Új Szó, 1983. június (36. évfolyam, 127-152. szám)

1983-06-24 / 147. szám, péntek

A szándékok csapdái Ősbemutató a Magyar Területi Színházban Arany Prága - gyerekekkel, öregekkel Tiszteletet ébreszt, hogy a Ma­gyar Területi Színház két társulata minden évadban egy-két bemuta­tójával gyermekeknek is igyekszik színházi élményt nyújtani. Feltűnő azonban az is, hogy a bemutatott darabok zöme a véletlenek össze­játszása folytán hazai drámaíróink tolla alól kikerült zsenge volt. Eb­ből akár azt is hihetnénk, hogy invenciózus drámaíró-jelöltjeink többsége valamiféle küldetéstu­dattal felvállalta a gyermekek „esztétikai nevelését". Pedig a megvalósult előadások nagy ré­sze azt mutatta, hogy a gyermek­színházat csupán valamiféle könnyű terepnek tartják repülési kísérleteikhez. Közhelyek garmadáját szokás emlegetni a gyermekszínházzal kapcsolatban. Esztétikai nevelés, a jövő közönsége, az anyanyelvi tudat, az erkölcsi nevelés stb. En­nek ellenére a valóságban mind­ezekből a színház közreműködésével alig valósult meg va­lami. Tévedés ugyanis azt hinni, hogy a televízió dömping-kulturájá- val együtt, amikor egyre inkább háttér­be szorul az olvasás is, továbbá az iskolai túlterhelések mellett a színház alkalom­szerűen (sport nyel­ven szólva) ezen a pályán labdába tud rúgni. Ezzel együtt sem szabad ezt a harcot feladni, hiszen éppen a köz­helyek igazságtar­talma sugallja leginkább ezek megvalósulásának égető szüksé­gességét. Ilyen értelemben jó szándékról tanúskodik a legtapasztaltabb fia­tal drámaírónk (immár harmadik színpadi művét mutatták be most Komáromban (Komárno) Kmecz­kó Mihály Harc a kutyafejúekkel című zenés színpadi játéka. Ez az első olyan bemutatott darabja, amelyet a gyermekeknek írt. Szándéka az előadás megtekinté­se után minden felnőtt számára nyilvánvalóan tiszteletreméltó. A tatárjárásról, történelmünk legvi­harosabb időszakainak egyikéről a történelmi leckék szintjén nem sokat tanítanak az iskoláinkban. Kmeczkó Mihály az ebből a korból származó szájhagyomány, a szór­ványosan lejegyzett monda- és mesevariációk alapján olyan szín­padi játékot igyekezett írni, amely­ben egyszerre van jelen a törté­nelmi múlt, a gyermekek számára fontos kaland, a szülőföld (a Csal­lóköz) néphagyománya, s mindaz az erkölcsi tanulság, ami a ma növekvő nemzedék számára is maradandó érték lehet: hazasze­retet, közösség, egység, becsüle­tesség, bátorság, hősiesség, sze­retet, szerelem. Ezt tömören meg is fogalmazta és a Mesélő (Fe- renczy Anna) szájába adta a pro­lógusban. Alighanem a legtöbb gyermekeknek író szerző tudato­san törekszik is erre, s talán olykor éppen ezért, a direktség, a művé­szi álruhába bújtatott didakticiz- mus miatt fordul minden szándék a visszájára. A gyermekszínház közönsége a legkritikusabb né­zőkből áll. Reagálásuk közvetlen és elemi erejű. Várakozásuk a leg­nagyobb, és csalódásuk is világ- nyi, ha nem kapják meg azt, amit vártak. Lényeges körülmény, hogy minden gyermekszínházi produk­ció úgy készüljön, hogy vegye fi­gyelembe: ugyan gyermekeknek csinálják, de nem minegy, hogy óvodásoknak, alsó tagozatos alapiskolásoknak vagy kamaszo­dó felsőtagozatosoknak. A hatá­rok ugyan egybemosódnak, de egy-egy korosztály lelki és tudati fejlettségének fokát az elméleti és gyakorlati pedagógia többé-ke- vésbé már pontosan meghatá­rozta. Innen vizsgálva Kmeczkó Mi­hály színpadi játékát, megállapít­hatjuk róla, hogy inkább a kama­szodó gyerekeknek íródott. Lé­nyeges eleme lenne a kaland, a vetélkedés (a komáromi vitéz és a tatár kán párviadala), a közössé­get összetartó erőről szóló példár zat, s az ilyen korban már problé­mákat is okozó barátság és szere­lem is. Lenne, ha a maroknyi ha­lászközösség tagjainak jellemét egysíkúra nem formálta volna, s ha az egyes helyzetekben nem törekszik olcsó érzelmi hatásokra. Ezt olykor az önmagukban ere­dendően szép népdalokkal is fo­kozta. A komáromiakkal szemben álló tatárok hordájából olyan való­szerűtlen mesei alakokat terem­tett, akik együtt és külön-külön is nevetségesen bugyuta, sajnálat- raméltóan ügyetlen sereg benyo­mását keltették. A háromfejű feje­delem, a háromlábú trónörökös, a háromszájú fővezér, a háromor­rú táltos, a háromszemű tanács­nok, a háromfülű kém, a háromke- zü testőr kétségtelenül mesébe illő hősök. Az ilyen áltörténelmi játé­kok drámai konfliktusaiban azon­ban nem jelenthetnek fenyegető veszélyt az első pillantásra is ügyesebbnek, erősebbnek, oko­sabbnak látszó komáromi halász­legények számára. (Ráadásul ez a népmesei szabálynak is ellent­mond, hiszen ott mindig a szegény a gazdagot, a gyenge erőset győz le.) Dramaturgiailag olykor az sem egészen tisztázott, hogy egy-egy helyzetben a szereplők miért ezt vagy azt teszik, nem is szólva a párbeszédek töredezettségéről. Mintha a szerző nem eléggé bízott volna abban, hogy az előadásokra óhatatlanul is elvitt kisebbek szá­mára maga a kaland, a történet cselekményessége is eléggé ér- dekfeszító lehet. Feltehetőleg ilyen írói, rendezői és jelmezterve­zői engedmények után sikeredtek a tatárok ilyen sajnálatraméltó, ép­pen ezért természetszerűen együttérzést is kiváltó, tarka-barka öltözetű, több-végtagú - a gyer­mekek számára érdekes alakok­ká. Ráadásul harci dalaik, varázs­lószövegeik, de a párbeszédjük is ritmusosabb, a gyermekek figyel­mét jobban lekötő, izgalmasabb volt. A színészi játék sem léphetett ki az író, a rendező, valamint a dísz­Hatvanadik, hetvenedik szüle­tésnapját ünneplő művész kö­szöntésekor akarva-akaratlanul arra kényszerül az ember, hogy történeti megközelítésben szóljon az ünnepeltről, méltassa életútját, pályafutását. A múlt időt használ­ja, mintha minden lezárult volna, mintha az életmű az irodalom tárgykörébe tartozna már. Weöres Sándorról és nagyívű költészeté­ről, azt hiszem, illetlenség lenne csak múlt időben beszélni, ki­emelni azt, mint befejezett életmű­vet, a kortárs irodalom eleven fo­lyamából. Merthogy ez az életmű ma is tovább gyarapodik, úgy és annyiféle ágon, önmagát is szün­telenül meg-megújítva, mint a ko­rábbi évtizedekben. És ugyanaz­zal a nyitottsággal a költő szavai­val: makacsul küzdve az ellanyhu- lás ellen. Csodagyerekként tartották szá­mon; rendkívüli formakészségével már tizenévesen fölhívta magára környezete figyelmét. És a csoda­gyerekből hamarosan csodákat művelő költő vált, aki számára a költészet határtalan világ, tarto­mányainak járt és járatlan újtjait kipróbálni belső erők kényszerítik: let és jelmeztervező megrajzolta körből. A komáromi halászfalu la­kóinak megíratlan szerepeit Ro­pog József, Holocsy István, Borá­ros Imre, Fabó Tibor, Tóth Erzsé­bet, Petrécs Anna, Mák Ildikó, Be­nes Ildikó és Dráfi Mátyás igyeke­zett élettel megtölteni. A tőlük lá­tott elnagyoltságról azonban nem­csak ők tehetnek. Az előbbiekben már említett okok miatt, több játék- lehetőségre adott módot - olykor karakterteremtó képességeket is igénybevéve - a tatárhorda színé­szi megformálása. Fazekas Imre, Pőthe István, Bugár Béla, Varsá­nyi Mária, Tóth László, Bugár Gáspár, Turner Zsigmond,, tetsze­tős“ tatárokat varázsolt a színpad­ra. Sajnos a színészek többször külsődleges eszközökkel próbál­ták meg áthidalni az egysíkúságot és eltúlzott gesztusokkal elevenné tenni a játékot. A színészi játék általános jellemzője volt ez az el­túlzottság, különösen a rituális je­lenetekben (kenyér-varázslás, sá­mán-jelenet). Ennek oka a belső tűz, az átélés hiánya volt. Szilva József vendégként dol­gozott a látványelemek tervezé­sén. Az egyetlen tér egy erdei tisztás volt, ahová alig hatolt be a napfény, a különösebb változta­tás nélkül hol a komáromiak, hol a tatárok táborhelyéül szolgált. A jelmezek sem megformálásuk­kal, sem színeikkel nem feleltek meg a korabeli öltözetnek. A tatá­rok ruházata iskolapéldája annak, hogyan nem szabad a gyermek­színházban a látványosságot, a színgazdagságot mint eszközt alkalmazni. A harsány, látszatra véletlenszerűen keveredő színek csak arra jók, hogy ideig-óráig eltereljék a figyelmet a játék eset­legességeiről, (s ez is csak a leg­kisebb gyerekeknél érhető el). Takács Ernőd rendezésének néhány kifogásolható elemét már említettük. Ezek mellett a rendező munkájában legfontosabb- a gyermekközönséghez fűződő viszonya - mindvégig tisztázatlan maradt. A rendelkezésre álló iro­dalmi szövegben volt egy-két olyan kiindulási pont, amely lehe­tővé tette volna, hogy a gyermek­közönség aktivizálódjon (a tatárok megérkezése), s a játék drámai csúcspontján (párviadal) egyértel­műen állást is foglaljon. Ehhez azonban rendezóileg pontosan meghatározott szituáció kell. A gyermekszínház rendezőjének minden alkalommal törekednie kell arra, hogy a produkció lehető­séget adjon a közös játékra (nem a kiszólásra, aktivizáló kérdések­re, példálódzásokra), amihez ter­mészetesen a most bemutatottnál nyitottabb dramaturgiai szerkeze­tű, több síkú darabok kellenek. „arra törekszem, hogy lehetőleg mindig más és más tárnát nyissak, ahol eleinte tájékozatlanul bolyon­gok, és mire eligazodom benne, otthagyom és megint mást, isme­retlent keresek, igyekszem újra meg újra éretlen kezdővé változni. Meddig sikerül nekem a folyton másba kezdés, nem tudom“ - írta ötvenhat éves korában. Negyvennél több könyve jelent meg eddig. Aki belelapoz egybe- gyűjtött írásainak három kötetébe, amelyekben a versek mellett más munkák (drámák, prózai művek) is szerepelnek, azt nem elsősorban a mennyiség nyűgözi le, hanem a sokszínűség, a változatosság, az első pillantásra is szembetűnő formai gazdagság, ami a Weöres Sándor-i lírát jellemzi. Versalakza­tok, ritmusok, stílusok, hangne­mek, hangulatok váltakoznak; je­lenből, múltból, régmúltból szól­nak hozzánk a versek, földi és kozmikus terek között ingázva - miközben a költő különböző sze­repekben, köztük időben és térben távoli elődök maszkjában, elfelej­tett magyar költőkében is. Az is­meretlen szenvedélyes - de nem ösztönös, hanem tudatos - kuta­Az Arany Prága a legrégibb televíziós fesztivál Európában, két évtized alatt ezernél több alkotást mutattak be, több mint hatvan té­vétársaság képviseltette magát, s a külföldi vendégek száma közel hatezer. Az Arany Prága jó hírnévnek örvend a világban, valamennyi je­lentős tévétársaság szinte köte­lességének tartja, hogy jelen le­gyen, a díjaknak nagy az értékük. Az idei találkozó is „A képernyő a nemzetek közötti megismerést és megértést szolgálja“ jelszó je­gyében zajlott, s akárcsak a múlt­ban, most is a békét hirdette, a bé­ke ügyét szolgálta. Jelentőségét növelte, hogy néhány nappal utá­na kezdődött a prágai béke-világ- találkozó. Milyen alkotásokkal szerepeltek az egyes társaságok? Néhány sor erejéig ismertessünk legalább né­hányat, azokból is, amelyeket nem díjaztak. Egy alapkövetelménynek minden műnek meg kellett fe­lelnie, mégpedig: hogy a mához szóljon, társadalmi, emberi prob­lémákat ábrázoljon, a nézőnek se­gítsen az igazságos megoldások keresésében. Gyerekközpontú tévéjáték több is volt. A BBC Májusi fagy című filmje egy zárdában nevelkedett kislány lázadása az intézeti rend ellen (a forgatókönyv alapjául An­tonia White 1933-ban megjelent regénye szolgált), s ugyancsak angol film az Első szerelem, mely­nek serdülők a hősei, (elsősorban a tehetséges gyerekszereplőkre figyeltünk fel). Serdülőkről szólt az NDK versenyfilmje is, a Szépség és az állat, (amely szép felvételei­ért elnyerte a legjobb operatőri munka díját). Néhány alkotás a nők helyzeté­vel foglalkozott. Az új-zélandi tele­vízió filmje, a Tisztességes nő a múlt századi falu kíméletlen tör­vényeit idézte fel, egy. emberi tar­tását nehéz körülmények között is megőrző kis cselédlány sorsát áb­rázolva. A jugoszláv Hildegarde témája is hasonló: a leányanya gyerekével visszatér a falujába (az NSZK-ban dolgozott), s mivel férj- hezmenési esélyeit komolyan ve­szélyezteti a kislány, mindenkép­pen pénzhez kell jutnia, hogy a gyerekét intézetben helyezhes­se el. Mire megszerezné az összeget, sok keserűség árán, már nincs rá szüksége, a gyerek tragikus baleset áldozata lesz. ( A televízió mindkét filmet közve­títette.) Az öregkorral, az idős emberek problémáival foglalkozott a leg­több film: a svéd Oldsmobil, a finn A mielőbbi viszontlátásra, a len­gyel Fantázia dúrban, mollban, a magyar Társkeresés N 1463 és a drámai művek kategóriájában a fődíjjal jutalmazott japán Már­tása , föltárása és fölmutatása ré­vén van részünk szellemi kalando­zásokban, szellemesnél szelleme­sebb, ötletesnél ötletesebb játé­kokban. Weöres vallja, hogy „az ész természete az ismeretlennek kutatása, nem pedig tilost jelezni az ismeretlen határán... Nem igyekszem megörökíteni szemé­lyem, életem, vágyaim, érzelme­im, gondolataim kis szamárfész­két, nagyjából ugyanolyan, mint bárkié. Inkább ami benem az alig­ismert mélyrétegekből fölfakad, kevéssé személyi, sokkal inkább általános-emberi, növényien-álla- tian vitális, kollektív-kozmikus; szellemi: ha formálódni akar, men­nél hiánytalanabbá létrejöjjön.“ Ha el is rugaszkodik a valóság­tól, de vissza-vissza is tér hozzá Weöres Sándor, építkezve annak legapróbb* mozzanataiból, a ter­mészet alig észrevehető rezdülé­seiből, egy-egy dallamból, szár­mazzék bár az a dallam tárgyak mozgásából, természeti elemek játékaiból. Ilyenképpen versei hí­ven tükrözik azt a felfogását, hogy a költészet formai szempontból auditív művészet. Ezért is kedve­földkövek. Ez utóbbinak a történe­te mindössze ennyi: egy idős há­zaspár öreg lakókocsival járja a vi­lágot évek óta. Az asszony toló­székhez kötött súlyos beteg. A férj viseli gondját, gyengédséggel ve­szi körül, de meg is veri, a halála után pedig az asszony hamvait maga mellé teszi az ülésre, úgy utazik tovább, amíg Megrázó film, mégis optimista. A zenei kategóriában csehszlo­vák siker született, az Arany Prá­gát a Prométheusz átváltozásai kapta. Ez az első hazai tévéopera. (A forgatókönyvet dr. Jirí Kolarik, zenéjét Otmar Mácha szerezte. A szerzők a görög mitológiai alak, Prométheusz legendáját dolgoz­ták fel, aki ellopta Zeusztól a tüzet az emberiség számára.) Megér­demelten nyert a Prométheusz! A kiváló színészi és énekesi telje­sítmények - de főként a rendezés (Jan Bonaventura és Adam Re­zek) hozta a sikert. A csehszlovák televízióban először „keltettek életre“ tárgyakat, a legmodernebb televíziós technikát alkalmazták. Az Intervízió mindkét díját a moszkvai Goszteleragyio ver­senyfilmje nyerte. A zenei kategó­riában a Leningrádi Akadémia Szimfonikus Zenekara idős kar­mesteréről készült a film, a címe: Mravinszkij-Csajkovszkij ötödik szimfóniája; a drámai müvek kate­góriájában pedig a Fehér sámán. A történet a harmincas években játszódik Csukotkán, hőse a meg­alkuvást nem ismerő Pojgon, a Fehér sámán. (A kazah Dzsam- bul Hudajbergenov alakítja, akinek ez a huszonnyolcadik films2erepe. A női főszereplő, a burját Szvetlá­na Hiltuhina kezdő a „szakmá­ban“, ez a második szerepe. Ere­deti foglalkozása táncosnő, s ha a prágai fesztiválon szépségver­senyt hirdettek volna — a fődíjat biztosan ö kapja). Díjat osztottak az újságírók is; a francia televízió 2. műsorának filmjét, az Egy hajórt találták a legjobbnak, és - ez már hagyo­mány - a csehszlovák tévénézők zsűrije is kiválasztotta a neki leg­jobban tetszőt. S minthogy a legil­letékesebbek döntöttek, érdeklő­déssel várjuk a spanyol tévé film­jét, a Gyémánt teret. (A tartalmát nem áruljuk el, hiszen a tévé a kö­zeljövőben műsorára tűzi.) A fesztivál szervezői, a zsűrita­gok a vígjátékot hiányolták. Mintha az életnek csak árnyoldalai volná­nak. De érthető, hogy a tévétársa­ságok nem vígjátékot, hanem faj­súlyos - vagy annak vélt - művet neveztek be, gondolván, hogy amíg a dráma a vígjátékkal verse­nyez, addig győztesen csak a drá­ma kerülhet ki. Ha létezne külön vígjáték-kategória, bizonyára megjelenne a fesztiválon az oly rég követelt humor is. KOPASZ CSILLA sek gyermekversei. Vagyis a ze­néjük miatt, ami, mint imént jelez­tük, „felnőtt“ lírájának is jellegze­tes vonása. És a zene közben villannak egymásra - ellenkezve vagy egymást erősítve - érzékle­tes képek, filozófiai mélységű gon­dolatok, olyan szerkezetben, ahol minden elem egyenrangú, és szétbonthatatlan egységet alkot. Ilyen építő Weöres Sándor műfor­dításaiban is, amelyekkel a világ- irodalom régi és újabb kori kincseit hozta és hozza be a magyar iro­dalmi köztudatba. Szinte közhely, hogy a költő- nemcsak a magyar nyelvnek egyik legnagyobb élő mestere, hanem a verskomponálásnak is. És mint költő, a szó nemes értelmében, a legnagyobb játékos, akinek hadd idézzük végezetül egyik ugyancsak jellemző vallomását: ,,Nem akarok nagyobb költő lenni senkinél, csak a saját képessé­gemmel egyenlő. Arra törekszem, hogy a bennem rejlő, velem szüle­tett, vagy később összegyűlt anyagot mennél hiánytalanabbul kivetítsem, mennél kevesebbet vi­gyek a sírba kifejtetlenül. Ér-e va­lamit, és mennyit: nem érdekel, nem rám tartozik, csak az érdekel, hogy megvalósítsam a tólem tel­hetőt, se többet, se kevesebbet BODNÁR GYULA Az előadás egyik jelenete (Gyökeres György felvétele) DUSZA ISTVÁN FÖLDI ÉS KOZMIKUS TEREK KÖZÖTT Weöres Sándor hetvenéves ÚJ szú 6 1983. VI. 24.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents