Új Szó, 1983. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1983-04-12 / 85. szám, kedd
ssa*?;. Nemcsak együttesében él szelleme Száz éve született A. V. Alekszandrov Nehezen találunk a világon még egy olyan országot, ahol any- nyi kiváló művészeti együttes működik, mint a Szovjetunióban. Ami különösen vonzó a szovjet együttesekben, az a sokszínűség; mindegyiknek van olyan vonása, sajátossága, amely kizárólag rá jellemző. Aligha lehetne összetéveszteni például a Mojszejev együttest a Nyirfácskával, avagy a Pjatnyickijt az Alekszandrov együttessel, nem is szólva az egyes köztársaságok, autonóm területek sajátos kultúrájára, népi, nemzeti karakterisztikumaira, hagyományaira építő együttesekről. Ami mégis mindegyikükre jellemző, az a rendkívül magas művészi színvonal, a bravúros technika, a nehézséget nem ismerő, fölényes mesterségbeli tudás. A koreográfiák a térformák, a mozgásmotívumok és a karakterek kimeríthetetlen, sokszínű változatát adják, eleven képet nyújtva a sok- nemzetiségű, hatalmas ország gazdag népművészeti hagyományairól. Az együttesek sajátos arculatának, markáns jegyeinek kialakítása egy határozott művészi koncepció eredménye, amely rendszerint egyetlen személy, a csoport művészeti vezetőjének - gyakran alapítójának - érdeme. Ilyen egyéni alkotói kézjeggyel rendelkező személyiség volt a száz éve született Alekszandr Vasziljevics Alekszandrov is, a ma már az ő nevét viselő, méltán világhírű együttes létrehozója, karnagya és művészeti vezetője. Alekszandrov zenekedvelő családban nőtt fel, tehetsége már kora gyermekkorában megnyilvánult. Először a pétervári, majd a moszkvai konzervatórium növendéke volt, s kiváló adottságaira jellemző, hogy tanulmányai befejezése után azonnal pedagógus- és karnagyként nyert elhelyezést. Először a nagy múltú moszkvai konzervatórium előadójaként, majd professzoraként működött, 1928-tól pedig a Moszkvai Kamaraszínház karnagya. Ezzel szinte egyidőben őt bízták meg a moszkvai Állami Énekkar vezetésével. 1928-ban hozta létre a Szovjet Hadsereg Ének- és Táncegyüttesét, a mai Alekszandrov együttest. Ma már nehéz elképzelni, hogy ez a tagjainak számát tekintve is impozáns együttes egy tizenkét tagú kórusból jött létre. Repertoárján elsősorban népdalok szerepeltek. Az együtteshez kapcsolódott Alekszandrov zeneszerzői tevékenysége. Számtalan népdalfeldolgozást készített, de írt saját kórusmüveket, indulókat, mozgalmi dalokat is, amelyek rövidesen az egész országban ismertek és népszerűek lettek. A kórus csodálatosan tiszta, biztos, kifejező énekmódjával aratott sikert, tagjának lenni kitüntetésnek számított és számít. Az eredetileg tucatnyi emberből álló együttes 1933-ban már háromszáz tagot számlált. A lírai hangvételű dalok ihletett, árnyalatokban gazdag tolmácsolása ugyanolyan jellemző volt rá, és jellemző ma is, mint az erőteljes, dinamikus kórusművek temperamentumos, férfias megszólaltatása. Erő és könnyedség, finom hajlékonyság és sodró lendület jellemzik produkcióit. A második világháború alatt Alekszandrov fáradhatatlanul járta a hadszíntérré változott országot, kórusával erőt és lelkesedést öntve a harcoló katonákba. A háborút követő időszakban ismét intenzívebben foglalkozott a zeneszerzéssel. Művei között szerepelnek zenekari művek, kórusok, népdal- feldolgozások, tömeg- és mozgalmi dalok, ő komponálta a szovjet állami himnusz zenéjét is. Noha a szovjet kórusművészet nagy mestere már harminchét éve halott, munkássága ma is hat. Alkotó szellemét nemcsak egykori együttese őrzi. Művészi igényessége, szakmai tudása, embersége élő példa minden szovjet kórusvezető számára. VOJTEK KATALIN Aki a látást változtatta meg Victor Vasarely hetvenöt éves 1908. április 9-én született Vásárhelyi Győzőként, Magyarországon. Nevét az op-art nonfiguratív képzőművészeti irányzattal kapcsolatban emlegetik. A hatvanas évek elején Párizsból indult hódító útjára ez az alkotói szemlélet és módszer, amely optikai eszközök alkalmazásával váltja ki a mozgás látszatát, színek kombinációival kelt különböző érzéseket az emberben. Elsősorban a szem alkalmazkodó képességét, illetve bizonyos formák, technikai megoldások, színek alkalmazásával annak tökéletlenségét igyekszik a képzőművészet szolgálatába állítani. Persze, túl egyszerű és egyben méltatlan is lenne a Franciaországban élő és alkotó művész munkásságát ezzel a száraz meghatározással behatárolni. Életének meghatározó mozzanata, hogy 1930-ban Párizsba ment, ahol kezdetben fekete-tehér formákból alkotott optikai hatású képeket. Művészetének céljairól, módszereiről így vallott: ,,Kiruccanásaim után a dimenziók feletti légiességbe, meggazdagodva, ismét visszatértem a síkhoz. A horizontnak egy nagy körét bezárva, megállapítottam, hogy a két dimenzió még távolról sem merült ki. A látásmód, legyen bár illúzió, vajon nem tartozik a kinetizmushoz? A retinát ért támadás nem okoz-e vibrálást? Márpedig a legnagyobb ellentét a fekete-fehér. Mennyire termékenyítő volt számomra a fototechnikai tapasztalat! Negatív-pozitív, diapozitív, foto- gramma, a fekete-fehér érzékcsa- lódásos játékai. Innen indult ki felfedezésem: ugyanannak a kompozíciónak a fekete-fehér megoldásából automatikusan adódik egy másik fehér-feketében megoldott kompozíció. A két mű minőségileg egyenlő, egy időben azonos és homlokegyenest ellenkező tükörképek. Ebből származott filozófiai következtetésem, hogy a fekete és fehér jelek, a múlt eszméinek olyan elkerülhetetlen ellentétei, mint »nappal és éjszaka«, »angyal és ördög«, »jó és rossz«, valójában egymást kiegészítő fogalmak. Annak, aki már látta Vasarely kinetikus festményeit, grafikáit (esetleg azok reprodukcióit), nem szükséges bizonygatni, hogy a színek, vonalak, geometriai formák átalakításával, változtatásával és váltakoztatásával leírhatatlan hatást ér el, s egyben megmagyarázhatatlan érzelmi gyönyörűséget kelt. Például a pécsi Vasarely Múzeum egyik plakátja, amelyen a híres zebrákat sokszorosították. Ránézve olykor szempihentető optikai játéknak tűnik fel, olykor érzéki csalódásból eredő örömet ad. Ebben a múzeumban egymás mellett látva, egymásból kinőve, alakulva és változva érthetjük meg leginkább az op-art lényegét. Azt, mennyiben járulhat hozzá a kőrengetegnyi lakóterületeink emberi léptékeinek megteremtéséhez, a színek nagy felületeken való alkalmazásával, harmonizálásával a lelki harmóniák és sokirányú pszichés kapcsolataink erősítéséhez. Vasarely élettereket szervez, formákból, színekből. Mondják róla, hogy nemcsak festő, szobrász, de kiváló építész is - „a jövő század építésze“. Egyike azoknak, akik először állították a művészet szolgálatába az elektronikus számítógépet; ő ennek segítségével végezte formakombinációs és színbontó kísérleteit. Sikerült létrehoznia és kiválasztania azokat a formákat és színárnyalatokat, amelyek pszichikai hatásukkal leginkább szolgálják a humánumot. Hatása ma már szinte kimutathatatlan, hiszen urbanisztikai megoldásainak ezernyi követője, festészeti és szobrászati kísérleteinek százezernyi alkalmazója van. Mindany- nyiunk javára. DUSZA ISTVÁN Mitől fél! Miért fél és mitől? Este egyedül a szobában, betörőktől, farkastól, az iskolában a tanító nénitől, pedig jó tanuló, a rendőrtől, a kísértetektől - és még mennyi mindentől... A szülők gyakran értetlenül állnak az ilyen félelmek előtt. Esetleg arra gondolnak, hogy az ő gyerekükkel valami rendkívüli, nagy baj van, hogy gyilkosokat, zöld szemű óriásokat, kísérteteket emleget. Pedig többnyire nincs semmi rendkívüli baj. A félelem - egy bizonyos mértékig persze - az élet természetes, elkerülhetetlen velejárója. Mi lehet mégis az oka és mit tehetünk, hogy a gyerek dolgát megkönnyítsük? A félelemnek sok és bonyolult oka lehet. Az azonban biztos, hogy a félelem tudatos tárgya legtöbbször nem azonos a félelem okával. A tárgyat a gyerek rendszerint meg tudja nevezni, az okot azonban nem ismeri. Vannak úgynevezett külső és belső félelmek. Nehéz őket elkülöníteni, de mégis szükséges. A külső félelmek valóságos külső okokra vezethetők vissza; betegség, haláleset a családban, a szülők veszekedése, válása, családi titok és így tovább. A gyerek nem tudja, hogy ezért fél, hogy ettől fél s valami mást, a falon megjelenő árnyakat, ijesztő állatokat nevez meg félelme tárgyául. A szülőknek talán sejtelmük sincs róla, hogy amikor a gyerek a farkastól vagy a rablótól fél, valójában durva apjától retteg. Eszükbe sem jut, hogy válási szándékuk esetleg összefügghet azzal, hogy a gyerek hetek óta nem mer egyedül maradni a szobában. A külső történéseket a gyerek fantáziája átalakítja. Előfordul, hogy a családi élet nyugodt, harmonikus és a gyerek mégis fél. Rosszat álmodik, fél a haláltól, pedig közvetlen környezetében senki sem halt meg. Valamennyiünkben élő ősi félelmek ezek, amelyek egyike vagy másika az életkortól, a gyerek érzékenységétől, külvilági hatásoktól függően fölerősödhet. A leggyakoribb ősi félelem a szeretett személy elvesztésétől, a biztonság hiányától, az egyedül- maradástól való félelem. De a legszomorúbb családi esemény is elviselhetővé válik, ha a gyerek nem érzi a titkot, amely magányossá teszi, ha a rossz dolgokról beszélhet anyjával, apjával, ha még sírni is szabad, ha nem kell úgy tennie, mintha nem tudna semmiről. Beszélni kell róla, hogy a halál szomorú és visszavonhatatlan, de az emberek sokáig élnek, a halálos betegségek nagyon ritkák és így tovább. A válás rossz, de a gyereknek továbbra is szabad szeretnie mindkét szülőt - bármelyikénél marad is - és öt is szereti mind a kettő. Nehezebb mit kezdeni a belső félelmekkel. A gyereknek biztonságot ad, ha anyja, apja megérti, megérzi félelmét. Lehet ezekről is beszélni, de óvatosan. Nem jó, ha a szülő nem vesz tudomást az ilyen félelmekről, de az sem jó, ha pszichológusként viselkedik, s kimond olyan dolgokat, amelyek a gyerek legbensóbb, legmélyebb érzései. Nem szabad megijednünk a gyerek félelmétől, ám ha a félelem tartós, ha heteken, hónapokon át víssza-visszatér, vagy olyan erős, hogy a gyereket akadályozza a tevékenységben, teljesítményében és az alvásban - forduljunk szakemberhez, pszichológushoz. V. BINÉT ÁGNES UJ FILMEK Halál egyenes adásban (francia) Tudományos-fantasztikus film a Halál egyenes adásban, az alkotás e műfajnak azonban nem jellegzetes darabja. Bertrand Taver- nier munkája eltér a szokványos sci-fiktől, hiszen a jövő világát nem a nagy tudományos felfedezések, a hallatlan fejlődés korának mutatja, hanem a civilizáció hanyatlásaként láttatja. A műfaj hagyományos külsőségei, a szemkápráztató trükkfelvételek, a fanszony nem is beteg, de megfelelő diagnózist felállítva elhitetik vele, hogy menthetetlen és gyógyszeres kezeléssel előidézik haldoklását. Csapdába esik, a tévétársaság cinikus producerének csapdájában vergődik, manipulálják őt. S mert nem hajlandó a tévé feltételeit elfogadni, vagyis eladni önmagát, a saját halálát - kétségbeesetten menekül a világ szeme elől nem sejtve, hogy újdonsült Romy Schneider és Max von Sydow a francia filmben tasztikum látványja is elmarad, az alkotó egy ősrégi nagyváros ütött- kopott házai között bonyolítja a cselekményt. Csak egy-egy hipermodern épület és berendezés sejteti, hogy a történet a jövő évszázadban, pontosabban kétezerhuszonegyben játszódik. Egy tudományos kísérlet a film kiinduló alapja: az egyik tévétársaság operatőrének szemébe minikamerát ültetnek be. Az operatőr e kamerán át szemléli a környező világot, a látottakat pedig a stúdiónak továbbítja. A tudomány korszerű vívmányát, az emberi szembe rejtett kamerát egy új tévésorozat készítésére kívánják felhasználni. A tévé producere a pornófilmek s az erőszak látványától megcsömörlött nézőknek újfajta izgalmat akar nyújtani, s az a sátáni ötlete támad, hogy egyenes adásban közvetítsék egy asszony haldoklását. Mivel a szenvedés az emberiség számára már ismeretlen fogalom, a lassú agonizálás feltételezésük szerint kellő izgalmat keltene s felcsigázná a nézők érdeklődését. Valójában az aszIstenke teremtményei alkalmi ismerőse, a tévé operatőre, szüntelenül árgus szemmel figyeli őt... Komor lélektani dráma a Halál egyenes adásban. A figyelmes néző a látottak alapján többféleképpen magyarázhatja az alkotó üzenetét. Felfoghatja a filmet a fogyasztói társadalom tömegtájékoztató eszközeinek éles kritikájaként ( szenzációhajhászás és izgalomkeltés érdekében nem riadnak vissza a legaljasabb módszerektől sem), vagy a civilizáció hanyatlásának víziójaként, esetleg parabolaként, illetve példázatként az élet, halál, szabadság és lelkiismeret kérdéseiről. Akárhogy értelmezzük is a film mondanivalóját, egy biztos: Bertrand Tavernier alkotása - melyben a tavaly elhunyt Romy Schneider, továbbá Harvey Keitel, Harry Dean Stanton és Max von Sydow játssza a főszerepet - az utóbbi évek egyik legérdekesebb és legeredetibb vállalkozása; mesterségbeli tudással készült, mély értelmű, gondolatébresztő mű. (Puerto Ricó-i) Nem hiszem, hogy valaha is játszottak nálunk Puerto Ricó-i filmet. A távoli szigetországból érkezett Istenke teremtményei ezért is érdemel külön figyelmet s aki előítéletből eleve „leírja“ ezt a filmet, jó mulatságtól fosztja meg magát. Mert bár igaz, hogy Puerto Ricó- ban eddig még nem nagyon forgattak jelentős filmet, s Jacob Morales író-rendező nevét sem hallottuk, a most látható alkotás azonban rácáfol hiedelmeinkre. öt történet, borsos pikantériával fűszerezett szatirikus vígjáték ostorozza az emberi butaság megnyilvánulásait: a kapzsiságot, az élvhajhászatot, a kivagyiságot, az álszenteskedést. Morales a polgári erkölcsöt bíráló példázataiban a környezetrajz elnagyolt, a karakterek viszont annál nagyobb hangsúlyt kapnak; a gazdag örökséget megkaparintó csinos özvegyasz- szony, a püspököt lóvá tevő szélhámos, a „halál előtt“ őszintén feltárulkozók, a szerelmet vásárló prostituált nő, a kétfajta kötődés vonzásában élő férfi jelleme telitalálat. Nem nehéz felismerni a film forrásait: a harsány olasz humor, Boccaccio, vagy Bunuel, illetve Truffaut hatását. De talán nem ez a lényeg. Fontosabb, hogy Morales személyében olyan művész jelentkezett, aki görbe tükröt tart az emberek elé s fordulatosán, kihegyezett poénokkal, szellemesen mesél róluk. -ym-A mozik most játsszák Jaromil Jireš Részleges napfogyatkozás című filmjét, melynek főszerepét Lucie Pátiková (a képen) alakítja ÚJ SZÚ 4 1983. IV. 12.
