Új Szó, 1983. május (36. évfolyam, 102-126. szám)

1983-05-24 / 120. szám, kedd

Dénes György hatvanéves

Manapság, amikor nincs valami nagy keletje a versnek, elrohanunk mellette is, mint annyi földi- emberi szép mellett, az érzékenyebb lelkületű kevesek kivételével - meglehetősen furcsán hangzik, de végül is jó leírni: sokak költőjét köszöntjük Dénes György személyében. Vagy egy kicsit óvatosabban fogalmazva, az imént említettek miatt: olyan költőt, akinek a nevét - felmérés bizonyítaná - ismerik a legtöbben a felszabadulás utáni irodalmunkból. Jómagam is az övét hallottam elsőként, még gyermekkoromban, az ötvenes évek elején, amikor egyik rokonunk fia a messzi nagyváros egyeteméről szünidőre hazatérvén Dénes Györgyről és az akkor újrainduló-formálódó csehszlovákiai magyar szellemi élet néhány más képviselőjéről beszélt családi körben. Véletlen volt, hogy fölmerült a neve, és mégsem az, hiszen három évtizeddel ezelőtt csak kevés felfigyeltető művelője van líránknak, Dénes György az egyik legtermékenyebb, és hát költőink közül az ő nevéhez fűződik a felszabadulás utáni első csehszlovákiai magyar vers és verseskötet megjelenése (1949. szeptember 4., Új Szó; Magra vár a föld, 1952), sőt, az első irodalmi díj is. Ilyenképpen a következő esztendőkben „ismerős költő“ művét láttam minden versében, melyekkel gyakran találkoztam.

És találkozhattunk mindnyájan lapok hasábjain, tankönyvekben, versesköteteiben, különböző ünnepi események alkalmával és érettségi értesítőkön. Ma sincs másképpen. Mindezek alapján mondhatnánk, az elmúlt három évtizedet tekintve: Dénes György a legnépszerűbb költőnk. És kérdezhetnénk, kívánhat-e ennél többet költő. Igen. Kívánhat, és kíván Dénes György is, tudván, hogy a népszerűség csalóka, nem biztos, hogy mindent jelent, nem biztos hogy jelenti például annak a célnak az elérését, melyet az egyik vele készített interjúban így mondott: „Ha jól meggondolom, soha nem akartam a fellegek között járni, csak néhány olyan verset írni, amely visszafáj az emberben. Nem tudom, sikerült-e. (...) Szolgálni akartam, nem tündökölni. Szolgálni a népemet, a népeket. (...) Én mindig újrakezdem, amíg mozogni tudok, amíg ki nem

esik a toll a kezemből, s vállalom, amit eddig tettem és gondoltam. Pályám göröngyös volt, de mindig tovább mentem az úton, ha botladozva is. Most is úton vagyok“. Úton, melynek végigjárásával nemcsak Dénes Györgynek, az embernek és költőnek az élete, fejlődésképe rajzolódik elénk, hanem egy kicsit a csehszlovákiai magyar nemzetiség és irodalom

Gyökeres György felvétele

története is, s ennek mintegy meghatározó kereteként a kor, mindenekelőtt az ötvenes évek.

Dénes György Gömörben született, Pelsőcön (Plešivec); Rozsnyón (Rožňava) végzett kereskedelmi iskolát. Ezután segédhivatalnok, alkalmi munkás, napszámos, laboráns, bérelszámoló, mígnem 1951-ben, otthagyván szülőföldjét, Bratislavába jön, a CSEMADOK Központi Bizottságának lesz alkalmazottja, és még ugyanabban az évben a Csehszlovák Rádió magyar szerkesztősége kulturális rovatának az élére kerül; itt dolgozik azóta is, nem törekedve - legalábbis én így tapasztaltam, tudom - látványosságra. Mint költő, irodalmár sem akart hangadó lenni, bevallotta, nem természete ez; és nem tartozik a hangos, a vitatkozó szellemek közé sem. írja verseit, s küldi őket Kedves Barátaim vagy - hun- cutkodva - Uraim megszólítással a szerkesztőségekbe. Időnként műfordításokkal jelentkezik,

a szlovák és cseh irodalomból, olykor egy-egy karcolattal, bök- verssel, recenzióval, irodalmi visz- szaemlékezéssel, vallomással, na és gyermekversekkel, melyek révén a legifjabbak között is ott van Dénes György, aki számára valóban nem volt könnyű a költői pálya, mégha a látszat ezt mutatja is. Persze, melyik költő számára könnyű?

Dénes György a felszabadulás a Februári Győzelem után indult, pontosabban: jelent meg a nyilvánosság előtt. Vagyis a nagy változások, az új társadalom lelkesedéstől fűtött építésének idején, amikor a költőtől (is) elvárták, hogy belső, szubjektív világát, „saját fájdalmait“ félretéve agitáljon, munkára sarkalljon verseivel, hirdesse a szebb jövőt. És Dénes György annyi más, nálánál fölké- szültebb, társadalmi-történelmi kérdésekben tájékozottabb költővel egyetemben eleget tett az elvárásoknak. Szinte ontotta magából a verseket, melyek azonban nélkülöztek minden mélységet, felszíni jegyekben, sémákban emelkedett a Jó a Rossz fölé, a boldog jelen a keserű múlt fölé; legfeljebb a forma utalt költészetre. Azért egy-egy versben, strófában meg-megcsillant a tehetség, mely később, a későbbi kötetekben egyre erőteljesebben kezdi mutatni magát, karaktert, stílust adva a Dénes György-i lírának. Rohamosan gazdagodik a szókincs, változatosabbá, sokszínűbbé válik a nyelvezet, érzékenyebb a formai eszközök alkalmazása. Ekkor már önmagát írja-adja költőnk, élményből, belső tájakról fakadnak föl a versek, legyen bár tárgyuk a táj, a szülőföld, a szerelem, a béke, a munka, a munkás- és parasztember, az ifjúság, történelem, közösségi sors, bármilyen jelenség vagy az élet és a halál. A kezdeti évek konstatáló, pateti- kus kinyilatkoztatásait fölváltja a tűnődés-töprengés, amely eleven tulajdonképpen a mai napig, amikor mind erősebben működik már az emlékezet is. Kérdezni késztet, felidézi, újragondolni múltakat, ifjúi éveket, valóra vált és nem vált álmokat. De ilyenkor is, vagyis amikor önmaga, saját élete versének tárgya, ott van közvetve vagy közvetlenül népe, amelynek szerető figyelemmel követi sorsát szüntelenül, és ott van minden békét óhajtó népek nagy közössége is. „Kié a jövő? Érezni szeretném: / nap ragyog-e, vagy alkony fodrozik? / Szelíd nyájamat bízván terelgetném / zsenge füvekről boldog otthonig. “

BODNÁR GYULA

Tanítványok tárlata

Érdeklődéssel néztem meg a bratislavai Cyprián Majerník kiállítóteremben Rudolf Pribiš szobrászművésznek, a Képzőművészeti Főikola tanárának hetvenedik szülétésnapja alkalmából, tanítványai alkotásaiból rendezett kiállítást. Érdeklődéssel, mert tudni akartam, kik és hányán végeztek ennél a kiváló művészpedagógusnál, s nem utolsósorban, hogy miképp érvényesül a hatása: a szobrász „kézjegyét“ látom-e, vagy inkább a szellemét érzem.

Rudolf Pribiš nemzeti művész azok közül a kiváló pdagógusok közül való, akik szeretik az igazi tehetségeket, féltő gonddal bocsátják útjukra a tanítványaikat, s akik elsősorban az egyéniség kibontakoztatására, önálló alkotói világuk megteremtésére ösztönzi őket. Ö egyike a huszadik századi szlovák szobrászat megalapozóinak. A prágai Képzőművészeti Akadémián Otakar Spániel kiváló cseh szobrászművész irányítása alatt tanult. 1950-től tanít a bratislavai Képzőművészeti Főiskolán, 1958-ban főiskolai tanárrá nevezik ki, 1959-től rektorhelyettes, majd 1963-68 és 1971-73 között az iskola rektoraként irányítja az intézményt. Persze, mindez még nem lett volna elég ahhoz, hogy tanítványai ilyen egyöntetűen, ilyen magától értetődően felsorakozzanak és bizonyítsák, hogy a szellemiség, amit tőle kaptak, kitörölhetetlen és örökké hat.

Rudolf Pribiš szobrászművész tanít'ványi Nagy Jánostól, Emil Venkovon, Karol Lackón keresztül külön világot képviselnek, és így nem véletlen, hogy az éremművészet világkiállításain már fiatalon részt vesznek. Ez a mostani tárlat tisztelet a tanárnak, s mindegyik kiállító elsősorban önmagát adja, és nem is akárhogyan. A klasszikus tiszta formák mellett sok a kiérlelt, gazdag eredményeket hozó kísérlet. Alexander Vika, Emil Venkov, Milan Jančovič, Milan Marciňa, Dušan Králik, Vojtech Pohánka, Tóth István, Karol Lacko, Gáspár Gabriella, de sorolhatnám mind a negyvenhat tanítványt, mind önálló, izmos egyéniség és ezt annak is köszönhetik, hogy kiváló tanáruk nemcsak tanította őket, de meg is értette és nagyon szerette mindannyiukat.

Annak idején, amikor Darázs Rozáliával beszélgettem, aki szintén tanítványa volt a mesternek, a fiatal szobrászművésznő többször is visszatért az iskolai évekhez, és megkülönböztetett tisztelettel említette Rudolf Pribiš nevét. A kiállítás után érzem csak igazán, mennyire őszinte volt. Rudolf Pribiš realista szobrász. Tanítványai között pedig a robusztus Emil Venkovon és a felkavaróan nyugtalan Nagy Jánoson, az egészen tiszta, mérnöki formákban láttató, a hideg ész fényében haladó Karol Lackón kívül megláthatok az oldottabb, poetikusabb formakultúra

felé hajló egyéniségek is. Mindez nemcsak azért volt érdekes, mert a fentieket láttam és tudatosíthattam, hanem azért is, mert Nagy Jánoson és Darázs Rozálián kívül felfigyelhettem Bódi László, Tóth István és Gáspár Gabriella nevére is. Az éremkészítés Rudolf Pribiš tanítványainak a legerősebb oldala. A műfaj maga is rendkívül dinamikus és számtalan művészi lehetőséget rejt magában. Az éremkészítők nemcsak állami megrendeléseket teljesítenek, hanem az intim kisplasztikai formát, a kevésbé költséges kivitelezést saját álmaik kifejezésére is felhasználják. Szabadon, függetlenítve magukat mindenféle igénytől, kötöttségtől, tisztán, a legjobbat és a legmélyebbet adják abból, amit adhatnak. Külön öröm volt azonban látni, hogy nincs nagy ellentét a különböző rendeltetésű munkák formavilága között. Ami előre viszi a műfajt, az később teret nyer a megrendelésre készített alkotásokban is.

Jó látni, hogy a fiatalabb művészek megpróbálják kitágítani és formailag megújítani a műfajt. A hagyományos plakettek mellett nemcsak gondolatilag, hanem formailag is megpróbálnak újat hozni. Végül is ez a Rudolf Pribiš nemzeti művész, pedagógus tiszteletére rendezett kiállítás legnagyobb érdeme.

NÉMETH JÁNOS

UJ FILMEK Bölcs Jarosláv

(szovjet)

Kijev megalapításának 1500. évfordulója tiszteletére készült ez az ukrán film, mely az orosz történelem egyik jelentős fejezetét tárja a nézők elé. Az alkotók, Grigorij Kohan rendezővel az élen, Bölcs Jaroszláv (978-1054) kijevi nagyfejedelem alakját állították érdeklődésük fókuszába.

temény, a Ruszkaja Pravda első változata, uralkodása idején építették a híres kijevi Szófia székes- egyházat.

(A film Bölcs Jaroszláv életének csak a legjelentősebb állomásait, a nagyfejedelem erényeit és érdemeit mutatja be, ezért érthető, hogy nem foglalkozik leányai és

Jelenet a szovjet filmből; a képen Jurij Muravickij

Az első ezredforduló után Vlagyimir Kijevi nagyherceg tizenkét fia között szeretné felosztani uralmát. Halála után Jaroszláv, Vlagyimir legbölcsebb gyermeke, Novgorod fejedelme négy évig harcol a kijevi nagyfejedelmi székért, amelyet 1019-ben el is nyer, egy pártütést legyőzve. Ö lesz Kijev nagyhercege, aki létrehozza az egységes orosz államot, megszilárdítja a vezető hatalmat. Bár Bölcs Jaroszláv békére, országa felvirágoztatására törekszik, mégis kénytelen fegyvert ragadni és hadat viselni, hogy megvédje az orosz államot. A besenyők elleni küzdelem az állam függetlenségének megerősítését jelenti, s kivívja Oroszország nemzetközi tekintélyét. Segítette állama kulturális fejlődését is: az ő idejében keletkezett a legújabb orosz törvénygyüjA kaméliás hölgy

fiai sorsával. Nem érdektelen azonban megjegyeznünk, hogy egyik leánya révén kapcsolatba került a magyar udvarral; Anasztázia lánya I. Endre magyar király felesége volt.)

Grigorij Kohan rendező Jaroszláv kijevi nagyherceget nem csupán bölcs, felvilágosult politikusként, bátor és becsületes hadvezérként, hanem szerető férjként és atyaként is ábrázolja. Széles folyamatában vizsgálja a történelmet, s a korszakban a politikust, az embert láttatja. Kiegyensúlyozott komponálás, érzékletes légkörteremtés, plasztikus képek, kidolgozott színészi alakítások (említsük meg közülük legalább a Bölcs Jaroszlávot alakító színész, Jurij Murvickij nevét) jellemzik a filmet.

(francia)

A kaméliás hölgy újabb, francia-olasz -nyugatnémet produkcióban készült filmváltozata (már a huszonnegyedik) bizonyára meglepi a nézőket, hiszen Mauro Bolognini, az ismert olasz rendező elődeitől eltérő felfogásban vitte vászonra a múlt századi történetet. Az új verzióban nem az ifjabb Alexandre Dumas regényének romantikus, vagy Verdi Traviátájá- nak melodramatikus sztorija^ elevenedik meg. Ö Párizs csodált és istenített kurtizánjának igaz történetét alkalmazta filmszalagra, pontosabban azt a félvilági nőt jeleníti meg, aki az ifjabb Dumas-t regénye megírására ösztönözte. Talán ismeretes, hogy a fiatal író halálosan szerelmes lett a múlt század negyvenes évei Párizsának legismertebb kurtizánjába, a hányatott életű Alphonsine Plessisbe, aki tuberkulózis következtében huszonnégy éves korában meghalt. A film tehát az író életrajzi elemeinek felhasználásával készült, mesterien érzékeltetve Franciaország akkori atmoszféráját. (Az ifj. Dumas huszonnégy évesen, 1848-ban írta a regényt, négy évvel később a művet színpadon is bemutatták.)

Mauro Bolognini a kaméliás hölgy életét - egy szegény leány sikertörténetét - hatásosan filme- sítette meg, elkerülve a könnyfakasztó szentimental izmus veszélyét. A Párizs legelőkelőbb és leggazdagabb urai által kitartott nő sorsát mértéktartóan, ízlésesen ábrázolta, nem engedett az olcsó hatásvadászat csábításának, peBruno Ganz és Isabelle Huppert a francia film egyik kockáján

ÚJ SZÚ

1983. V. 24.

dig e boldog-szánalomra méltó hölgy életének megelevenítése számos buktatót rejtett megában. A rendező a pikantériát teljesen mellőzve, elsősorban-a kor- és környezetrajzra ügyelt, nagy műgonddal, mesterien használta ki a helyszínek sajátos atmoszféráját.

A színészi alakítások kidolgozottak és kiegyensúlyozottak. Isabelle Huppert, Gian Maria Volonté, Fabrizio Bentivoglio, Fernando Rey, Bruno Ganz remek játékukkal teszik teljessé és lenyűgözővé a filmet. Akik évekkel ezelőtt megkönnyezték A kaméliás hölgy 1936-ban, Greta Garbo címszereplésével készült Geroge Cukor- filmet, a most bemutatott változatot látva, lehet hogy csalódnak, a legújabb verzió viszont mégiscsak közelebb áll az élethez.- ym -