Új Szó, 1983. május (36. évfolyam, 102-126. szám)
1983-05-30 / 125. szám, hétfő
A XX. Jókai-napokon vendég- szerepelt a Kralupy nad Vltavou-i művelődési központ színjátszó együttese. A Prágától huszonöt kilométerre fekvő Moldva-parti városnak 16 ezer lakosa van. A műkedvelő színjátszás a múlt században a cseh nyelvű nemzeti kultúra egyik letéteményese volt, s így természetes, hogy ebben a kisvárosban is száztizenöt esztendeje rendszeresen dolgoznak amatőrök. A cseh színház jubileumi esztendejében nem véletlenül hívták meg a rendező szervek Komáromba (Komárno) ezt a patinás együttest. Zdenék Pošíval és Juliana Jed- ličková rendezésében Gabriela Preissová, e századi cseh drámaíró, Mostohalány című drámáját mutatta be. A darab egy tipikus cseh faluban játszódik, ahol erősen hatnak a faluközösséget összetartó, ugyanakkor a társadalmi különbségeket is érvényesítő erők. Gazdálkodnak, s földművelő életformájuk megannyi konfliktusát sajátos módon igyekszenek megoldani. A társadalmi meghatározottság, a falu lakóinak vagyoni alapon való rétegződése azonban itt is a szerelmesek közé áll. Szerepet játszik még az alkohol is, amely lerombolja az emberek erkölcsi arculatát. Gabriela Preissová egyik legjobb ismerője az egykori falunak, ugyanakkor a drámai konfliktus mögött valamennyi drámájában meghúzódik a szociológiai alapossággal megrajzolt faluközösség. Nem véletlen, hogy a polgári szerzők közül éppen az ő darabját játsszák legtöbbször a cseh hivatásos és amatőr társulatok. A Mostohalány alapkonfliktusát az elhagyott, várandós szegénylány és az őt felamelynek döntéseit a rendezők csoportja befolyásolja a leginkább, öt rendszeresen dolgozó rendezőnk van. Egy esztendőben két- három drámát mutatunk be, ezek közül egy mindig a gyermekek számára készül. Városunknak nincs színháza, és annak ellenére, hogy Prága közelében fekszik, a mi együttesünk a hivatásos színházat is igyekszik pótolni. Nem véletlen, hogy olykor hivatásos szakembereket is meghívunk. A Mostohalányt is Zdenék Pošíval segítségével állítottam színpadra.- Miért tartják ezt fontosnak?- Pontosan azért, amit ön is észrevett az előadásban. Nem külsődleges megjelenítő eszközöket, hanem az embert belülről feszítő érzelmeket közvetítő színéSzáztizenöt éves műkedvelő együttes Cseh színjátszók a Jókai-napokon Gyály Kati rajza nevelő mostoha, a falu ítéletétől rettegő asszony kapcsolata adja. A dolog tragikuma abban rejlik, hogy ez nem az ismert sablonos kapcsolat. Az asszonyt és a nevelt lányát szeretet fűzi egybe, s a falu kegyetlen ítéletétől való félelem kényszeríti az anyát arra, hogy a titokban megszületett kisgyermeket elveszejtse... A Kralupy nad Vltavou-i amatőr színjátszó együttes előadásának nagy értéke, hogy ezt a balladai tömörségű tragédiát realisztikus felfogásban játszották. A visszafogott színészi játék és a mértékletesen stilizált díszletek teremtették meg feszültséggel teli alaphangulatát. A színészi teljesítmények ilyen fokú kiegyensúlyozottsága ritka jelenség az amatőrmozgalomban. Bármennyire is vegyes minősítést kaptak a Jókai-napo- kon a közönségtől, tagadhatatlan, hogy az extravaganciáktól mentes színházi szemléletet hirdető, korszerű színpadi formanyelvet ilyen magas szinten birtokló együttesünk mindeddig nincs. Az előadásról beszélgettem Juliana Jedličkovával, a társulat rendezőjével.- Milyen formai keretek között tevékenykedik együttesük?- A társulatnak hatvan tagja van. Munkánkat egy választott művészi bizottság irányítja, LEMEZ Omega XI. A rendszerező és minden megnyilvánulás mögött rejtett értelmet kereső elme számára szellemi kalandozásra csábító az Omega legújabb lemezének a borítója, amelynek a „jelentése“ azonban a lemez meghallgatása után teljesen egyértelművé válik. A zene, a szöveg és a borító ugyanis egységes koncepció szülötte, minden egy célt szolgál: korunk arculatának megrajzolását, egy lehetséges jövőkép föl vázolását. Dicséretre méltó az Omega szándéka, sokat ígérő az alapelképzelése, a megvalósítás azonban kissé felszínesre sikeredett. A mondanivalót elsősorban a szöveg hordozza (Sülyi Péter munkája), a zene csupán aláfestő kisegítő szerepet kapott. A lemez egyértelműen mutatja, hogy az Omega nem forradalmian újító és magassabb zenei régiókba törő zenekar, hanem zeneileg szintetizáló együttes. Nem törekszenek formai újításokra és öntörvényű zenei fejlődésre, hanem az éppen divatos zenei áramlatok egy részét ötvözik eggyé magabiztosan, profi módon úgy, hogy az egésznek mégis van némi sajátos hangulata. Az egyéni hang elsősorban a jellegzetes énekből, a jellegzetes felépítésű gitárszólókból, dallamfordulatokból fakad. Az Omega túllépett a hard-rock korszakon, felhagyott az űr-rock stílusával is. A mai Omega zenéje az új hullám és az elektronikus rock sajátos, popos keveréke. Új zenei ötletekkel nem találkozhatunk, de a profi hangszerelés és a biztos kézre valló zenei felépítés ismét élvezhetővé teszi a zenét. Az új zenei stílus és Kóbor János jellegzetes éneke azonban elég furcsa „színt ad“ az egyik dalnak. A Hatalom Színháza címűről van szó, amelyben az Omega együttes úgy szól, mint Amanda Lear. Valószínűleg véletlen a hasonlóság, de az Amanda Lear személyéhez fűződő esetek nyomán azonnal fellépő képzettársítás kissé groteszk „helyzetbe hozza“ az amúgy jobb sorsra érdemes dalt. Említettem már, hogy a szövegeket Sülyi Péter írta, aki az Omega űr-rock korszaka után tért visz- sza ismét egy együtteshez, örvendetes, hogy a semmitmondó szövegeket felváltották a közéleti ihletésű versek. A Sülyi által vázolt jövőkép első pillantásra elég pesz- szimista és lehangoló. Az ember atomizáltsága és manipuláltsága - ezek a legfontosabb jellemzők, melyeket a dalokból lepárolhatunk. Néhány számban azonban felvillan az ember igénye a továbblépés, egy igazságos világ megteremtése, a belső és külső harmónia megtalálása, az értelmes élet iránt. De Sülyi szövegeiből hiányzik a költőiség. Direkt információkat közöl a maguk nyers valóságában; hiányzik belőlük a meggyőző erő és a művészet. Mintapélda erre a Kenyér és információ, de többé-kevésbé a lemez valamennyi szövege. Az Omega tizenegyedik nagylemeze új színnel gazdagította az együttes lemezeinek palettáját. Kár, hogy markáns volta mellett nem eléggé kidolgozott. GYUROVSZKY LÁSZLÓ szí játékot szeretnénk mindig alkalmazni. Ehhez nyújtott nagy segítséget társrendezőnk. Emellett az értelmezésben, a mai néző számára izgalmas rétegeket is ő segített felszínre hozni.- Milyen a társulat dramaturgiája?- Nincs meghatározott keretek közé szorított dramaturgiánk. A cseh és a világirodalom legjobb, a nézőink számára legtöbb élményt, gondolati és érzelmi feltöltődési adó darabokat játsszuk el. Többek között Gogol Revizoriét, Tennesse Williams Orpheus alá- szálf\át, Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmok\át is bemutattuk.- Milyen a társulat szociális összetétele? önnek mi a foglalkozása?- A második kérdésre válaszolok először. A járási népművelési központ színházi szakelőadójaként dolgozom, s így talán szakmabelinek is tekinthetem magam, vagyis nem a szó szoros értelmében amatőrnek. Az együttesben pedagógusok, diákok, szakmunkások, hivatalnokok tevékenykednek. Van olyan tagunk, aki még a háború előtt kezdte az amatőr tevékenységet. Ez motiválja azt, hogy olykor különböző drámai formanyelven íródott darabokat mutatunk be. A generációk egymás- mellettisége befolyásolja dramaturgiánkat is.- Végül szóljon arról, milyenek a benyomásai a komáromi közönségről?- Nagy meglepetés volt számunkra ez a meghívás. Eleinte arra is gondoltunk, megértik-e majd ezt a tipikusan cseh darabot. Most már bizonyosak vagyunk abban, hogy nem idegen a komáromi közönségtől ez a világ. Pontosabban: ezek az erkölcsi problémák itt is meghatározók voltak a múltban. Mezőgazdasággal foglalkoznak az emberek, nemrég még hatottak a faluközösségekre azok az erők, amelyek e dráma alapkonfliktusa mögött is működnek, öröm volt itt lenni, öröm számunkra, hogy emberileg gazdagodhattunk, megismerkedhettünk egy hazánkban élő nemzetiség - a magyarok - szocialista kultúrájával. DUSZA ISTVÁN csillag van az égen“ Vázlat a peredi gyermek citerazenekarról (Decemberben Nyitrán, a Tavaszi szél... kerületi döntőjén történt. Többen lehettünk a próbateremben, amikor játszani kezdett egy, tizenévesekből álló citeraze- nekar. Abban a pillanatban félbeszakadtak a beszélgetések, mindenki őket nézte-hallgatta, egyszerűen nem lehetett figyelmen kívül hagyni, olyan megkapóan zenélt és énekelt a hét gyermek. Fellépésüket sem szalaszthatjuk el, mondtuk jónéhányan, s aki csak tehette, a nézőtérre sietett. A színpadon kimagaslóan szerepeltek, amiért az addig csak helyenként elégedett közönség ütemes vastapsát kapták jutalmul. Este, a gálaműsorban ismét felcsillant igazi tudásuk, nagy közönségsikert arattak, szinte mindenki megkedvelte őket. S az eredményhirdetéskor várni lehetett, hogy bejelentik: az országos döntőbe a peredi (Tešedíkovo) Csillag citerazenekar is bejutott.) Péntek délután van, amikor a helyi művelődési ház klubtermében beszélgetünk. Mindnyájan - Vankó Viola, Fiaska Anna, Ben- de Stella, Darázs Adrianna, Bán Aranka, Takács János, Takács Tibor- eljöttek, mint minden próbára, sőt számukra az lenne a furcsa, ha vezetőjüknek, Vankó Ferencnek valamelyikük hiányzása felől kellene érdeklődnie. Hiszen Tibor kivételével valamennyien a nyolcadik A-ba járnak, együtt énekelnek az énekkarban, a zeneiskolában hangszeren tanulnak, így a Csillag citerazenekar tagjai, immár ötödik éve együtt, nagyon összeszoktak, sokat tudnak egymásról. Múltidézéssel kezdődik a beszélgetés. Pereden már hagyománya van a citerázásnak, a hetvenes évek elején a faluban ismét összehoztak egy felnőtt citeraze- nekart, amelyben Vankó Ferenc is játszott. Ő azonban nem elégedett meg ezzel, mert cseperedő lányainak is kezébe adta a hangszert, hadd pengessenek, tanuljanak rajta. Amikor észrevette, hogy érdemes velük foglalkozni, támadt egy ötlete: jó lenne megalapítani egy gyermek citerazenekart, és lányainak bevonásával elkezdett munkálkodni elképzelésének megvalósításán. Akkoriban gyakran mondogatták neki, miért csinálja, ilyen úgy sem sikerülhet. De a citerázás nagy szerelmese nem hallgatott erre, zenéért is dobogó szíve mást parancsolt. Helyzetét nehezítette, hogy építőmunkás volt akkoriban (tavalytól a faluban dolgozik) és gyakran tartózkodott távol otthonától. Ilyenkor lányai segédkeztek, csalogatták hozzájuk az énekkarból a jobb hangú gyermekeket, hogy aztán sorban belekóstoljanak a citerázásba. És Vankóéknál mindenki ugyanazon a hangszeren gyakorolt, bontogatta tehetségét, csiszolgatta tudását, mígnem az érdeklődőkből heten maradtak. Belőlük alakult a zenekar, még 1978-ban, amikor a gyerekek alig érték el az asztalra helyezett cite- rákat. Akkor már mindegyiküknek megvolt a saját citerája, amelyhez szülői hozzájárulással jutottak. Mikor támogatóik fe*ől érdeklődöm, jóformán nincs kit említeniük. Amit tettek, végeztek öt éven át, azt csakis maguknak, jól összeková- csolódott kis közösségüknek köszönhetik. Szakmai tanácsot nem nagyon kaptak, a népdalválogatástól az irányításig minden a vezetőre maradt. Csak akkor vették őket észre, amikor már jól játszottak és sikereik voltak. Ezután az elismerés hangján beszéltek róluk... Nem, nem rangsorolják sikereiket. Pedig már sok helyen szerepeltek: eljutottak Magyarországra, tavaly Zselizen (Želiezovce) voltak, és járásszerte számos meghívásnak tettek eleget. Községükben alig akad olyan rendezvény, amelyen ne szerepelnének. Minden fellépés siker, külöo élmény, állítják. Ezért próbáltak, gyakoroltak olyan sokat. Kezdetben még Vankóéknál, később egy ideig az alapiskolában, majd a művelődési házban. Ma a helyi CSEMADOK- szervezet keretében működnek, szervezet segítségével az elmúlt időszakban a zenekar rangjához méltó népviseleti ruhákat varrathattak. Hogy csak az idén jutottak be először a Tavaszi szél... országos döntőjébe, abban közrejátszott az is, hogy a legutóbbi kiírás során egyszerűen nem volt kategória számukra. Most se lehetne egyértelműen mondani, hogy van, csak- hát elindultak és lépésről lépésre jutottak tovább. Korábban utólag adták tudtukra, hogy benevezhettek volna. Dehát ez már a múlté; a citerazenekar ezúttal készül és ott lesz a Tavaszi szél... országos döntőjében. Tavalyi zselizi bemutatkozásuk után, az idén mára versenyben szerepelnek ugyanott. „Este van már, csillag van az égen...“ éneklik majd citerájukat pengetve egyik műsorszámukban. S ha meglátom őket, ismét a színpadon, újra eszembe jut: amatőr mozgalmunk képzeletbeli egén a peredi Csillag fényesen ragyog. Valamennyi fellépésük után reménykedem: még sokáig. J. MÉSZÁROS KÁROLY Három húron pendülve Csótó László: Kórus (fehér tus) Az ember elhatározza, hogy népzenét játszik. Megtanulja a szakmát és közösségi-mozgalmi szellemmel áthatva elindul a pályán, hogy „fertőzzön“, terjessze a jót. Mert kell a népművészet, kell a táncház. Ez eddig rendben is van. Csakhogy emberünk - nevezzük Háromhűrűnak amikor már több táncegyüttesbe beépült, pótolhatatlanul van jelen, kezd követelésekkel fellépni. Csak akkor hajlandó játszani, ha fizetnek érte. A vezetők lenyelik a békát és fizetnek - oly formában, hogy a táncosok adják össze a pénzt. Három- hűrű vérszemet kap, kezd más dolgokba is beleszólni, mert ó mindenhez ért. Később olyan kijelentéseket tesz, hogy dilettáns az együttes vezetője stb. Közben az együttesek vezetői-fenntartói továbbra is fizetnek, ki hogyan tud. Háromhűrú megkóstolja az alkoholt és ízlik neki. Ekkor még inkább elengedi magát, nyilvánosan rágalmaz embereket. Mindenkivel összeveszik, mindenki rossz, mindenki dilettáns. Szerencsére azonban nem teheti ezt sokáig, lassan lassan kizárják mindegyik közösségből. Mondom, szerencsére. Es mondanom sem kell, hogy a népművelésben ilyen viselkedésnek nincs helye, népművelő nem engedhet meg magának ilyesmit. Előbb-utóbb a munkáját sem fogják igényelni, mert nemcsak hogy pénzhajhász, hanem megbízhatatlan is. Persze, ha lenne önkritikája, ha észrevenné, hogy benne is lehet hiba, hogy az ó zenéjében is előfordulhatnak disszonáns hangok... Szóval egy ember elhatározza, hogy népzenét játszik, Megtanulja a szakmát, ahol csak tud segít, mindenki tiszteli, becsüli. Aztán... És idővel példát vesznek róla... K. I. ÚJ SZÚ 4 1983. V. 30.
