. S talált időt arra is, hogy megtekintse a népművészeti vásárt, valamint a dunaszerdahelyi járás tárgyi népművészetét bemutató kiállítást, s elbeszélgetett több szervezővel és szereplővel is. Láthatóan jól érezte magát, nagyra értékelte a gombaszögi műsor internacionalista jellegét, színvonalát. Külön kiemelte az ünnepi nagygyűlés jó politikai légkörét. Az idei műsor — több ismerősöm egybehangzó állítása ez — azoknak is élményt jelentett, akik a televízió egyenes adását nézték. Jó volt a műsor összeállítása, mert hű képet adott szlovákiai magyar népművészeti együtteseink, folklórcsoportjaink színvonalas munkájáról, s felvonultatta a vendégegyütteseket is, melyek közül különösen a Szovjetunió Kárpáton túli területéről érkezett országos mércével is mérhető színvonalát. 4. Elképzelni is nehéz, mennyi munka, gond kíséri egy ilyen országos rendezvény előkészítését. Több százan - tisztségviselők, társadalmi munkások - fáradoznak heteken, hónapokon át azért, hogy lehetőleg ne legyen semmilyen fennakadás. Az idén valóban nem volt, a műsorok jól peregtek. Meglátszott, hogy a helyi és a járási szervek, intézmények is szívügyüknek tekintik ezt a rendezvényt, mert valóban hatékonyan segítették a CSEMADOK munkatársait. A két nap során szó esett a szabadtéri színpad felújításáról, korszerűsítéséről. Bizony ideje lenne szebbé tenni az öltözőket, korszerűsíteni a színpadi technikát (a Magyar Tetületi Színház művészeit például nagyon zavarta, hogy nem volt úgynevezett térmikA jókai (Jelka) folklórcsoport szép sikerrel szerepelt az országos kulturális ünnepségen is. (Gyökeres György felvétele) pedagógus énekkar aratott nagy sikert. Ok az ukrán és orosz számokon kívül ugyanis magyar és szlovák népdalfeldolgozásokat is énekeltek, egészen jó kiejtéssel, kitűnő ritmusérzékkel és muzikalitással- A tévéadás minden egyes száma átlagon felüli volt, ám még ezek közül is kiemelkedett a Szőttes látványos, dinamikus műsor- blokkja, valamint a komáromi (Komárno) Hajós és Katona István kiemelkedő produkciója. Meg kell dicsérni a műsor rendezőit, s az operatőröket is, mert nekik is nagy részük van abban, hogy az idei tévéadás valóban látványos, színvonalas volt, híven érzékeltette Gombaszög hangulatát, és élvonalbeli hazai magyar együtteseink rofon), s el kellene gondolkodni, nem lehetne-e valamilyen olcsó szerkezettel befedni a színpadot, hiszen itt a hegyek között elég gyakran esik az eső - az országos kulturális ünnepségek ideje alatt is. Ezek olyan javaslatok, amelyek a hallottak alapján talán nem is olyan sokára valóra válnak. Hazafelé egyébként valahogy nem éreztük a nagy távolságot, bennünk csengtek a csodaszép dallamok, a szép élmények hatására örömmel mondogattuk, hogy az idei gombaszögi rendezvény eszmei és művészi szempontból is kiemelkedőnek minősíthető, s minden tekintetben méltó volt a több évtizedes nemes hagyományokhoz. SZILVÁSSY JÓZSEF Bretagne-i tájak Janine Gislais festményei Franciaországi művész ritkán szerepel nálunk önálló tárlattal Éppen ezért, gondolom, a hazai közönség várakozással nézett elébe Janine Gislais festőművésznó kiállításának, melynek anyaga Prágából érkezett a bratislavai Cyprian Majerník Galériába. Mindössze néhány olajfestményről és akvarel Iről van szó, melyek a bretagne-i tájat hozzák hozzánk közelebb. A művésznő, az impresszionistákhoz hasonlóan, a pillanatot rögzíti, könnyed stílusban, hangsúlyozva a fényt, a levegőt, a színek gazdagságát, (legkedvesebb színei a kék, a rózsaszín és a sárga különböző árnyalatai). Igyekszik egyebek között megragadni végtelen vizek örökös mozgását, változó színeiket. Mindebben azonban nem sok az új, előtte sokan alkottak ilyen műveket, sőt jobbakat. Gislais felfogása kissé William Tumerre, a 19. század zseniális angol tájképfestóre emlékeztet, aki az impresszionizmust megelőzve tökéllyel tudta ábrázolni a természet jelenségeit, számtalan változatban. A katalógus szerzője hiába állítja a művésznőről, hogy képei Bretagne illatát hordozzák magukban, nem nagyon érezzük, hiába a táj iránti szeretet is. „Ez a festészet nyitott ablak, mely lehetővé teszi, hogy megpillantsuk a tengerről jövő szél élénk fuvallatát, két felleg közt a felvillanó napsugarat és a csak sejtetett, de annyit ígérő villanást a nő szemében“ - olvashatjuk ugyanott egy francia szerző tollából. (A leírás, a női szemektől eltekintve, mintha csak Turner képeiről készült volna). A legtöbb képen valóban gyakran szerepel női arc, só* alak is - elmosódottan, álmodozón, igézőn. (Nálunk Spanner Edit fest hasonló, merevvé stilizált, költői női típusokat, de jóval magasabb színvonalon.) A város fölött vagy a levegőben megjelenő, felnagyított, lebegő női arc poézise túlságosan földhözragadt. Janine Gislais festményeinek talán egyetlen pozitív vonása a fesztelen, bátor ecsetkezelés. Némely esetben szinte a távolkeleti selyemfestészetre emlékeztet. Ez valamint az alacsony látóhatár és a magas égbolt, a lengő fűszálak és a szálló madarak Jozef Šturdíkkal rokonítják ót a szlovák festők közül. A művésznő egyébként az ötvenes évek első felében végezte tanulmányait a rennes-i képzőművészeti főiskolán. Azóta is ebben a városban él és dolgozik. A hetvenes évektől kezdve több önálló tárlata volt hazájában; kiállított Belgiumban, Svájcban és az NSZK-ban, elismeréseket is szerezve, díjakat is nyerve. A. GÁLY TAMARA „Elmondtam anyagban, mert nem tudok írni“ Szervátiusz Jenő nyolcvanéves Élete jelszavakban: 1903. július 4-én született Kolozsváron. Már 7-8 éves korában megismeri a kerekes- és kovácsmesterséget, bepillantást nyer a fa természetének titkaiba. 1924-ben a kolozsvári iparosegylet 5000 lejes ösztöndíjat szavaz meg számára, Párizsba utazik bútorfaragást tanulni. Kétévi párizsi tartózkodása alatt rengeteget dolgozik, közben megismerkedik Rodin, Bourdelle, Maillol, Bräncu§i és Meštrovič művészetével. Második alapvető művészi élménye: a Notre-Dame katedrális tetőszobrainak és vízköpőinek „plebejus gótikája“. Hazatérve Kolozsvárra beiratkozik a Képzőművészeti Iskola szobrászati tagozatára, s továbbra is bútorfaragásból tartja el magát. Közben sokat utazik, többször is megfordul Nagybányán, ahol a hegyekből leereszkedő szegényemberek felkeltik érdeklődését a szociális problémák iránt. 1938-39-ben hosszabb-rövidebb ideig Nagybányán, Gyergyószentmiklóson, Csíkmenaságon és Csíksomlyón tartózkodik, járja a hegyeket, falvakat, s szobrait helyben, falusi csűrökben faragja. 1939-ben Em- ré bá című szobrának megfaragásával döntő fordulat történik népszemléletében, nem csupán szánalommal, hanem együttérzéssel merül el a népéletben, s ölti magára évekig a népi-mesteremberi lét és tudat formáját. 1941 —43 között a Kalot népfőiskola szobrászati tanfolyamát vezeti Csíksomlyón. Sanyarú esztendők után, 1953- ban fiával építeni kezdik az erdélyi szobrászat Mekkáját, fellegvári múteremházukat, s egyben elkezdődnek második nagy vándorlásának évei. 1957-61; élete legtermékenyebb időszaka. 1961 -65: gyűjteményes kiállításon körbejárja az országot, Románia legnépszerűbb, legismertebb szobrásza lesz... a művész látja meg legelőbb a valóság minden jelenségében az emberi vonást, s ez az izgalom és vágy az anyaggal vívott harc közben felszívódik a műbe, a szobrász beépíti magát a kőbe vagy fába, s a szobrász érzelmein keresztül a kor minden embere nyomot, jelet hagy az utókor számára a műben...“ - vallotta Szervátiusz Jenő egy húsz évvel ezeiőtt adott interjújában. Rendhagyó módon hosszan idéztem ót, mert e vallomás-töredék pontosan meghatározza Szervátiusz egész roppant művészetének a lényegét. Többre ugyanis e rövid köszöntőben nemigen van mód, mint megpróbálni megragadni e hatalmas életmű lényegét, egy olyan életművét, amelyet bátran besorolhatunk a huszadik század legnagyobb teljesítményei közé. Századunk soha nem tapasztalt művészi forradalmai és álforradalmai után mára már elég bizonyosan állíthatjuk, hogy a jelentős életművek a szobrászatban azon mesterek keze nyomán teremtődtek, akik életművükkel megvalósították a nagy közösségi művészeti korok célkitűzéseit Szervátiusz Jenő pedig kétségtelenül ezek közül a szobrászok közül való. Ó is, akár a zenében Bartók Béla, felfedezi és példátlan „izgalommal és vággyal“, mintegy alkotó szédületben, ám mégis példaadó módszerességgel összegyűjti, vérévé, szívdobogásává avatja az erdélyi falvak életformáját, a népi mesterségek és művészet elemeit, s ebből táplálkozva teremti meg nagy szintézisét, szuggesztív hirdetését annak, hogy a nép él, s hogy az emberiségnek rá kell ébrednie a kollektivitás szükségére, megtartó erejére. Szervátiusz Jenő, a szó legnemesebb és legigazabb értelmében önéletíró művész, benne feltámad újra a középkori művésznek az a kényszerű s egyben gyönyörű kiváltsága, hogy saját sorsában élje meg közössége, etnikuma, nemzetisége sorsát, s ezt mint közösségi művészetet adja tovább az elkövetlező nemzedékeknek. Művészetének szenvedélyes expresszivitását nem a formális, tételes expresszionizmus adja, hanem népe életének, mindennapi és történelmi valóságának rendkívül mély átélése, s a szenvedés, a megpróbáltatások szobrászi kifejezése iránti különös érzékenysége. Müvei, ahogyan ő nevezte, dokumentumai e világról, megvallva ezzel alkotói magatartásának a lényegét, tudniillik, hogy nem összefoglalni, hanem elmondani, nem elrejteni, hanem láttatni akarja a kort. A népélethez fűződő első nagy élményei után művészetében mindinkább eggyé válik élet és forma, annak, arányában, ahogyan a népélet egyéni látásmódjaként jelenik meg műveiben. A Szervátiusz Jenő műveiből felénk sugárzó szellemi világegyetemben líra, epika és dráma egyszerre van jelen, éppúgy, mint a férfias szigor és a gyöngédség, a megkínzottság és a derű, a befelé forduló csöndes meditáció és a vibráló mozgalmasság - egy, az élettel mélységesen azonosuló, állandó szellemi és érzelmi készenlét. A művész ösztönösen is ráérez az élet nagy, egyetemes témáira (szerelem, anyaság, testvériesség, lelki egymásrautaltság stb.), s ezeket kifejezve válik életműve megbonthatatlan egységgé. Érezzük, hogy műveivel találkozva magával az ősteremtéssel, a teljességgel, a természet és közösség egyazonosságával, magával az eredendő Szobrászattal találkozunk, mintha a művész nem is szobrokat faragna, a fából, hanem hallatlan érzékeny ráérzéssel kibontaná a „bennszülött“ fából az időtlen idők óta benne rejtőző alakokat, úgy, hogy egyszerre a művész, az erdők és a fák is felfedik üzenetüket. Szervátiusz korán megismerte a fa csodálatos, rejtélyes titkait, s ez a fa iránt tisztelettel töltötte el, a beavatottak tiszteletével, azokéval, akik számára az anyaggal folytatott küzdelem kenyeret nyújt, munkájuk, küzdelmük eredménye pedig az embereket, a közösséget közvetlenül szolgálja. Az anyag megszellemiesítésé- ben szerzett már-már varázserejű tudása az absztrakt művészet irányába is terelhette volna pályáját. Ő azonban arccal szülőföldje felé fordult, s a valóság, amelyen Nagybányától a Radnai-havaso- kon át a székely és kalotaszegi falvakig áthaladt, arra készteti, hogy - nem rejtegetve indulatait- egyre darabosabbá, nyersebbé faragja szobrait: szinte gyönyörködik a balta, a véső kiáltó, sikoltó vagy suttogó nyomaiban, s mind többet hagy meg az eredeti alakzatból, mégis mindinkább belülről kifelé fejleszti szobrait, miközben lelkében egy etnikai közösség, az erdélyi magyarság sorsának, megszemélyesítésének az eszméje munkál. Szervátiusz úgy hisz a művészet sorsalakító, egyének és népek életét fenntartó, továbbvivő mágikus erejében, mint a hajdani barlangfestó „művész“. Miközben azonban a szülőföldje iránti kiapadhatatlan szerelme és tisztelete szinte középkori krónikássá avatja s a jelenkori romániai magyar művészetben páratlan mélységgel és szélességben tárja fel a sajátosat, a szinte folklorisztikai vagy etnikai érvényű különlegest, másfelől éppen e táj történelmi-társadalmi- földrajzi-művelódési meghatározói edzik és érzékenyítik felelőssé művészetét általában a huszadik századi, mindenekelőtt a közép- kelet-európai emberi sors iránt. „Ez a felelősség az ó esetében- ahogyan Banner Zoltán írja- népe egyéniségének, etikai szépségének, értékeinek a féltésében nyilvánul meg, ami akkora forma- és anyagtisztelettel párosul, mintha minden egyes mű a lét legkínzóbb dilemmái megoldásának a biztosítékát is magában hordozná. Szervátiusz hozzájárulása napjaink európai szobrászatéhoz éppen ez emotív állapotban megőrzött művészi felelősség, a különös élet pátoszával átfűtött, következetes figurativitás, amely a hagyományos szobrászi anyagok megelevenítésének a lehetőségeit ma is végtelennek tartja.“ KULCSÁR FERENC ÚJ szú 6 1983. VII. 1.
