Új Szó, 1983. május (36. évfolyam, 102-126. szám)
1983-05-05 / 105. szám, csütörtök
Váltakozó színvonalon Ahogy azt Shakespeare megírta A Rómeó és Júlia Lipcsében Befejeződtek a Jőkai-napokat megelőző kerületi versenyek. Utolsónak a kelet-szlovákiai kerület vers- és prózamondói, színjátszói, kisszínpadai és bábjátszói mérték össze tudásukat Királyhel- mecen (Kráľovský Chlmec). A háromnapos rendezvényen gyermekek és felnőttek bizonyították ismét, hogy nemzetiségi kultúránkban fontos helyet töltenek be az amatőr művészek, illetve az esztétikai és az erkölcsi nevelésben pótolhatatlan funkciója van a művészi szónak. A versmondók versenyében a legszínvonalasabb az első három kategória mezőnye volt. Akadtak azonban kifogásolható versválasztások, amikor elsősorban a vers esztétikai értékével volt baj; néhány esetben pedig a gyermekek korának nem megfelelő irodalmi anyagot választottak a pedagógusok. Szerencsére ezek csupán kivételek voltak, s a versmondók többsége korának, lelkivilágának és egyéniségének megfelelő verset mondott. Olykor azonban egy-egy vers több játékosságot kívánt meg előadójától. Sajnos a negyedik és ötödik kategória felnőtt versenyzői szinte minden esetben alatta maradtak fesztiváljaink (nem alacsony) átlagos színvonalának. Ismerve a nyugat-szlovákiai és a középszlovákiai kerületi versenyek győzteseinek tudását, a hátralevő időben következetesebben kell a Királyhelmecen győztes versmondóknak készülniük az idei Jókai-napokra. Egészében véve közepes színvonalú versenyt hallhatott a közönség a prózamondóknál. Mivel nem vehettünk részt a versmondással egyidőben folyó vetélkedésen, ezért a bíráló bizottság véleményét tolmácsoljuk. Az első két kategóriában jól választottak a pedagógusok, bár több volt a színtelen prózamondás. A harmadik kategóriában vegyes színvonalú prózai műveket választottak, s ráadásul ezek nem minden esetben feleltek meg a versenyzők korának. Ez a kategória mind a versmondásban, mind a prózamondásban a legproblematikusabb, hiszen a gyermekek életkori sajátosságaikból eredően, egymástól olykor élesen különböző gondolat- és érzelemvilággal állnak pódiumra. A negyedik és ötödik kategóriában kevés volt a korszerű előadásra, eleven megjelenítésre alkalmas próza. Felfigyeltető teljesítmény itt sem akadt. A vers- és prózamondókra egyformán érvényes, hogy többet kellett volna foglalkozni a szöveggel, az értelmezéssel. Több esetben a részleteiben kidolgozatlan szövegmondás okozta, hogy a vers vagy a próza nem lényegült át plasztikus és eleven gondolattá. A gyermekszínjátszás igazolta az elmúlt esztendőkben a munka- módszerekben bekövetkezett változást. Egy kezdő kissz ín padot - a horkaiakat (Gemerská Hôrka) :''éve, valamennyien saját me- •‘atizációt mutattak be. '•utottak a szerkesztett műsorokon, a pedagógiai célzatú ritmusjátékokon. (Mindenesetre ez jelzi az igényességet, ugyanakkor nem tagadja a gömörhorkaiaké- hoz hasonló ritmusjátékok létjogosultságát, hiszen valamennyi élegyüttesünk ezekkel teremtette meg önmaga számára a pedagógiailag megalapozott, felszabadult játékosságot.) A mezőnyből kiemelkedett a királyhelmeci Bodrogközi Aprószínpad, amely Szamárvásár című műsorával az első helyen végzett. Ezzel majdnem azonos színvonalon mutatkozott be a bélyi (Biel), a buzitai (Buzica) és a bolyi (Bol) magyar tanítási nyelvű alapiskolák színjátszói. Dramaturgiailag szinte alig akadt kifogásolni vaió, de a rendezői elképzelések megvalósításában, a színpadi tér tagolásában, a jelmezek kivitelezésében van mit tanulni az együttesek vezetőinek Ha Johannes Brahms a Magyar táncokon kívül nem alkotott volna egyetlen más maradandó művet sem, ez is épp elegendő lett volna ahhoz, hogy bevonuljon a... nos, ha nem is a zenei köztudatba, akkor abba a „zenei tudatalattiba“, ahol a népszerű klasszikus melódiák mesterei élnek. Olyanok, mint Sinding, a Tavaszi zsongás szerzője, Rezniőek, a Donna Diana alkotója, vagy a ma már csaknem kizárólag Cigánymelódiái révén ismert Sarasate. Ott lenne a helye azok között a zeneszerzők között, akiknek a darabjait azokban a kínos pillanatokban szokták játszani a hangversenyvirtuózok, amikor minden, magára csak valamit is adó zenekritikus gyorsan elhagyja a termet, hogy ne kelljen bevallania: a melódia ugyan nagyon ismerős, de fogalma sincs, ki írhatta. Pedig a Magyar táncok Brahms munkásságának egészét nézve inkább tekinthetők kortünetnek (a múlt században fölöttébb kedvelték a nemzeti jellegű dallamokat, még ha vajmi kevés közük volt is a valódi népzenéhez), mint tipikus brahmsi alkotásoknak. Könnyed, tetszeni vágyó, itt-ott érzelgős hangvételük nem is illik a zárkózott, töprengő, óvatos és némete- sen alapos mesterhez, a „romantikus bensőség utolsó mohikánjához“. A könnyedség meg végképp nem tartozott jellemvonásai közé. Ö, akit Schumann egész fiatalon a zene új géniuszaként üdvözölt, 44 éves koráig várt első szimfóniájának megírásával, s első zongoraversenyét csaknem negyed évszázad választja el a második keletkezésétől. Schumann már tizenkét éve a földben pihent, amikor megírta a nagy barát elvesztéA felnőtt kisszínpadok versenyének győztese a kassai (Košice) Szép Szó Ifjúsági Színpad lett Kalevala - Ötvenedik ének című összeállításuk összetett tükre az emberi gondolkodásnak. Gágyor Ildikó rendezése hangos szólás és szelíd ének az emberi butaság ellenében, a tudás tisztasága mellett. A kassai Magyar Tanítási Nyelvű Középfokú Gépészeti Ipariskola IKSZ Színpada Devecseri Gábor Bikasirató című költeményéből készült oratórikus játékot mutatott be Pásztó András rendezésében. A királyhelmeci Vox Humana Kisszínpad vezetője, M. Molnár László Madách Imre Az ember tragédiájából Milliók egy miatt címmel készített kivonatot. A kerületi versenybe nevezett három színjátszócsoport közül kettő érkezett meg Királyhelmec- re. A kassai Pinceszínpad Havasi Péter rendezésében Peter Shaffer Equus című lélektani drámáját mutatta be. Az első helyen végzett együttes produkciójában néhány kiváló színészi teljesítményt és hibái ellenére is olvasható rendezést láthattunk. Bár a bíráló bizottság a második díjat a tornaváraljai (Tur. Podhradie) színjátszócsoportnak ítélte oda, ez nem fejezi ki eléggé a két együttes közötti tudásbeli különbséget. Kellér Dezső A szabin nők elrablása című vígjátékáról is bebizonyosodott, hogy az évek folyamán mennyire elavulttá, mondanivalójában kiüresedetté lett. A fesztiválon nagy sikerrel mutatkozott be a kassai Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium bábcsoportja. Wechsler Mária rendezésében a gimnazistákká növekedett Délibáb tagjai székely népballadák motívumaira írt játékot adtak elő. Ez a növekedés nemcsak a bábosok életkorát jelöli, de utal az együttes munkájának magas színvonalára is. DUSZA ISTVÁN sét sirató csodálatos gyászzenét, a Német Requiemet. Jellemző Brahmsra, hogy lúd- tollat használt, azt az írószerszámot, amely nem tűri a kapkodó sietséget, annál inkább alkalmas az energikus törlésekre. Mint ahogy az is jellemző rá, hogy legszűkebb baráti köréhez tartozott a Wagner-ellenességéről és vas- kalaposságáról hírhedt Hanslick, akit Verdi tréfásan a „zenekritika Bismarckjának“ nevezett. Maradi- sága midenben megnyilatkozott. A patriarchális viszonyok és a német császári birodalom híve volt, Bismarck csodálója, nem lelkesedett a szabad demokráciáért. Nem csoda, hogy megrögzött ellensége volt Lisztnek, aki haladó szociális eszméket vallott és szabadságot követelt a művészet minden vonatkozásában. („..valósággal rettegek mindattól, aminek Liszt-szaga van“ - írta egyik levelében Klara Schumann-nak.) Liszttel és Wagnerrel szemben érzett ellenszenvét Schumanntól örökölte. A gyűlölködést Klara Wieck, Schu- man özvegye, a tüneményes zongoraművésznő tovább szította, még engesztelhetetlenebbül, mint egykor férje és annak baráti köre. Brahms, aki reménytelenül szerelmes volt Klárába, már csak merő lovagiasságból is osztotta nézeteit, ám kétségtelen, hogy az asz- szony hatása nélkül is ugyanerre az álláspontra jutott volna, hisz egy világ választotta el a két nagy újító művészi céljaitól, forradalmi törekvéseitől. Brahms nem előre, hátrafelé tekintett, eszményképei az elmúlt korok mesterei voltak; Bach és a barokk szerzők, de elsősorban és mindenekfölött Beethoven. A néptribüni pátoszú, vérbeli demokrata, a szabadságvágyat műBevallom, felemás érzéssel ültem be a lipcsei Operaházba Dietmar Seyffert Rómeó és Júliájára. A Shakespeare-mű korábbi balettváltozatára gondolva attól tartottam, hogy egy se vége, se hossza, pátosszal teli balettdrámát vagy egy modernkedó tánckölteményt látok majd, amelynek nem sok köze lesz a veronai szerelmesek történetéhez. Hogy egy jó dramaturgi- ájú, lendületes, egyszerűségében is hatásosan megkomponált darabnak örülhetek majd, az meg sem fordult a fejemben. Mert végül is kellemes csalódásban volt részem. Dietmar Seyffert kompozíciójában a zene, a dráma és a tánc csodálatos harmóniát alkot, s az előadás egyetlen fokkal sem romantikusabb, mint ahogy azt Shakespeare megírta. A Prokofjev zenéje nyomán született műnek december 25-én volt a bemutatója; az első szereposztásban Jevgenyij Kalinov, a másodikban Thomas Vollmer táncolja Rómeót. (A 25 éves Kalinov a leningrádi Kirov Színház tagja; másfél esztendeje táncol Lipcsében.) Júliát Marina Otto és Angela Philipp felváltva kelti életre. És most ahelyett, hogy részletesen vázolnám a darab cselekményét, úgy gondolom, többet ér, ha inkább arról számolok be, hogy mitől volt szép és érdekes ez az előadás. Először is attól, hogy nem volt tele keserű felhangokkal. Ahol csak a darab lehetővé tette, a lírai és a drámai jelenetek mellett a humor is teret kapott a színpadon. A koreográfus ötletességét, játékos kedvét már az első kép is hűen tükrözte. Az előadás ugyanis azzal kezdődik, hogy három pap sétál végig Verona főterén és bő csuhájuk alatt magasztos arckifejezéssel egy kurtizánt bújtatnak. Kora reggel van; egy-két álmos ember lézeng csak az utcán, így hát senki sem nevet az elkergetett hösszerelmesen, s még a piacra induló kofák is csak egymást ugveiben egyetemessé fokozó Beethoven és a hamisítatlanul polgári Brahms! Ám számára Beethoven a klasszikus zeneszerző mintaképe volt, az általa kitágított klasszikus nyelv és forma lebegett mindig Brahms szeme előtt. Egyéni tragédiája, hogy ami Beethovennél még teremtő és formáló élmény volt, élő, forrongó, lázadó anyag, az Brams korában már akadémiz- mus lett. Nagyszabású müveiben a beethoveni formákat követte, de az ujjongó extázis, a földtől elrugaszkodó felszabadultság, ami a nagy példakép zenéjét az egekig röpíti, sehol sem lelhető fel nála. Jellemző, hogy Brahms műveiben a scherzo helyét csaknem mindenütt borongó, lágyan meditáló intermezzo tölti be. Jókedve mesterkéltnek, görcsösnek tűnik. Ö a bölcs rezignácie, az őszi líra utolérhetetlen mestere. Őszi költő, akinek - mint Szabolcsi Bence írja - az is őszi mélabúnak sikerül, amit tavaszi boldogságnak szánt. A múlandóság pátosza nyer megkapó kifejezést műveiben. Zenéje ott a legszívbemarkolóbb, ahol panaszkodik; a Négy komoly énekben, a bensőséges szépségű Alt- rapszódiában, Schiller Siratóénekére írt vegyeskarában, a bibliai szövegekre épült Német Requi- emben, dalaiban, kamaramúvei- ben. A titáni erő nem sajátja, ám ott tud súlyos és férfias lenni, ahol más könnyen érzelmessé válna: megtorpanásaiban, szemérmesen titkolt fájdalmában. A klasszikus forma külsőségeihez ragaszkodó művészetét már kortársai akadémikusnak minősítették. Hogy ezeket a formákat máig ható, élő tartalommal töltötte meg, egyedülállóan egyéni hangvételét és művészi nagyságát bizonyítja. VOJTEK KATALIN rathatják. Aztán feltűnik Rómeó és ahogy azt Shakespeare megírta, Capuleték bálján hozza ót össze a véletlen Júliával. A két fiatal első látásra szerelemre lobban, de a kavargó tömegben többször is szem elöl veszítik egymást. Nem sokkal később az erkélyjelenet következik. (A megoldást kicsit furcsának találtam, de az is lehet, hogy csak nekem tűnt annak. Az erkély ugyanis egy hatalmas kalitkához hasonlít, amelynek csupán a teteje nyitott, így a koreográfus, rabmadárként ábrázolta Júliát). Rómeó hatásos mozdulatsorokkal és szép grand játékkal táncolja körbe a lányt, aki csak kezét és fél arcát tudja szerelmesének adni. Lőrinc barátot a gyóntatószékben látjuk először, jobbról Júlia, balról Rómeó kérleli ót, hogy minél hamarabb adja áldását rájuk. Miután a két fiatal örök hűséget fogad egymásnak egy lírai pás de deux után, Lőrinc barát magára marad félelmével. A második felvonás a karnevállal kezdődik és Mercutio halálával ér véget. A koreográfus minden jelenete^, minden képet pontosan kidolgozott. Még a mellékszereplőkről sem feledkezett meg; aki színpadra lép, az el is árul egyet s mást emberi vonásaiból. Mercutio pajkos egyénisége azonban háttérbe szorul a nagy kavalkád- ban, s csak akkor kerül újra a figyelem középpontjába, amikor megjelenik a kevély, beképzelt Thybalt. És itt indul meg a tragédia sora is: Mercutio nem bírja elviselni Capuleték magabiztosságát, kiveszi Rómeó kezéből a kardot, és egyre kihívóbban vív. A helyzet kiéleződik, Thybalt orwul leszúrja őt, de a halál elől ö sem menekül. Angela Philipp Júliája nem vergődik Thybalt és Rómeó között; neki a szerelme mindennél fontosabb. Az első és egyben utolsó együtt töltött éjszaka után Páris ismételt közeledését hidegen elutasítja, s nem sokat törődik apjával sem, akit magára haragít. A Lőrinc baráttól kapott varázsitalt is bátran issza ki, hiszen amikor felébred, Rómeó már ott lesz mellette. A zárókép: a kriptajelenet. Rómeó és Júlia még egyszer megölelik egymást, aztán bekövetkezik a kettős tragédia, és lehull a függöny. A koreográfus biztosra veszi, hogy a néző betéve tudja a sztorit, ezért úgy vitte a színpadra a történetet, hogy az egy percig se legyen unalmas. így aztán a táncdráma kulcsjelenetei megmaradtak, a cselekmények sora lerövidült, de ez egyáltalán nem vált az előadás kárára. És végül a táncosokról. Thomas Vollmer Rómeója tele volt kama- szos szenvedéllyel, határtalan életörömmel; táncos teljesítménye semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Siegfried Martini Wende Mercutiója a halálos szúrás után tetszett igazán, a Páris grófot megformáló Wemer Stiefel viszont minden jelenetében remekelt. De jók voltak a többiek is: Olaf Gerbig, Simone Nitschke és Norbert Thiel, Thybalt, a Dajka és Lőrinc barát életre keltői. Egyedül Angela Philipp Júliáját éreztem szereposztási melléfogásnak. A táncosnő ugyanis adós maradt Júlia szertelenségével és ami még ennél is fontosabb: fiatalságának vonzerejével. SZABÓ G. LÁSZLÓ Bemutató a Tháliában Ma mutatja be a MATESZ kassai (Košice) Thália Színpada Csokonai Vitéz Mihály ismert klasszikus bohózatát Kamyóné, avagy a vénasszony szerelme címmel Az énekes változatot, amelyet a Thália Színpadon láthatunk, Konrád József érdemes művész rendezte. A díszletet és a jelmezeket dr. Platzner Tibor tervezte, a zenét Dobi Géza szerezte. Az egyes szerepekben Gombos Ilonát (Karnyóné), Lengyel Ferencet (Karnyó), Mikula Róbertet (Samu), Hizsnyai Zoltánt (Lázár), László Gézát (Tipptopp), Pólós Árpádot (Lipitylotty), Várady Bélát (Ku- ruzs), Kádek Ritát (Boris), Kiss Ágit (Tündér), Mihályi Máriát (Tün- dérfi) láthatjuk. (d-n) A bélyi (Biel) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola színjátszói magyar népmese-dramatízációt mutattak be. (Gyökeres György felvétele) A MÚLANDÓSÁG PÁTOSZÁVAL Százötven éve született Brahms ÚJ SZÓ 6 1983. V. 5. KELET-SZLOVÁKIAI AMATŐRÖK VERSENYE
