Új Szó, 1983. május (36. évfolyam, 102-126. szám)
1983-05-31 / 126. szám, kedd
A kimondott gondolat: cselekvés Jegyzetek a XX. Jókai-napok vers- és prózamondóinak versenyéről Felnőttek - két kategóriában. Ezzel a megállapítással kell kezdenem, amely nem életkort jelöl; az előadók emberi, szellemi felnőttségére utal. S mindenekelőtt arra a bátorságra, amellyel a szavak átértékelődésének idején pódiumra állnak, hogy verset, prózát mondjanak - gondolatokat közvetítsenek. A negyedik kategóriában közép- iskolások vetélkedtek. A versmondók kilencen, a prózamondók nyolcán voltak. Az előbbi statisztika-ízű két mondat után talán könnyebbséget jelent tömören, átfogóan szólni arról, amit az előadóktól hallottunk. Sokszínű érzelmi és gondolati skálán megírt verseket mondtak klasszikusoktól, modernektől, csehszlovákiai magyar költőktől. Egyetlen esetben fordult elő, hogy a versválasztás téves volt, s az alacsonyabbrendü szöveg megtévesztette a versmondót. Sajnos legtöbben ebben a kategóriában értelmezték rosz- szul a verset, s olykor az izgalom hatására hánya-veti módon mondták a címet és a költő nevét. Mindenekelőtt a döntőbe jutott három előadóról kell szólni, akik sok tekintetben irányokat jeleznek. (Megjegyzendő, hogy idén ismét elődöntő-döntő rendszer segítette a zsűri, s nehezítette a versenyzők munkáját.) Gágyor Béda (első helyezett) csehszlovákiai magyar költő, Somos Péter versét mondta el. Értelmezésében kitágult a vers egyszerű szimbólumokból megformált tere, mintegy bizonyítva mit tehet hozzá a versmondó a költő teremtette gondolatokhoz. Héger Rudolf (második helyezett) Szilágyi Domokos Rekviem című versét mondta el. Bár a költő több gondolati rétegből, más-más formai elemekből építette fel versét, majdnem hiánytalanul sikerült gondolati és érzelmi gazdagságát közvetíteni. Szépe Edit (harmadik helyezett) Győry Dezső Emberi hang című versének részletét adta elő, helyenként pontosan ráérezve a költemény publicisztikus hangvételére. A prózamondók szövegválasztásáról elmondható, hogy egy-két kivételtől eltekintve, amikor a magazin-ízű humoros írás zavaró volt, többnyire értékes irodalmi alkotásokkal szerepeltek. Sidó Éva (első helyezett) egy nem mindennapi novellát mondott. Simonffy András Üres kád című írásának eleven párbeszédei; elvont gondolatisága próbára tették. A gondolati azonosulás, az érzelmek árnyalt megjelenítése, s mindenekelőtt a feszítettséget teremtő visz- szafogottság voltak produkciójának szembetűnő értékei. Bock Andrea és Weszelovszky Judit holtversenyben végzett a második helyen. Bock Andrea a prózamondó versenyek közkedvelt szerzőjének, Karinthy Frigyesnek A vendég című karcolatét mondta el. A dialógusból érzékletesen bontotta ki a beszélgetők jellemeit. Weszelovszky Judit Tamási Áron anekdotikus írását, a Szótartó Fü- työgit adta elő. Színes, eleven produkciót hallhattunk tőle. Nem távoliak még azok az esztendők, amikor a Jókai-napok ötödik kategóriás vers- és prózamondóiról, egy-két kivételtől eltekintve, sok bíráló szó hangzott el. Létszámban is kevesebben voltak, s teljesítményüket is kifogásolták. Két-három esztendeje azonban meredeken felfelé ívelő tendenciáról adhat számot az értékelő. A versmondók igen népes - tizennégy tagú - mezőnye kitett magáért. A pillanatnyi indiszpozíciót, apró szövegtévesztést kivéve, a bejutottakon kívül még legalább hárman a döntő mezőnyének tagjai lehettek volna. Kurucz Gabriella, Haraszti Mária, Nagy Gabriella egy-két ponttal maradiakéi. A döntősök közül kiemelkedőt nyújtott Gecse Jolán, aki Arany János Szondi két apródja című balladáját adta elő. Szokványokat ledöntő volt az, amikor a vers előtt és után, Kölcsey Ferencet idézte. Nem szólva arról az elementáris erőről, amely egy-egy kimondott szó, közvetített gondolat mögött feszült. Előadómüvészete (ezt minden kétség nélkül írom le) olyan magaslatokat ért el, ahol a vers gondolatisága, érzelmi hullámzása átjárja az előadót, a hallgatót - megteremtve azt a katarti- kus érzést, amelyet csak a tiszta gondolat kelthet. Vas Ottó (második helyezett) Majakovszkij Teli torokkal című mozgósító erejű versét mondta el. Bár gesztusaiban kissé felfokozott és eltúlzott volt, a vers elevenen hatott a közönségre. Csanaky Eleonóra (harmadik helyezett) Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című monumentális költeményéből mondott részleteket. A költő mélytudati rétegből fakadt verse három-négy fajta gondolati tartalmat is hordoz, amelyek megjelenítése az előadótól ironikus, önironikus, balladai és meditativ megközelítést kívánt. Az ötödik kategória prózamondó-mezőnyének döntőbe nem jutott tagjai közül is meg kell említeni Habodász Erikát, Dudás Pétert, Bejnrohr Juditot. S hogy a döntőben ki győzött, azt a zsűrinek sem volt könnyű eldönteni. Bárdos Ágnes (első helyezett) mellett a férfias erővel teli szöveg vibráló előadásmódja, s Kertész Ákos Makra című regényrészletének felfedezésszámba menő elmondása szólt. Vontszemű Henriett (második helyezett) olyan részletet választott Lakatos Menyhért Akik élni akarnak című írásából, amely rádöbbentő erejével mindannyiunkhoz szólt. Prózamondása inte- lektuális értelmezés nyomán lett pátosztól, érzelgősségtől mentes. Haraszti Mária (harmadik helyezett) vállalkozott a legnehezebb feladatra. Tamási Áron népi szürrealizmus ihlette, háborúellenes novelláját, a Szép Domokos Annát adta elő. Okát csak a fáradtságban kereshetjük, hogy a későn kezdődő döntőben az előző napi elődöntőben nyújtott teljesítményéhez képest produkciója kevésbé volt árnyalt. Az idei vers- és prózamondó verseny fontos hozadéka, hogy több olyan versenyzőt hallhattunk, aki a költői gondolat közvetítését intellektuális feladatnak, önmaga gazdagításán túl, művészi élményadásnak tekintette. Ez egyben jelzi azt is, hogy az ötödik kategória vers- és prózamondói közül megemlítettek és díjazottak mindegyike jelentkezhet a jövőben akár önálló előadóesttel is. Ez persze már az elkövetkező hónapok, évek munkájától függ. Bár merész gondolat, mégsem irreális: talán két-három év sem múlik el, s a Jó- kai-napokon önállóan szerkesztett előadóestek versenyének is örülhetünk majd. DUSZA ISTVÁN A MU SZOLGÁLATÁBAN Száz éve született Václav Talich 1880-ban egy cseh vidéki tanító- akkor már két gyermek apja- családja és környezete nem kis megdöbbenésére hirtelen elhatározással otthagyta biztos állását és beiratkozott Skuherský professzor prágai orgonaiskolájába. Ez a nyughatatlan szellemű, kiváló pedagógiai érzékkel megáldott, a zenéért mindent feláldozni képes ember volt az édesapja a felejthetetlen cseh karmesternek, Václav Talichnak, aki tőle örökölte zenei tehetségét, szorgalmát és szívósságát. Apja iskolájában kezdte meg hegedűtanulmányait, s tízéves korában már nyilvános hangversenyeken szerepelt Klatovyban és a környező kisvárosokban. Egy Klatovyban rendezett hangverseny, amelyen alkalma volt meghallgatni František Ondŕíčeknek, a cseh hegedűiskola akkori legkimagaslóbb egyéniségének játékát, döntő módon befolyásolta életének alakulását. Néhány év múlva már ott találjuk őt a prágai konzervatórium hegedűszakos növendékeinek sorában, annak az Otakar Ševčiknek a tanítványaként, aki pedagógiai munkásságával Európa egyik legrangosabb hegedűsközpontjává fejlesztette az intézményt, s olyan növendékek kerültek ki a keze alól, mint a felülmúlhatatlan virtuozitású Jan Kubelik. Talich konzervatórium! évei alatt valósággal nyomorgott. Egyik tanára felfigyelt a télen is nagykabát nélkül járó fiúra és Antonín Dvoŕák révén ösztöndíjat eszközölt ki számára. A konzervatórium elvégzése után, 1903-ban a Berlini Filharmónia koncertmestere lett, amelynek élén Nikisch Artúr, a világhírű magyar származású dirigens állt. Nikisch lenyűgöző egyénisége, fölényes szakmai tudása olyan hatással volt rá, hogy elhatározta, a hegedűt a karmesteri pálcára cseréli fel. Ez a vágya már a következő évben teljesült; Ogyesszában, ahol ugyancsak a koncertmesteri állást töltötte be, többször nyílt alkalma helyettesíteni a turnézó karmestert. Az 1905. évi feszült politikai helyzet arra kényszerítette, hogy elhagyja a várost. Rövid ideig Tbilisziben működött, majd visszatért Prágába. 1908 és 1912 között a ljubljanai filharmónia karmestere volt. Közben szüntelenül tanult, Lipcsében Max Reger óráit látogatta, később Nikischnél, majd Milánóban Arturo Vigninél tökéletesítette tudását. Három éven át vezényelte a plzeňi operaház zenekarát, ezt követően a Cseh Vonósnégyes tagja lett. Harminchat éves korában. 1919-ben hosszas keresgélés és huzavona után őt nevezték ki a Cseh Filharmónia vezető karnagyi posztjára. Ezzel új szakasz nyílt Talich és az együttes életében. A koncepciózus irányítás híján erősen leromlott zenekart hallatlan energiával és kitartással rövid idő alatt az európai hírű együttesek szintjére emelte. Született pedagógus volt, aki mindig pontosan tudta, mit akar és elképzeléseit maradéktalanul meg is tudta valósítani zenekarával. Gyűlölte az öncéllú csillogást, a felületességet, minden gesztusa, a próbákon elejtett minden szava a mű szellemét szolgálta. ,,Muzsikus nemzet vagyunk. Tehetség, temperamentum, szenvedély van a cseh zenészekben, de hiányzik belőlük a fegyelem“ - hangoztatta és könyörtelen harcot folytatott a régi rossz beidegződések, a rutin és a hanyagság ellen. Ebben nem ismert kompromisszumot. A zenekar repertoárját úgy építette fel, hogy abban mindig megkülönböztetett helyet kapjanak a cseh klasszikusok, elsősorban Smetana és Dvoŕák, ugyanakkor fáradhatatlan propagátora volt a kortárs cseh zenének is. A klasszikus mesterek közül Mozart állt hozzá a legközelebb. A mozarti érzelmek áradó világát grandiózus és tiszta formákba öntötte, vakító márványtömbökbe mintázva a vágyak és álmok kavargó áradatát. Vulkanikus teremtő akaratot és szenvedélyt sugároztak újszerű, minden akadémiz- musnak és sablonnak hadat üzenő Beethoven-interpretációi. A bécsi kritikusok ,,cseh Furtwángler- ként“ emlegették, sokan a cseh Toscaninit látták benne. 1925-ös budapesti turnéján meg kellett ismételnie Bartók Táncszvitjét és a magyar sajtó a világ egyik legavatottabb Bartók-dirigenseként magasztalta. A kiváló cseh karmesterek egész nemzedékét nevelte fel, s az ő nevéhez fűződik a Cseh Kamaraegyüttes megalakítása. Kivételes kvalitásait bizonyítja, hogy epizódszerű, rövid bratislavai működése is maradandó, hagyományteremtő nyomokat hagyott a Szlovák Filharmónia történetében. Bruno Walter, a kiváló német karmester szerint csak a valóban nagy egyéniségek képesek a nagy alkotók müveinek hű tolmácsolására. Ez az emberi és művészi nagyság volt a titka Václav Talich csodálatos interpretációs művészetének is. VOJTEK KATALIN- UU FILMEK Háború és béke IV. rész (szovjet) Novemberben, a szovjet filmek fesztiválján láthatták a nézők a világirodalom legnagyobb ívű történelmi regényéből, a Lev Tolsztoj Háború és békéje bői készült négyrészes szovjet film felújításában vetített első két részét, az Andrej Bolkonszkijt és a Natasa Rosztovát. Azóta már bemutatták a harmadik részt is, a Borogyinót, most pedig a nagyszabású film- változat negyedik darabját tűzték műsorra, Pierre Bezuhov címmel. A Szergej Bondarcsuk rendezésében 1964—67 között forgatott filmeposz a XIX. század első éveinek történelmi eseményeit, a napóleoni világtörténelmi csatát, a cári Oroszország atmoszféráját, az arisztokrácia életstílusát, a korabeli orosz életkörülményeket és szellemiséget idézi meg s teszi mindezt a tolsztoji hősök egyéni sorsának ábrázolásával. A negyedik rész kezdő képsorai a Moszkvába bevonuló Napóleont tárják a néző elé, majd a várost elhamvasztó tűzvész lángjai láthatók. Pierre Bezuhovot a franciák egy gyermek megmentése közben elfogják és halálra ítélik, ám kegyelmet kap. Megkezdődik a felszabadító háború, a visszavonuló ellenség üldözése. Napóleon elhagyja a várost, amelyet roppant áldozattal vett birtokba. Ä felszabadult Moszkva szinte szemlátomást épül újjá. A Rosztov-ház is benépesül, s lassan elcsendesül a fájdalom, amelyet Natasa Andrej herceg elvesztése miatt érzett. Feltámad életkedve, kivirul szerelme Pierre iránt... Szergej Bondarcsuknak a negyedik részben is remekül sikerült tolmácsolja Tolsztoj filozofikus gondolatait és grandiózus vállalkozását az eredetihez való hűség, a nagy tömegek szemkápráztató mozgatása, érzékletes fényképezés, a panoramatikus, színes sztereo technika kihasználása, jól jellemzett típusok felvonultatása teszi valamennyiünk emlékezetes élményévé. A sikerben nem csekély a részük a közreműködő színészeknek; Szergej Bondarcsuk (aki Pierre Bezuhov alakját keltette életre érdekes, rendkívül eredeti felfogásban), Ljudmila Szavelje- va (Natasa Rosztova szerepében), Vjacseszlav Tyihonov (Andrej Volkonszkij alakítója) és a többiek ragyogó alakításukkal igazi művészi élményt nyújtanak. A Háború és béke filmváltozatának egyik jelenete Ólomidő (nyugatnémet) Korunk jellemző értelmiségi nőtípusa - egy feminista folyóirat szerkesztője - a központi alakja Margarethe von Trotta harmadik játékfilmjének, az Ólomidőnek. Igényes, a mai NSZK társadalmipolitikai valóságával, a német múlttal való szembenézésre törekvő film ez, mely az 1981. évi velencei fesztiválon nagydíjat kapott. Margarethe von Trotta érdeklődésének fókuszában most is, Jutta Lampe és Barbara Sukowa, a nyugatnémet film főszereplői akárcsak előző filmjében (Nővérek avagy a boldogság egyensúlya címűben) két nővér áll. Míg korábbi alkotásában a két eltérő magatar- tású nővérnek a lelkivilágát vette bonckés alá, s a társadalmi viszonyok csak háttérként szolgáltak a történetben, addig mostani művében a politikum nagyobb hangsúlyt kap, hiszen a rendezőnő olyan kérdéseket vet fel, mint a feminista mozgalom, a terrorizmus, a burzsoá társadalom ellentmondásai. A két nővér (Jutta Lampe és Barbara Sukowa kiváló megformálásában) ebben a filmben sem ért egyet a másik magatartásával, tetteivel, ám nem szabadulhatnak egymástól. Juliannét, a lapszerkesztőt egyszerre terrorizálja a húga - aki történetesen az egyik legmegveszekedettebb terrorista - és az öt kereső rendőrség, de kényszerhelyzetbe kerül akkor is, amikor Mariannát elfogják és börtönben tartják. Egyéni tragédiákat sikerül nagyszerűen érzékeltetnie a rendezőnek, a két nővér viszonyának alakulásában egyet nem értésük okait vizsgálja s tapintha- tóvá teszi a német nemzet mentalitásában a háború után bekövetkezett változásokat is. A film megtörtént események alapján készült, s egyik szereplőjét a rendező Gudrun Ensslin terroristáról mintázta, aki 1977 őszén máig tisztázatlan körülmények között halt meg a stammheimi f egy házban. Az alkotás azonban a nővéréről, az újságíró Christiane Ensslinról szól, aki mindent elkövet - de hasztalan -, hogy fényt derítsen húga halálának okaira. Margarethe von Trotta e lélektani alkotásában nem vádol, nem ítélkezik, de nem is védelmez senkit, csupán a cselekedetek indítékait vizsgálja, arra keres választ, hogy miért cselekedtek éppen így vagy úgy azok, akiknek az ötvenes évek, az „ólomidő“ nyomasztó légkörében nyiladozott az értelmük. -ymÚJ SZÚ 4 1983. V. 31.
