Új Szó, 1983. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1983-04-15 / 88. szám, péntek
A megtett út HARMINCÉVES A CSEHSZLOVÁK-MAGYAR KÖZÖS KÖNYVKIADÁS CSAK NEGYED KILENC A kerületi amatőr színjátszó fesztivál után A legteljesebb számbavételt a kiadott művek felsorolása jelentené. Ez azonban aligha lenne megfelelő * méltatása annak a munkának, amelyet a két ország irodalmárai, szerkesztői és művelődéspolitikusai végeztek az 1953- ban megkötött egyezményt követően. Sem akkor, sem ma nem beszélhetünk elszigetelt munkálkodásról, hiszen a megszületett Csehszlovák-magyar kulturális egyezmény a művelődés minden területét átfogta, s azóta is mindennemű együttműködést meghatározott. Az esztendők során nemcsak mennyiségi gyarapodás mutatható ki, hanem a két ország társadalmi fejlődésével együtt formálódó irodalmi élet minőségi változásai is. A közös könyvkiadásról szóló egyezmény elsősorban a két ország kiadóiban tervezett magyar nyelvű publikációk számára teremtett megfelelő feltételeket. A lenini nemzetiségi politika szellemében segíti ma is a kulturális értékek kölcsönös cseréjét. Lehetőséget nyújt azonban a szakmai kiadványok, illusztrációs anyagok, litográfiák kétoldalú cseréjére is. Gyakorlati megvalósulása elsősorban a két ország népeinek közeledését szolgálja. Ezen belül is kiemelt helyet foglal el a Csehszlovákiában élő magyar nemzetiség művelődésének a szolgálata. Ennek eredményeként nem véletlen, hogy az elmúlt harminc esztendőben legtöbbször nem sokkal a cseh vagy szlovák eredeti megjelenése után olvashatták magyarul a két nép íróinak legjobb alkotásait. Ugyanakkor ezek a könyvek Magyarországon is nagy népszerűségnek örvendenek. Klasz- szikusok, modern és kortárs szerzők müvei jutnak el a magyar irodalom kincsestárából a cseh és a szlovák olvasókhoz. Az összehangolt kiadói tevékenységnek mindkét országban elismert gazdái vannak. Míg hazánkban a magyar nemzetiségi kiadó funkcióját ellátó Madách szolgálja a kapcsolatokat, magyarországi partnereivel, köztük a legnagyobbal, az Európa Kiadóval, addig a magyar írók könyveit csehül és szlovákul elsősorban a bratislavai Tatran illetve a prágai Odeon jelenteti meg. Igazságtalan lenne azonban ezekről úgy beszélni, mint kizárólagos tényekről, hiszen az egyezmény szellemében szinte valamennyi kiadó A cseh karikatúra antifasiszta hagyományai - ezt a címet viseli a Cseh Képzőművészek Szövetsége és a prágai Nemzeti Galéria által rendezett kiállítás, amely a Cseh írószövetség kiállítótermében május 9-ig tekintehető meg. Anyaga: száznegyvenegy gúnyrajz- az elnyomás, a kizsákmányolás, a reakció, a háború, a fasizmus ellen. A cseh karikatúra a múlt században született humoros rajzokból - a szociális egyenlőtlenség kritikájaként. A világválság, az Októberi Forradalom, a Csehszlovák Köztársaság megalakulása- mind-mind olyan esemény volt, amely hamarosan visszatükröződött a cseh képzőművészetben. Amikor a fasizmus réme Európára telepedett, a Harmadik Birodalom politikai emigránsai Prágában találtak menedéket. így 1934- ben cseh és külföldi művészek rajzaiból olyan nemzetközi karikatúrakiállítást rendeztek a Mánes Müvészegyesület székházában, amely az országhatárokon túl is nagy port vert fel: a német nagykövet tiltakozó jegyzéket nyújtott át a külügyminisztériumnak és kikényszerítette, hogy néhány különösen „kifejező“ gúnyrajzot leakasszanak a falról. Az osztrák és az olasz nagykövetség is tiltakozott egyes karikatúrák ellen, de tevékenykedik. Legfontosabbak a Pravda és a Kossuth, a Mladé letá és a Móra, a Príroda és a Mezőgazdasági, az Alfa és a Műszaki kiadók kapcsolatai. Már az egyezmény megkötését megelőzően is jelentek meg közös kiadásban könyvek. Az elsők Július Fučík Üzenet az élőknek, Jan drda ilrkeze városka és Peter Ji- lemnický Iránytű című alkotásai voltak. A szerződés esztendejében jelent meg 5 ezer példányban az Elvarázsolt erdő című szlovák népmesegyűjtemény, majd Pavol Dobšinský népmesefeldolgozásai és František Hečko Falu a hegyek között című regénye. A következő esztendőben már hazánkból 15 címszót vittek ki, több mint 176 ezer példányban, a behozatalt 36 mű 78 ezer példánya képezte. Ezek a számok éves méretben 1982-re a következőképpen alakultak: 61 címszót 383 ezer példányban exportáltunk, és 139 címszót 216 ezer példányban importáltunk. Az árnyalatok érzékeltetéséhez el kell mondani, hogy a magyarországi kiadókkal együtt végzett közös munka szerves részét képezi a Madách kiadó tevékenységének, illetve elődei - Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, Tatran Magyar Üzeme - munkájának. Munkája nyomán a magyarországi olvasók ezrei ismerkedtek a cseh és a szlovák irodalom kiemelkedő alkotásaival, s nem kevésbé a csehszlovákiai magyar irodalom íróinak, költőinek, publicistáinak müveivel. Ezzel egyidőben hatékonyan szolgálta a hazánkban élő magyar nemzetiség művelődését is, hiszen a közös könyvkiadásról szóló szerződés rendelkezik a világirodalom, ezenbelül hangsúlyosan a szocialista országok irodalmának Magyarországon megjelenő alkotásainak behozataláról. A harmincéves szerződés vitathatatlanul gyümölcsöző kapcsolatok kereteit adja. A szakemberek véleménye szerint (és ezt az ENSZ kulturális szervezetének, az UNESCO-nak az adatai is bizonyítják), összességükben a cseh és szlovák irodalmi alkotások közül legtöbbet magyar nyelvre fordítottak le. Az egyezmény valamennyi gyakorlati összetevője és vetülete példázza azt, hogy két szomszédos baráti szocialista ország együttműködésének milyena kiállítás egyre több látogatót vonzott, jelentős sajtóvisszhangja volt. Tizenhét cseh művész régi rajzait mutatja be a jelenlegi kiállítás - többek között a köztársaság éveit humorosan megörökítő Zdenék Kratochvíl, Josef Lada, V. H. Brunnek kell lenni, hogy az, az ott élő népek javát, kölcsönös megértését szolgálja. A harmincadik évforduló alkalmából a bratislavai Tatran Kiadóban megnyitott kiállításon láthatják az érdeklődők az ezidő alatt megjelent cseh, szlovák és magyar nyelvű könyvek egy részét. Jirásek, Hašek, Olb- racht, Wolker, Nezval, Čapek, Hviezdoslav, Jilemnický, Figuli, Jašík, Novomeský, Lukáč, Bunčák, Válek, Mináč, Rúfus magyar nyelvű fordításai mellett ott láthatjuk a középnemzedék képviselőinek - Feldek, Kot, Šikula, Ballek, Puš- káš, Johanides - könyveit is. A magyar olvasók körében az egyre növekvő érdeklődést szolgálja majd a Madáchban idén elindítandó két sorozat, a Cseh írók Könyvtára és a Szlovák írók Könyvtára, amelyekben külön-külön 25-30 művet akarnak megjelentetni. Létezik azonban a közös könyvkiadási egyezmény fájának egy új, eddig példa nélkül álló, most már egyre erőteljesebb hajtása is. A bratislavai Tatran és a budapesti Európa kiadók egyezményt kötöttek, hogy a szlovák és a magyar közös történelmi, irodalmi, művelődéstörténeti hagyományok megismertetésére elindítják a Bibliotheca Saeculorum című sorozatot. Ennek első kiadványa 1919 - A szocialista világforradalom útján című dokumentumkötet volt, majd ezt követte Med- nyánszky Alajos útleírása és mondagyűjteménye. Ebben a sorozatban az a rendhagyó, hogy mind a szlovák, mind a magyar változat egyidőben jelenik meg, és szerkesztésében mindkét ország szakemberei részt vesznek. A sorozat így sok tekintetben lehetőséget ad olyan vitatott kérdések eldöntésére, amelyre eddig különböző okokból nem kerülhetett sor. A sorozat azonban nemcsak szak- tudományi és filológiai szolgálatokat tesz, népszerű formában, igen vonzó külsejével az olvasók szélesebb körében is közkedvelt és keresett lett. Az utolsónak említett sorozat példázza azt, hogy a harmincéves közös könyvkiadást szabályozó szerződést egyik fél sem értelmezi mereven. A kulturális közeledés a szocializmust építő baráti országok között természetes velejárója közös munkálkodásunknak. DUSZA ISTVÁN ner, Antonín Pele, Josef Čapek, Adolf Hoffmeister stb. rajzait -, drámai kort tárva a mai néző elé, azt a kort, amikor a legjobb művészek a karikatúra fegyverével (is) harcoltak a fasizmus, a háború barbárságai ellen. (köp) A nyugat-szlovákiai magyar színjátszók kerületi versenyén a legszellemesebb mondást nem a színpadon, hanem a zsűri szobájában hallottam. A bíráló bizottság tagja az értékelés során az egyik világhírű cseh művészt idézte: megkérdezték tőle, mi a véleménye a látott előadásról, mire a neves művész így felelt, nem tudtam már mit tenni, hát megnéztem az órámat. Azt hittem már rövidesen éjfél lesz, s kiderült, hogy csak negyed kilenc. Mi tagadás, az öt este során jómagam is többször rápislantot- tam az órámra, s nemigen hittem el, hogy csak ennyi idő telt el. Ha borúlátó lennék, azt írhatnám, hogy hat előadást láttam, de egyik sem jelentett különösebb élményt, nem hozott szellemi izgalmat. Persze, azért ennyire nem sötét a kép, mert ha hibátlanul kidolgozott előadásoknak nem is, de szép színházi pillanatoknak, reményteljes próbálkozásoknak azért tapsolhattunk - igaz, nem túl gyakran. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy nem minden esetben éreztük, a rendező vagy a csoport miért azt a darabot viette színre, mi az, amit önmagukról, önmagunkról szeretnének elmondani, a színházművészet eszközeivel. Nem értelmezték a szöveget, nem próbálták megkeresni a színműben azt, ami itt és most érdekes, izgalmas, tanulságos lehet szereplőnek, nézőnek egyaránt. Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy több esetben az előadások a minimális szakmai igényeknek sem feleltek meg, akkor nem csoda, ha a néző úgy érezte; rászedték, hiszen a plakátok színházi előadást' hirdettek, ám e helyett többször szövegfelmondást volt kénytelen végighallgatni. Nézzük meg, milyen előadásokból vontam le a fenti következtetéseket. A nagyfödémesi (Veľké Uľany) színjátszóknak egyértelműen az volt a céljuk, hogy előadásukkal szórakoztassanak. Ebben nincs semmi kifogásolnivaló, hiszen vígjátéknak, zenés komédiának is helye van a színpadon. Igen ám, de szakmailag ezt is meg kell csinálni. Az Isten véled édes Piroskám gyengécske, majdhogynem bárgyú vígjáték, amelyben talán a helyzetkomikumokra lehet úgy-ahogy építeni, s néhány embertípus, jól ismert helyzet karikatúrája mutatható fel. Sajnos, a nagyfödémesiek ezzel is adósaink maradtak, pedig többre, másra is lenne ambíciójuk, ha tudatosítanák, hogy a szórakoztatás nem jelent okvetlenül igénytelenséget, idétlenkedést. A mostaninál sokkal átgondoltabb, invenciózusabb előadást láttunk már a lévaiaktól (Levice) is. A sok szép sikert megért, A kategóriás, Garamvölgyi Színház előadásában Örkény groteszk világa bizony nem jelent meg a színpadon. Nagy László rendezőnek nem sikerült kikerülnie a szimultán színjáték buktatóit, s emiatt (is) statikussá vált a játék. Örkény több rétegű szövege egysíkúvá vált, az áttételeiben is felfigyeltető történet pedig szentimentális drámává szürkült. A valóban ambiciózus csoportra, rendezőre többek között az is jellemző, hogy a balsikerből is tanul, a továbblépés érdekében levonja a szükséges következtetéseket. Meggyőződésem, a színházi hagyománnyal rendelkező lévaiaknak is lesz erejük erre. Az értelmezést, az „olvasható“ rendezői munkát hiányoltuk a du- naszerdahelyiek (Dunajská Streda) előadásában is, habár ezt a darabot több rendező kezdte el, majd a félbehagyott munkát Ro- manovics Lívia próbálta befejezni. Mindenképpen érdemes tovább dolgoznia, mert a Nagytakarításból a tehetséges szereplők révén a mostaninál jóval többet ki lehet hozni. Ugyancsak sokkal izgalmasabb, stílusában egységesebb lehet majd a nagymegyeriek (Calovo,) előadása is. A Bodnár Gyula -Szigeti László rendezőpáros jót és roppant nehezet választott: rendező és színész legyen a talpán, aki Majakovszkij Poloskáját nem a szövegfelmondás szintjén, egyénien értelmezve viszi színre. Egyelőre itt csak sejteni lehet a rendezés koncepcióját, az előadás még nem állt össze kerek egésszé, habár néhány jó jelenet azt sugallja, hogy a csoport képes lesz a májusi nagymegyeri bemutatón - s nemcsak ott - izgalmas színházi előadást probukálni. Ezen a fesztiválon már a szép színházi pillanatoknak is örültünk, s ezekben a muzslaiak előadása során is volt részünk. Grosch Gábor rendező és az ambiciózus színészek főleg A debreceni lunáti- kus első felvonását varázsolták egyénivé, mondhatnánk azt is, hamvassá, „tündéri realista“ játékstílusukkal. Ezután már nem volt erejük mértéket tartani, s a játék egyre inkább kabarévá silányult. Néhány fölösleges rész elhagyásával, több színpadi szituáció lerövidítésével nemcsak rövi- debb, hanem ötletesebb és tem- pósabb is lehetne ez az előadás. Az érsekújváriak (Nové Zámky) immár hagyományosan sokszereplős darabot vittek színre, biztos mesterségbeli tudással. Minden esetben éreztük Záhorszky Elemér és a tapasztalt színészek munkáját. Plasztikusan bontották ki a cselekményt, jó dramaturgiai érzékkel kurtítottak a szövegen. A kifogásom elsősorban az, hogy néhány jelenet már-már szentimentálissá vált, holott Schiller Ha- ramiákját manapság éppen ellenkezőleg kellene játszani: megtisztítani az érzelgősségtől, mert így domborodhat ki a mű értéke, társadalombírálata. Hazafelé mintha a természet is a látottakat vetítette volna újra elém; ködös időben araszolgat- tunk az úton. Volt hát idő meditálni a látottakon. Kollégáimmal abban egyeztünk meg, hogy várjunk a végkövetkeztetésekkel, hiszen a jubileumi, huszadik Jókai-napo- kig még egy hónap áll a csoportok rendelkezésére. Remélhetően kihasználják ezt az időt, s előadásaikkal igazolják, hogy amatőr színjátszó mozgalmunk nem jutott zsákutcába, s hogy igenis, van létjogosultsága. Befejezésül meg kell dicsérnünk a rendezőket: a kerületi népművelési központ szakelőadóját, s a helyi szervezőket. Jó szervezéssel igazolták, hogy kerületi fesztiválnak is lehet hangulata, közönsége, nem kell okvetlenül üres széksorok előtt, csak a zsűrinek játszani. Érsekújvárott legalább kétszázan voltak minden este, kétszer telt ház volt akkor is, amikor a tévében focimeccset közvetítettek vagy krimi ment. íme, mi mindent lehet elérni, ha a szervezők nem kibúvókat keresnek, hanem azt teszik, ami a dolguk: propagálnak, nézőket toboroznak, s igy teremtenek légkört a színházi előadáshoz. SZILVÁSSY JÓZSEF Vlastimil Rada: A fasiszták háborús tánca A gúnyrajz fegyverével Prágai tárlat Az érsekújváriak előadásának egyik jelenete (Gyökeres György felvétele) DJ SZÓ 6 1983. IV. 15.
