Új Szó, 1983. április (36. évfolyam, 77-100. szám)

1983-04-18 / 90. szám, hétfő

ÚJ szú 5 1983. IV. 18. A Malomároktól a világbajnokságig A háromszoros bajnok jelenlegi gondjai Derült égből - villámcsapás Háromszoros országos bajnok (legutóbb 1978 és 1979-ben) BEK- és KEK-győztes - ez olvasható a ČH Bratislava férfi röplabdacsapatának névjegykártyáján. Az elmúlt évek egyik legsikeresebb klubja az idei bajnokság rajtja előtt két ízben is benyújtotta kérelmét a sportág vezetőihez, halasszák el az extraligába jelentkezés időpontját. A szaka­vatottak is túlzásnak, furcsának tartották a klubvezetés, az edzők lépését, s akkoriban mi is eléggé értetlenül álltunk Pavel Schenk edző. a volt nagyszerű válogatott játékos és asszisztense, Rudolf Matejka elkeseredésével, pesszimizmusával szemben. Mi volt a letargia kiváltó oka?- Az 1982/83-as bajnoki idény­ben szerény céllal indulunk: a bentmaradás kiharcolásáért - nyilatkozta még az ősz derekán Schenk edző. Mindnyájunk meg­csak az előbb említettek sújtották az együttest, de az intézkedés miatt több tehetséges játékosától vált meg, Kopečnytôl, Ŕímantól, Rajtától és Patrikától. A válogatott Az átlépés gondolatával ,,koketáló“ Rybníček (10-es számmal) maradt a háromszoros bajnok együttesében. Felvételünkön a másik bratislavai együttes, az UK sánca fölött száll el leütése (Vojtišek felvétele) lepetését látván a következő ma­gyarázatot fűzte szavaihoz. - Az előző bajnokság befejeztével a csapat sikereiben oroszlánrészt vállalt játékosok zöme kivált az együttesből. Miért e hirtelen búcsú? - tört fel bennünk a kérdés. Nézeteltéré­sek, vagy talán anyagi előny volt a motívum?- Ez is az is. És teljességében egyik sem egészen. A jelenlegi áldatlan állapot talán leginkább annak tudható be, hogy egy admi­nisztratív intézkedés következté­ben a röplabda-szakosztály kény­telen-kelletlen búcsút vett az él­sportközponttól. Ez számos előny megvonását jelentette (edzőtábo­rozás, közös étkezés - s ezáltal súlyellenőrzés - ,rehabilitáció s más a fejlődés szempontjából fontos dolog). Nehéz évad vár ránk, amihez hozzájárul a kedve­zőtlen sorsolás is. A ligarajt után kétszer idegenben játszunk, s mindjárt utána itthon az erős Brno ellen lépünk pályára. Megtör­ténhet, hogy az első fordulók után 0 ponttal folytatjuk. S mivel a baj csőstül jár, nem­Vannak sportolók, akiknek sportpályafutása szinte teljes egé­szében reflektorfényben zajlik, sőt szinte minden pályán kívüli velük kapcsolatos eseményről is tudo­mást szerzett a sportközvéle­mény. Ez még sokszor olyanokra is érvényes, akik nem mindig a legnépszerűbb sportágakban a legjobbak, „csak“ kiemelkedő egyéniségük révén kerültek az ér­deklődés középpontjába. De va­jon, amikor az ő eredményessé­gük képezi a szóbeszéd tárgyát, hány szurkolónak jut eszébe, hogy ez a népszerűség, esetleges si­kersorozat egyáltalán bekövetke­zett-e volna, ha nincs a „szürke" középmezőny, a jó de különöseb­ben nem kiemelkedő képességű sportolók a vetélytársak derékha­da? Ez utóbbi kategóriába tarto­zókról jóval kevesebb szó esik - indokolatlanul. Amikor az első ökölvívó liga legutóbbi fordulójában a Spartak Komárno-Spartak Dubnica összecsapásra készülődtek a csa­patok, egy komáromi ,,öreg“ fiú a szokásosnál is izgatottabban ké­szülődött az esti programhoz, pe­dig ezúttal nem húzott kesztyűt, nem - a sokszor bizonytalan ki­menetelű - csatához készülődött, hanem öltönyben, nyakkendőben kellett szorítóba lépnie. Bakonyi kiszemelt kerettagjai számára ter­mészetesen élsportközpontbeli le­hetőségeket kellett keresni. A bajt tetőzte, hogy a csapat magva- amely két éve márcsak rábeszé­lésre marad - is cserbenhagyta társait, edzőit.- Pipa és Králik a vráblei csa­pathoz szerződött. Az okokat ne firtassuk, a tényen ez már nem változtat - mondta Pavel Schenk.- Cifra a Dukla Trenčínben, No­votný az RH Prahában játszik, Kroča tanulmányai végeztével ha­zament Gottwaldovba, Sirvoň pe­dig Finnországban játékosedző­ként próbál szerencsét. Halanda és Rybníček sem biztos ember, ők is ,,koketálnak“ a távozás gondo­latával. Halanda és Rybníček maradt. Az első beszélgetés óta jó öt hó­nap telt el, közben befejeződött a bajnokság hosszú lejáratú ré­sze. Most már bizonyosak lettünk afelől, hogy a volt háromszoros bajnoknak nem lesznek gondjai a bentmaradással. Sőt, két héttel ezelőtt még a 2. helyen álltak a táblázaton, s csak a bajnoki cím legnagyobb esélyesétől, a prágai testvérklubtól elszenvedett két ve­Gyula tíz év után először nem azért lépett a kötelek közé, hogy „pofonokat váltson“ ellenfelével, hanem búcsúzni jött a csapattár­saktól, ellenfelektől, a nézőktől, akik annak idején nagyon sok csa­patmérkőzésen biztatták őt és tár­sait. Bakonyi nem volt sztár a szori­reség miatt estek vissza a 4. hely­re. Schenk és Matejka edzők őszi letargiája után számunkra ez ugyanolyan meglepetés volt, mint az akkori elkeseredés. De Schenk mester arcáról még mindig nem tűntek el a gondok szántotta ba­rázdák:- Jó, jó a negyedik hely! - vet­hetnék sokan a szememre, hisz annak, aki rövid ideje még a kie­sésről beszélt, ez csak öröm lehet. Én nem tartozom azok közé, akik siker esetén hamar leplezik a gon­dokat. Az ilyen siker úgyis csak átmeneti, a felmerülő problémákat mindenképp meg kell oldani. Ilyen például az ingadozó teljesítmény. Egy élvonalba tartozó klub nem engedheti meg magának azt a fény­űzést, hogy a megnyertnek tűnő mérkőzéseket elveszítse. (Igaz, ránk a fordítottja is jellemző, mi elvesztetteket nyertünk.) S azt sem, hogy 10-12 tagú kerettel, ebből három adogatóval játssza végig a bajnokságot. Minden vala­mire való csapatban húsztagú ká­derrel dolgoznak. A bővítésre akad lehetőség. Nem lenne esetleg okosabb egy olyan megoldás - kérdeztük hogy a ligától minden valószínű­ség szerint búcsúzó Slávia UK csapatától „kölcsönvett“ kulcs­emberekkel megerősíteni a ČH Bratislavát, így legalább egy, a bajnoki címért csatasorba állít­ható együttes legyen a szlovák fővárosban. Hogy a főiskolás klub tekintélyén se essék csorba, a nők esetében ellenkező „húzáshoz“ folyamodni. Schenk edző is e megoldás híve lenne, de a vég­ső szót nem ő, s nem mi mondjuk, ki. Ezért egyelőre el is hessegeti magától ezt a gondolatot. Az „életben maradt“ gondokat saját erejükből igyekszik orvosolni.- A felmérések alapján új edzéstervet dolgozunk ki, amely­nek része a szigorú egyéni edzés­munka. S eltérünk attól a nálunk tévesen elterjedt nézettől, hogy több az jobbat is jelent. Egy kitűnő NDK-beli szakember szerint mi tönkre tesszük a játékosokat az­zal, hogy a versenyidőszakban is naponta kétfázisos röplabda­edzést tartunk (osztom a nézetét!) ahelyett, hogy az egyik edzés erőnléti lenne. Nemrégiben vala­mennyi játékossal őszintén nyíltan elbeszélgettünk, s a véleményeket figyelembe véve szeretnénk már a közeljövőben rendbe hozni dol­gainkat. Szurkolunk Schenk edzőnek és védenceinek, hogy törekvésüket mihamarabb siker koronázza. A csapat játékszínvonalának emelkedése elvégre az egész sportág javát szolgálja. URBÁN KLÁRA tóban, csak“ megbízható csapat­tag, - aki ha kellett - négy-öt súlycsoportban „pendlizett“ csa­patérdekből. Lefogyasztott, kop­lalt, s ha éppen kellett két-három reggelit, ebédet fogyasztott el, hogy a mérlegeléshez „felhízzon“ a nálánál erősebbek közé - mert a csapatnak erre volt szüksége.- Nem te, én vagyok Vincent Lukáč!- Hiába mondod, úgysem egyezem bele. Tegnap te voltál ő, ma viszont én akarok Vinco lenni! - ellenkezett a múltkor a belváros egyik csendes, forgalommentes utcáján „betonkorongozó“ a gyer­mekhad két játékosa. Hogy kettő­jük közül azon a napon melyikük érezhette magát megtisztelve vá­logatott jégkorongozónk nevének a „felvételével“, nem tudom. Ab­ban viszont biztos vagyok, hogy napjainkban országszerte renge­teg apró „Vincent Lukáč“ kergeti a korongot a jégen, az utca asz­faltján, a különböző talajú játékte­reken. E nagy népszerűség is azt igazolja, hogy a Kelet-szlovákiai Vasmű jégkorongcsapatának 29 esztendős csatára nem akármi­lyen képességű sportoló. Jó két évtizeddel ezelőtt ő is úgy indult ezen a pályán, mint a mostani jégkorongozó-futballo- zó gyermekek. Szabadidejének jelentős részét szinte naponta a lakhelyük tőszomszédságában húzódó városliget rögtönzött sportpályáin töltötte. Elsősorban focizással, de amikor befagyott a Malomárok vize, örömmel szed­te elő korcsolyáját és próbálta utá­nozni nagy példaképét, a szovjet Harlamovot.- Kezdetben a labdarúgás volt a mindenem, míg a jégkorongo­zást csak kiegészítő sportként űz­tem. Hogy a sorrend később meg­változott, abban számomra lábtörés­sel végződött labdarúgómérkőzés a „ludas“. Ez akkor történt, ami­kor a Lokomotíva kölyökcsapatá- ból fél lábbal már az ifjúságiban voltam. A sérülésből ugyan hamar felépültem, de utána minden erő­sebb rúgáskor fájt a bokám. Ha viszont a korcsolyacipőt jó szoros­ra befűztem, órákig futhattam a jé­gen. így lettem jégkorongozó. Tizenhétévesen került a kassai (Košice) jégkorongcsapat felnőtt­jei közé, de akkor szinte már min­dent tudott, amit egy ligás-játékos­nak tudnia kell, illetve illik tudnia a jégen, hiszen anyaegyesületé­nek különböző korosztályú csapa­taiban mindig komolyan vette az edzéseket. Azóta tovább fejlődött, gyors, kitűnő korcsolyázó, szem­füles, s mindenekelőtt szakavatott mestere a góllövésnek. Az első ligás mérkőzéseken eddig több, mint háromszázszor talált az el­lenfél kapujába, a válogatott szí­neiben pedig csaknem ötven gólt ütött. Az 1982/83-as bajnoki évadban 49 góllal lett az első liga gólkirálya, ugyanakkor 21 gólt eredményező átadása volt, ő lett a legproduktívabb ligajátékos is.-Tudom, testalkatomtól nem igen ijednek meg a védők - hiszen csak 176 cm magas vagyok és 76 Ellenfelei között a tíz év alatt ott volt a sportág színe-java: Pusztai, Franek, Tykva, Vajda, Jakab, Boťanský, Barszcz, Kovács, Pavlov, Gonda, Osička... Emlékszem, egy két évvel ez­előtti Spartak-OSP Galanta mérkő­zésre, amikor a vendégek sokkal jobbak voltak, mint a hazaiak, mégha a számszerű eredményből- 8:12 - erre nem is lehetett követ­keztetni. Emlékszem még az egyes részeredményekre is, de mindössze egyetlen olyan „ütkö­zet“ volt, amelyre alighanem még most is nagyon sokan emlékez­nek: Bakonyi vívott Vajdával szik­rázó nagy csatát a nagyváltósúly­ban. Nem tudom, hágy néző látta azt a mérkőzést a legutóbbi fordu­ló kétezer szurkolójából, de ami­kor felhangzott a búcsúzók tiszte­letére a „Szép volt Gyula“ -kórus, nyilván közülük is szép számmal „biztatták“ a búcsúzót, aki talán még sosem könnyezett a kötelek között, de ezúttal megtette... Talán azért, mert amikor elő­ször fordult meg a fejében, hogy szögre akasztja a bokszkesztyűt, még ilyen, a szorítóban merőben szokatlan „szerelésben“ is színre kell lépnie. Könnyezett, de örült- és nehéz szívvel távozott. (mészáros) (Vojtišek felvétele) kilogramm súlyú - ezért inkább a fürge, gyors váltásokon alapuló játékot választottam. Természete­sen a lövéseket is igen sokat gya­korolom. Amikor például visszajöt­tem a Dukla Jihlava együtteséből, gyakran előfordult, hogy a csapat edzése után bátyáimmal, Imrich- hel és Jozeffal még a jégen ma­radtunk egy ideig és különböző „családi“ versenyeket rendez­tünk. Nem titok, futásban, illetve gyorskorcsolyázásban Jozef jobb nálam, Imrichtől pedig elsősorban a korongvezetés technikáját tanul­hattam. Persze, rengeteget tanul­tam edzőimtől is. Mindemellett ta­lán bennem is lehetett valami, született adottságnak nevezhető jégkorongvonzalom és kitartás, mert különben aligha maradok hű mindmáig ehhez a számomra szép, de sokak által kemény játék­nak tartott sportághoz. Apropó, kitartás. Vincent Lu- káčra ez is legalább annyira jel­lemző vonás, mint ez, hogy jó góllövő, ügyes korcsolyázó és szemfüles csatár. Vagy talán még inkább!- Amikor a labdarúgásnak kénytelen voltam búcsút mondani, eltökéltem, hogy hokista leszek. Élvonalbeli, Harlamov-féle. Per­sze, amíg az ember eléri célját, sok nehézséget, akadályt kell le­küzdeni. Én vállaltam a küzdel­met. Gyermekkoromban például temérdekszer előfordult, hogy kék-zöld foltokkal tértem haza egy-egy meccsről. Nem mondom, szüleim, akik aktívan ugyan nem sportoltak, de öt gyermekből négyünket élvonalbeli sportolóvá neveltek, ezt nem nézték jó szem­mel, de azért nem tiltottak el a jég­korongozástól, nekem pedig a rú­gások, az ütések vagy a kapott pofonok nem szegték kedvemet. Később az időhiány jelentette szá­momra a legnagyobb gondot, ugyanis a kohászati ipariskola el­végzése után bányamérnöknek tanultam. Közben nemcsak klub­csapatban játszottam, hanem az országos válogatottban is szere­peltem. Szerencsére a főiskolát már sikeresen befejeztem, így mostanában valamicskével több a szabad időm, többet lehetek családom körében és játszhatok négyéves kislányommal, Lenká­val.- Hogy a Kelet-szlovákiai Vas­mű csapatának az utóbbi időben jól megy a játék, az elsősorban a csapatszellemnek, a kemény edzéseknek, a játékosok küzdeni­akarásának és részben közönsé­günknek köszönhető. Nyugodt lel­kiismerettel állítom, hogy szurko­lótáborunk az elmúlt évek során legalább annyit fejlődött, mint a csapat tudásban. Szüleim pél­dául, akik a múltban egyes szur­kolók sportszerűtlen viselkedése miatt nem szerettek kijönni mér­kőzéseinkre, mostanában szinte minden bajnoki találkozón ott van­nak, s ott ül, figyel feleségem is. Ami pedig a válogatottat illeti, azt hiszem, az idei világbajnokságon eléggé ütőképes csapat képviseli hazánkat. Társaim küzdőszelle­mét és tudását ismerve szinten biztosra veszem, hogy éremmel térünk haza az NSZK-ból. Hogy az milyen fémből lesz, nehéz megmondani. GAZDAG JÓZSEF Boncsek Péter szakosztályelnök ajándékot nyújt át a búcsúzó Bakonyi­nak (foto: Mészáros) Búcsú a szorítótói...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents