Új Szó, 1983. június (36. évfolyam, 127-152. szám)
1983-06-09 / 134. szám, csütörtök
Jelentős kísérlet Egy kocsmához címzett regény Keletközép-Európából Nagy sikerű regényének megjelenésétől (Megtudtam, hogy élsz, 1963) nyilvánvaló, hogy Rácz Olivér írói élményvilágának legfőbb forrása az 1938 és 1948 közé szorult mozgalmas évtized; sorsát, jellemét meghatározó benyomások innen datáltak. Novel- láskötete (Álom Tivadar hadparancsa, 1975) is ezt támasztja alá. Erről a korról mind ez idáig ó mondta a legtöbbet és leghitelesebbet a hazai magyar irodalomban. Az olvasók ifjabb nemzedékei leginkább tőle tudnak a szlovákiai magyarság 1938 utáni kálváriájáról: az elcsatolásról, a Horthy-korszak igazi lényegéről, a zsidókérdés magyar változatáról, a leventeoktatásról, a magyar szoldateszka tragikomikumáról és groteszk embertelenségeiről stb. Szinte minden írásában ezt a kort idézi, nem titkoltan saját tapasztalataira támaszkodva, mégsem önéletrajzi műveket ír, hősei viszontagságai nem magánjellegű- ek, sorsukban nemzetiségi közösségünk megpróbáltatásai tükröződnek. Legújabb regénye (A Ro- gozsán kocsma, 1982) is lényegében ebbe a korba kalauzolja el olvasóit, de a korábbinál többet merít a háborút megelőző évekből. Kedvelt hősének, egykori stilizált énjének, Álom Tivadarnak kamasz- és ifjúkorából. Talán ezért vegyül az emlékező attitűdbe a szokottnál jóval több nosztalgia, nyilván nem függetlenül a hetvenes éveket jellemző nosztalgiahullámtól. A múltidézés mégsem érzelgős visszanézés, hiszen - s ezt az író nagyon jól tudja - mindennemű emlékezésnek csak az adhat értelmet, ha tanulságul szolgál, ha segíthet a jövő megformálásában. Az öregedő író ifjúkorát hívja segítségül eszményei megfogalmazásához, s ez nem mehet felfokozódó érzelmek nélkül. Két irányú nosztalgia is munkál a regényben: az író egyszerre enged ifjúkora színtere és környezete iránti, valamint a kamaszkor nagy olvasmányélményei nosztalgiájának. Ifjúsága korán elfoszlott derűjét próbálja felidézni a valóságos emlékeket irodalmi élményekkel egybeszóve. Ezért választ olyan zsánert, melynek az egyetemes magyar irodalomban ugyan van hagyománya, de hazai viszonylatokban szinte teljesen ismeretlen. A kópéirodalom kellékeinek és kulisszáinak felhasználásával megteremti a kalandregény egy sajátos, hazai ízekkel és színekkel, problémákkal dúsított változatát. Karácsony Benőtől, Remenyik Zsigmondtól bátorítottan, de leginkább Rejtő Jenőhöz szegülve - alakjai, helyzetei stilárisan utalnak erre - idézi fel kamasz- és ifjúkora környezetét, eseményeit, hangulatait, szabad folyást engedve a valós és könyvekben megélt élményeket kompilláló emlékezetnek. Szülővárosa peremvidékén és kamaszkora olvasmányaiban megismert alakokból gyúrta hőseit. így született Fenyő, Daniló, Hababak, Próbarendőr, Idegenlégiós és a többiek, akik a sörgyár környékén, a Víztorony tövében, a „bátorsá- gos nagyságák“ utcájában stb. úgy érzik magukat, mint az isten tenyerében. Tréfacsináló vagányok, akiknek életformája a megfontolt naplopás, a módszeres munkakerülés, s akik többnyire a „ribik“ jóindulatából tengetik életüket. Az író üde humora, nyelvi ötletessége, szellemessége el- zsongít, ilyenkor hajlamosak vagyunk szinte feledni, hogy egy álarcos világ tartozékai, az ifjúkor nosztalgiáinak megtestesítői, nem igazán hús-vér alakok. A legkisebb megterhelés is lemezteleníti őket. Inkább csak alkalmat és lehetőséget adnak az írónak, hogy élhesse bohém hajlamait, kamatoztassa pompás nyelvi humorát, groteszk és irónikus világlátását. Ezek a figurák nem az öntetszelgó szomorúság és kétségbeesés megszólaltatói, hanem minden emberi dolgok esetlenségét hivatottak kifejezni. A sorsukból felmerülő problematika mély, riasztó és megoldhatatlan, de nem tragikus. önként vállalt sorsuk megpróbáltatásai, keserűsége ellenére vidámság és optimizmus árad belőlük. Nem ismerik a megbánást, a bünbánatot, ami náluk úgy is hamisan csengene, életük- társadalmi körülményeik miatt- megoldhatatlan a csínytevések, apró tolvajlások, csalások, élőskö- dések stb. nélkül, de az ó bűneik eltörpülnek a „hivatalos, megbecsült“ világ bűnei és erkölcsei mellett. Ezért lehetnek a „barátságos nagyságák“ emberségesebbek, kevésbé romlottak a köztiszteletben álló „igazi“ nagyságáknál. Fenyöék aszociális elemek, külvárosi lumpen-figurák, tudatlanok és felelőtlenek, de válságos időkben és helyzetekben emberek tudnak maradni, s nem haboznak az igaz ügy mellé állni. Az író állandóan szembeállítja hősei morálját a hivatalos morál képviselőivel, szándéka nyilvánvaló: alakjai naivitását, tudatlanságát, romlottságát hangsúlyozva felerősíti az „erkölcsös“, a törvényen belüli élet kiélezett ellentmondásait, embertelenségét, álnokságát stb. Igyekezete azonban nem mindig realizálódik meggyőzően, sokszor próbára teszi az olvasó jóhiszeműségét. Erős kissé az a rózsaszín, amelybe a városszéli alakok, prostituáltak, iszákos munkakerülők világát burkolja. Nehéz stílustörés nélkül ezekből a rokonszenves csirkefogókból, angyalian tudatlan vagányokból tudatos és veszélyes ellenállókat, sót, mártírokat faragni. Rácz Olivérnek sem sikerült maradéktalanul, buzgó igyekezete túlsodorta a megengedett műfaji határokon, többet markolt, mint amennyit müve természetes keretei megengednek. A pompás első harmad után megHa gyermekek énekelnek Szombat este és hőség. Sokan még a város termálfürdőjében és a környező vizeknél vannak ezekben az órákban. Azért megtelik a művelődési ház nagyterme, gyermekekkel és szülőkkel. Ünnepi hangverseny kezdődik rövidesen, amellyel lezárul a Nagymegyeri (Čalovo) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola által - a nemzetközi gyermeknap alkalmából - kezdeményezett és rendezett programok sora. A szereplők: az iskola két - kis és nagy - kórusa, valamint, vendégként, az egyik szombathelyi általános iskola gyermekkara. De szerepelnek a műsorban azok a nagymegyeri tanulók is, akik népdaléneklésben, vers- és prózamondásban a legjobb eredményeket érték el az idei versenyeken, és láthatunk még gyermekjátékokat a legkisebbektől, az elsősöktől. Felcsendül az ének, egymás után hangzanak el gyermekdalok, népdalfeldolgozások. előbb a szombathelyiek kimunkált előadásában, akiknek az iskolájához baráti szálak fűzik a nagymegyeri iskolát, ahol ugyancsak szép hagyománya van a gyermek-kar- éneklésnek. Nem véletlen, hogy hosszú évek óta két kórus is működik ebben az iskolában; hozzáértő, lelkes pedagógusok-karve- zetök irányításával évről évre soksok gyerek - kicsi és nagy egyaránt - ismeri meg, tanulja az értékes zenét ilyen formában is. Miközben, természetesen, részük van abban az embergazdagító élményben, örömben, amit a közös alkotás, a közös éneklés, a szereplés jelent, és ennek révén a rendszeres munkával szerzett kincsek átadása másoknak. A hőség nem befolyásolja különösebben a teljesítményeket, így szép egésszé kerekedik az est műsora. A színpadon szereplő gyermekek - gyermekeik - láttán fölmelegedik a szülők tekintete, mélyről jövő örömöt sugároz, amiképpen örömöt és szépséget a dalok, melyek Mikisz Teodora- kisz szerzeményével, A világ gyermekeinek dalával érnek véget az egyesített kórus előadásában. -bor törik a regény íve, egyenetlenné válik, csak helyenként éri el az első rész feszültségét. A kópéregény konvenciói elfoszlanak az egyre súlyosodó mondanivaló terhe alatt, Fenyő és Hababak mártí- romsága sem hozhatja meg a kívánt megrendülést, csak a briliáns helyszínrajzok, a külvárosi környezet gócainak leírása, hangulatainak megidézései, s mindenek- fölött a mellékalakok plasztikus rajza mentik meg a regényt az ellaposodástól, az érdektelenségtől, a csináltság benyomásától. Rácz Olivér kísérlete - kalandregénybe foglalni egy mozgalmas és veszélyes korszakot - még így is érdekes és jelentős, ha nem is hibátlan. Mindenesetre egy olvasmányos regényt eredményezett, melyet az író szatirikus szemlélete, elbeszélő modorának köny- nyedsége, üde, néha kamaszosan tiszteletlen humora, meghökkentő ötletei, merész hasonlatai tesznek élvezetessé. Nyelvi anyaga és stílusa a derű, a könny, a gúny, a részvét sajátos keverését mutatja, anélkül, hogy az érzelmesség hibájába esne, a szatíra, a gúny és öngúny, a humor kellően átszínezi, ellenpontozza a nosztalgiát. A város szatirikus képe az egykori társadalom valóságát tükrözi, hősei viszont az író álmait-emlékeit egy örökre letűnt világról. Korántsem felelőtlen játék ez a regény, a sokszor erre utaló látszat ellenére sem - anyaga és fordulatai szinte kínálják a színpadi feldolgozást! - a könnyed meseszövés, a humoros jelenetek, az irónikus beállítások mögött az emberiség jövőjéért aggódó, az emberi boldogulást kereső író arcéle rajzolódik ki. (Madách) SZEBERÉNYI ZOLTÁN A szívével komponált Nyolcvan éve született Aram Hacsaturjan Bárki volt is az Onedin család című angol tévéfilmsorozat zenei rendezője, értette a dolgát. A napsütötte tengeren duzzadó vitorlákkal haladó hajó képéhez aligha találhatott volna megfelelőbb zenei aláfestést, mint Aram lljics Hacsaturjan Spartacus című balettjének részletét. Szívbemarkolóan szép ez a zene, a Prokofjev utáni szovjet balettzene-irodalom egyik legmegragadóbb dallama, amely hatását tekintve párját ritkítja a modern egyetemes balettzene-reper- toárban is. Spontánul áradó, sodró szenvedélye, emocionális töltése, szívből fakadó őszintesége leginkább Csajkovszkij Rómeó és Júlia nyitányfantáziájához mérhető. Merésznek és nem helyénvalónak tűnhet ez az összehasonlítás, ám ha meggondoljuk, mi volt az, amit a szigorú zenekritikusok kifogásoltak a nagy klasszikus orosz zeneszerző műveiben - hogy érzelmeit a tömegízlés nyelvén mondja el, hogy hangszerelése gyakran eredeti, de ritkán választékos, s hogy a reá annyira jellemző, túlzott érzelmi beállítottság kizárja zenéjében a racionális, tudatos építkezést talán érthetővé válik. A vájtfülü zeneértők fanyaloghatnak, triviálisnak és felszínesnek mondhatják Hacsaturjan zenéjét, de aligha nyújthatnak cserébe a szó jó értelmében vett népszerű zene kedvelőinek elemibb hatású számot, mint a Gajane Kardtáncát. Hacsaturjan tudatosan vállalta mindazt, amit a kritikusok hibájául róttak fel. Amikor azt vetették a szemére, hogy túlságosan is tradicionális, s messze elmarad kora avantgarde-komponistáinak merész, újat kereső törekvéseitől, ezt válaszolta: ,,Ők sem az égből pottyantak, hanem itt születtek, a régi hagyományok talaján. Ezért tartom mindenkinél nagyobbra Bartókot, aki mélységesen modern, és mégis, bárki meghallhatja a zenéjéből, hogy milyen ősöktől származik.“ Nem hadakozott a „népszerű zeneszerző“ kissé pejoratív mellékízű címkéje ellen sem. Zeneszerző-tanítványainak szenvedélyesen bizonygatta, hogy csak annak a zenének van létjogosultsága, amelyet a közönség megért, befogad. Pályája elején a francia impresszionista zeneszerzők voltak a mintaképei, Ravelből indult ki, de aztán rabul ejtette szülőföldjének zenéje; az örmény folklór színes, változatos dallam-, ritmus- és hangzásvilága határozta meg zenei nyelvezetét. Hogy honfitársai mennyire sajátjuknak érezték ezért, bizonyítja, hogy egyik dala lett Szovjet-ör- ményország nemzeti himnusza. Noha 1936-ban írt zongoraversenye egy csapásra ismertté tette nevét, s a világ hangversenypódiumain gyakran csendül fel hegedű- és gordonkaversenye (eredetileg gordonkaművésznek készült), két szimfóniája, néhány vokális és kamaramüve, a világhírt balettjei, a Gajane és a Spartacus hozták meg számára. Mindkettő számtalan premiert ért meg a legkülönbözőbb koreográfiákban otthon és külföldön egyaránt. Gaja- nét még a hagyományos repertoárhoz oly mereven ragaszkodó Angol Királyi Balett is műsorára tűzte. „ Amikor Sibeliust, a finn zene- szerző-partiarchát kilencvenedik születésnapján köszöntöttük, ezt mondta: van zeneszerző, aki az agyával komponál, van, aki a lábával, de sokan vagyunk, akik a szívünkkel... - én is Sibelius követője vagyok“ - vallotta egy interjú alkalmával. Szív-ember volt, a déli emberek felfokozott temperamentuma jellemzete, A személyiségéből áradó ellenállhatatlan vitalitás, spontán közvetlenség mindenütt egy * csapásra meghódította környezetét. Népszerűségére jellemző, hogy moszkvai és jereváni sétái közben lépten-nyomon felismerték a járókelők, szívélyesen köszöntötték, a szülők felemelték gyermekeiket: „Nézd meg jól, az ott Hacsaturjan, a zeneszerző!“ Az 1978-ban elhunyt komponista művészi hitvallását egy interjúban így fogalmazta meg: ,,Azf hiszem, minden zeneszerzőnek alaposan meg kell dolgoznia a maga egyéni stílusáért. Az a művészet, az a zene, amelyik nem egyéni és karakterisztikus, szerintem elmúlik, elpusztul. Csak az marad meg, ami eredeti és friss. Én, ha komponálok, nem gondolok erre tudatosan, de csak azt írom le, amit valóban érZek VOJTEK KATALIN A szülőföld, a haza szeretetéről Kmeczkó Mihály drámájának ősbemutatója Az idei évadban a MATESZ harmadik alkalommal mutat be csehszlovákiai magyar drámaíró tollán született alkotást. A korábbi esztendőkhöz képest ez mindenképpen örvendetes jelenség. Kmeczkó Mihály sorrendben harmadik bemutatásra kerülő drámai műve, a Harc a kutyafejúek- kel, a tatárjárás idején játszódik Komárom környékén. A gyerekek szellemi épülését, a szülőföld múltjának megismerését szolgáló, elődeink harcait bemutató, kalandokban is bővelkedő színpadi játékot először holnap délelőtt láthatja a komáromi gyermekközönség. A darabot Takács Ernőd rendezte. (d-n) TALLÓZÁS EGY HAVILAPBAN Egy érdekes összeállítás és egy, számunkra különösen felfigyeltető cikk miatt tartom szükségesnek azt, hogy írjak a Szlovákiai Képzőművészeti Alap havilapjának, a Výtvarný životnak idei júniusi számáról A havilap első részében a humor és a szatíra jelentőségéről, s ezen belül a karikatúráról találunk elemzést. A bevezető szerkesztőségi cikk a humor és a szatíra természetrajzáról, társadalmi erejéről szól, s megállapítja hogy ezek a műfajok fontos fegyvereink lehetnek a különböző fonákságok kipellengérezésében. Swift, Gogol, Szaltikov-Scsedrin és mások életműve számos vonatkozásban napjainkban is példamutató: utat mutat abban, miképpen lehet szellemesen és a társadalmi haladás ügyéért elkötelezetten nevetségessé tenni, kigúnyolni mindazt, ami maradi, s eszményeinkkel nem egyeztethető. Megfelelő társadalmi légkört kell teremtenünk ahhoz - hangsúlyozza a cikk -, hogy a humor és a szatíra fája nálunk is tartósabb gyökereket eresszen, s dúsabb lombokat hajtson, mert ,.szocialista társadalmunknak is nagy szüksége van a humor és a szatíra tisztító tüzére“. Az összeállításban A nevetés ostora címmel áttekintő tanulmányt olvashatunk a szlovákiai politikai karikatúráról, jelentős antifasiszta hagyományairól, s figyelmet érdemelnek azok a beszélgetések is, melyek során neves szlovák karikaturisták beszélnek munkájukról, gondjaikról. A havilap egy másik cikke teljesen más jellegű, ám ugyancsak érdekes. A Mozaik című állandó rovatban beszámolót olvashatunk a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Csallóközi Múzeum tevékenységéről. A beszámoló ugyan eléggé vázlatosan ismerteti a csallóközi képzőművészeti tárlatok és a néprajzi gyűjtőmunka hagyományait, de azért megemlíti a mai intézmény elődjének, a somorjai (Šamorín) Csallóközi Múzeum jelentőségét. A továbbiakban az eddigi kiemelkedőbb dunaszerdahelyi tárlatokat ismerteti, s elismerően szól azok magas színvonaláról. Az írás szerzője kiemeli azt is, hogy a járási párt- és állami szervek mesz- szemenően támogatják a múzeum munkáját. Dicsérő sorokat olvashatunk a múzeum és a járás földművesszövetkezeteinek példás együttműködéséről, s azokról a kiállításokról is, amelyeket más kisvárosokban és falvakon rendeztek.- A Csallóközi Múzeum tevékenysége igazolja, hogy a képzőművészet ott is lelkes pártfogókra talál, ahol a népszerűsítést tulajdonképpen csak szocialista jelenünkben kezdték. Eredményekben gazdag munkájuk más hasonló intézmények számára is példamutató - szögezi le végül a szerző. -y-f ÚJ SZÓ 6 1983. VI. 9.
