Új Szó, 1983. március (36. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-03 / 52. szám, csütörtök
Az olajpiacon is kettőn áll a vásár A kőolaj ára újból lázba hozta a mély válságba került tőkés világ- gazdaságot. Ezúttal azonban nem felfelé, hanem lefelé indult el az iparilag fejlett államok energia- és nyersanyagellátásában még mindig döntő szerepet játszó „folyékony arany“ ára. A vezető kőolajexportáló OPEC-országok legutóbbi konferenciáinak határozatai szerint egy hordó kőolaj eddig 34 dollárba (tonnánként 250 dollárba) került. A rotterdami piacon azonban a hordónkénti szabadkereskedelmi ár a magas kínálat és a lanyhuló kereslet következtében 30 dolláros szintre süllyedt. Ezt követően először Anglia jelentette be, hogy hordónként 3 dollárral csökkenti olajának az árát, majd pedig Nigéria folytatta a sort négy és fél dolláros árcsökkentéssel. Az olajpiacon kialakult új helyzet élénken foglalkoztatja a tőkés közgazdászokat, akik különböző ellentmondó következtetéseket vonnak le belőle. Egyesek a gazdaság megélénkülését várják az olcsóbb olajtól, mások viszont beláthatatlan méretű gazdasági és pénzügyi összeomlástól tartanak. Bizonyára az olajár optimális szintű stabilizálására lenne most a legnagyobb szükség, de azt sem lehet tudni, hogy milyen eredményekkel járnak majd az érdekelt olajexportáló államok erre irányuló közös törekvései. Az olajár kérdése túlságosan bonyolult, főleg azért, mert több éve érvényesülő tendenciáknak a következménye, miközben az árra ható körülmények és tényezők jelentős mértékben felhalmozódtak. Az ügy hátterében azonban a tőkés érdekszférák, elsősorban az olajmonopóliumok és az általuk befolyásolt hatalmi körök különböző gazdaságpolitikai-stratégiai koncepciói is érvényesülnek, amelyek rejtett jellege csaknem lehetetlenné teszi a várható fejlődés objektív előrejelzését. Ez a fő oka annak, hogy az olajár kérdésében csak különböző találgatások látnak napvilágot, mert nem lehet tudni, hogy ez az újabb fejlődési szakasz végül is milyen kompromisszumokkal folytatódik a kőolajat termelő fejlődő országok, s az azt forgalmazó és feldolgozó olajmonopóliumok között. Csökkenő kereslet, növekvő készletek Az utóbbi évek néhány fejleménye eléggé ismert ahhoz, hogy legalább megközelítően pontos képet kapjunk az olajpiacon kialakult helyzetről. Olaj fedezte hadviselés Az Irak és Irán közötti háború kitörésekor Irán olajtermelése a korábbi visszaesés következtében napi 5-600 ezer hordót tett ki; 1981-ben átlagosan napi 1,2 millió hordóra növelték a mennyiséget, tavaly pedig az utolsó negyedévben már a napi 3 millió hordót is megközelítették, messze meghaladva az OPEC által előirányzott kvótát. így az olaj tavaly már több mint 27 milliárd dollárt jövedelmezett az országnak, ami kétszerese Éleződő verseny a „fehér termékek“ piacán A tőkés világpiacon tapasztalható kőolaj-túlkínálat szoros összefüggésben van a gazdasági recesszióval, valamint az olajfogyasztás korlátozására hozott takarékossági intézkedésekkel. Ezek következtében az iparilag fejlett nyugati országok olajfogyasztása az utóbbi 2-3 év alatt évente mintegy 7 százalékkal csökkent. A kereslet csökkenésének az idei enyhe tél is nagyon kedvezett. Az olajmonopóliumok eközben óriási tartalékokat halmoztak fel, amihez már a szárazföldi tartályok kapacitása sem volt elegendő, ezért csaknem 200 tankhajót is bevontak a kőolaj készletezésébe. Mindez arra irányult, hogy a neokolonializmus eszközével újból térdre kényszerítsék az olajexportáló fejlődő országokat, kiélezzék az OPEC szervezeten belüli ellentéteket, s előkészítsék a talajt annak teljes felszámolásához, hogy újból korlátlan urai lehessenek a világméretű olajkereskedelemnek. Korlátozott termelés, csökkenő bevételek Az OPEC-országok a kőolaj túlkínálatát a jövesztés korlátozásával igyekeztek mérsékelni, hogy így elejét vegyék az árcsökkenés fenyegető veszélyének. Egyes becslések szerint az OPEC-országok kőolajtermelése az 1979- ben elért napi 31 millió hordóról eddig már a felére, napi 15 millió hordóra csökkent. Ebben a gyors ütemű csökkenésben az is szerepet játszott, hogy új versenytársak jelentek meg a világpiacon, főleg Nagy Britannia és Mexikó, amelyek nem tagjai az OPEC szervezetnek. A termelés korlátozása az idén is folytatódott. A Petroleum Intelligence Weekly hetilap adatai szerint a napi termelés ez év januárjában az előző év napi átlagához viszonyítva Nigériában 1,3 millió hordóról 0,8 millióra, Líbiában 1,5 millióról 1 millióra, az Egyesült Arab Emirátusokban pedig 1,2 millióról 1 millió hordóra csökkent. Ezzel szemben Iránban a háborús költségek fedezésével összefüggésben 2,3 millió hordóról 2,7 millióra nőtt a napi termelés. A termelés korlátozása már eddig is komoly gazdasági problémákhoz vezetett az olajexportáló országokban. Az OPEC-országok például 1981-ben még 60 milliárd dolláros pozitívummal zárták az évet, de az 1982-es év összesített pénzügyi mérlege már 18 milliárd volt az 1981-es bevételnek. így többet költhet Irán a háborúra is, habár a fegyverbeszerzési források továbbra is gondot okoznak. A fokozatosan elavuló amerikai hadfelszereléshez Irán csak a feketepiacon tud alkatrészeket szerezni, s hasonló a helyzet az új fegyverekkel is: a titokban, kerülő- utakon szállító amerikai, nyugateurópai, izraeli cégek a rendes ár ötszörösét is elkérik egy-egy ágyúért, rakétáért. (HVG) Az olajpiac egyik új jelensége, hogy a kőolajexportáló országok fokozódó mértékben maguk kívánják feldolgozni a kitermelt nyersolajat. Az ilyen irányú fejlesztések 43,4 százaléka a közel- keleti és az afrikai olajexportáló országokban valósul meg. Egy tanulmány szerint az OPEC-országok olajfinomító ipara 1986-ra mintegy 400 millió tonna terméket állíthat elő, melynek több mint a felét, 230 millió tonnát exportálni kívánják. Sok függ azonban attól, hogy a fejlesztéseket be tudják-e fejezni. Több ország ugyanis a stagnáló, vagy csökkenő olajárak és eladások miatt már ma is fizetési problémákkal küzd. A szóba jöhető piacok közül máris elzárkózás figyelhető n.<=y a Távol-Keleten és Észak-Amerikában az olajexportáló országok, de különösen az arab államok finomított exportja elől. A konfliktus méreteire jellemző, hogy a három fő fogyasztó térség együttes nettó importja nem haladja meg a 100 millió tonnát, ami kevesebb, mint az arab országok következő néhány évben belépő új kapacitása. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az eddig elégetett, kőolajtermelést kísérő gázok felhasználása ezekben az országokban csökkenti az olajfinomítás energiaköltségeit, ami olyan komparatív előnyt biztosít számukra, amellyel az árharcot is bátran vállalhatják. (F) dolláros deficittel zárult. Az olajeladásból származó bevételekből egyre kevésbé tudják fedezni a gyors ütemű gazdaságfejlesztés költségeit, így a korábban felhalmozott devizatartalékok is gyors apadásnak indultak. Egyes becslések szerint Szaúd-Arábiának például a fejlesztési program költségeinek teljes fedezéséhez legalább napi 6,2 millió hordós szinten kellene tartania a termelését. Ezt azonban már az elmúlt év végén 5,5 millió hordóra csökkentették, ami a teljes kapacitásnak körülbelül a fele. Ez év januárjában a szaúd-arábiai termelés tovább csökkent, s 4,5—4,7 millió hordós szintre esett vissza. Úgy tűnik tehát, hogy a termelés korlátozásában rejlő védekezési lehetőségek az OPEC-országok számára kimerültek. Egyes szakértők azzal számolnak, hogy az OPEC-országok a közeljövőben hordónként legalább 4 dolláros árcsökkentést jelentenek be. Ördögi körben? A hivatalos OPEC-olajár esetleges kikényszerített csökkenése azonban nem oldaná meg sem az olajexportáló országok fizetési- mérleg-gondjait, sem a tőkés gazdasági válság jelenlegi problémáit. Ennek ugyanis csak a kereslet rohamos növekedése mellett lehetne pozitív hatása, amire azonban - részben a felhalmozott készletek óriási tömege miatt - rövi- debb távon nincs kilátás. A kereslet fokozódása egyébként is feltételezi az iparilag fejlett országok gazdaságának megélénkülését, de ennek jelei egyelőre nem mutatkoznak. A tőkés világgazdaság törvényszerű fejlődése ugyanis nyomasztó gondokat halmozott fel a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban, amelyek óriási tehertételként nehezednek az egyes országok közötti kapcsolatokra, s eleve csökkentik a kibontakozás lehetőségét. Ilyen gond például a fejlődő országok többségének katasztrofális mértékű eladósodása. Márpedig fizetőképes partnerek nélkül nehéz elképzelni a nemzetközi gazdasági kapcsolatok megélénkülését. Ráadásul most már a korábban pénzben dúskáló olajexportáló országok sem tudják nyújtani azt a minimális támogatást, amiben eddig a fejlődő világ legszegényebb államait részesítették. Hogyan lehetne tehát kijutni ebből az ördögi körből? A fejlődő országok az új világgazdasági rendre vonatkozó javaslataikban már kifejtették saját elképzeléseiket. Ezeknek azonban olyan mély hatásuk lenne a nemzetközi politikai és gazdasági kapcsolatokra, hogy mellettük az olajár kérdése szinte eltörpül, vagy legalább is másodrendűvé, következménnyé válik. De van-e egyáltalán reális alapjuk ezeknek az elképzeléseknek? Hiszen az újgyarmatosítás meg-megújuló hullámai pontosan ezekkel szemben hatnak! Ezekben az összefüggésekben az olajár körüli huzavonát sem lehet supán a világpiaci kínálat és kereslet kérdésének tekinteni. Ez a kérdés sem választható el a neokolonializmus globális problémájától, a fejlődő országoknak a gazdasági függetlenségért vívott harcától. Ezt az is bizonyítja, hogy az 1951-től 1981-ig terjedő időszakban a fejlődő országok részaránya az egész tőkés világ olajtermelésében 42 százalékról 68 százalékra nőtt, s jelenleg a tőkés világpiacokon értékesített kőolaj 94 százaléka a fejlődő országokból származik. Az utóbbi években számos függetlenné vált ország lépett az olajtermelők sorába, különösen Afrikában, amelyek nemzetgazdaságuk fejlesztésében nagy reményeket fűztek a föld mélyében rejlő folyékony aranyhoz. Az olajmonopóliumoknak azonban nem érdekük az afrikai olajmezők kiaknázása, hiszen ez a fejlődők gazdasági függetlenségét erősítené. MAKRAI MIKLÓS KOMMENTÁLJUK Jobb lehet az élelmiszerkínálat Élelmiszeriparunkban a CSKP XVI. kongresszusa határozatainak értelmében a 7. ötéves tervidőszakban a nyersanyag gazdaságosabb feldolgozása, a termékek minőségének javítása és az áruválaszték bővítése a fő feladat. Ha ebből a szempontból értékeljük az ágazat vállalatainak munkáját, megállapíthatjuk, hogy eredményeik jelentősek. Amint a Szlovák Nemzeti Tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi bizottsága 10. ülésén is értékelték az 1981-1982-es időszakban az egész termelésben lényegesen növekedett a követelményeknek megfelelő és kiváló minőségű élelmiszer aránya. A múlt évben az előállított élelmiszeripari termékek 98,1 százaléka felelt meg az élelmiszeripari minőségi szabványoknak. A lehetőségeket felhasználva a vállalatok egész sor új termékkel bővítették a választékot. Amint az adatok is bizonyítják, tehát több és jobb minőségű élelmiszeripari termék került a piacra. Mégsem lehetünk elégedettek. Számos termelési értekezleten bírálták, hogy a vállalatok többségében még mindig nem használják fel gazdaságosan a nyersanyagot. Nem vált gyakorlattá az az alapelv, hogy a mezőgazdasági termékekből a legjobb minőségű élelmiszert kell előállítani. Nem fordítanak elég figyelmet a mezőgazdasági üzemekből beszállított termények és termékek tárolására és kevés veszteséggel történő feldolgozására. Mulasztások miatt a nyersanyagból kevés olyan élelmiszeripari termék készül, amely megfelel a szabványoknak, vagy kiváló minőségű. A nyersanyag egy része a feldolgozás előtt megy tönkre, vagy raktározás közben válik fogyasztásra alkalmatlanná. Ismeretes, hogy az őszi időszakban tonnaszámra romlott meg a csemegeuborka, a csemege- kukorica és a paradicsom. Gondokat okozott az alma feldolgozása is. Az állattenyésztési termékek egy része is hasonló sorsra jut. Az ellenőrző szervek megállapították, hogy egyes körzetekben a tejből azért nem készíthetnek sajtot, mert a mezőgazdasági üzemekből a feldolgozó üzemek késve szállítják el, amikor már megsavanyodott. Az ilyen nyersanyag is előidézte, hogy a Bratislavai Tejüzemek termékeinek 9,1 százaléka nem felelt meg a szabványoknak. Hasonló okok miatt kevés első osztályú cukrot készíthettek a nyitrai (Nitra) és Šuranyi cukorgyárban. Az élelmiszeripar más szakaszairól is említhetnénk pédákat az elértéktelenedő nyersanyag kedvezőtlen hatásáról a végtermékre. Milliókra rúgnak a tárolással járó károk is. Talán hihetetlenül hangzik, de olyan esetek is előfordulnak, hogy egyes vállalatokban a raktárakban felejtik a terméket, amelyet később le kell értékelniük, mert fogyasztásra alkalmatlanok. Ilyen esetek fordultak elő a lévai (Levice), galántai (Galanta) és topolőanyi baromfifeldolgozó üzemben. Nagy mennyiségű pulykahúst, pulykaaprólékot találtak az ellenőrző szervek a raktárakban, ami már szintén nem kerülhetett a közellátásra. A mezőgazdaságból származó alapanyagok gazdaságosabb felhasználásával rendszeresen foglalkozik az SZSZK Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumának Ellenőrző Bizottsága is. Javaslatai alapján több vállalatnál visszahívták a mulasztást elkövetőket tisztségükből. Az év elején újabb ellenőrzéseket hajtanak végre minden vállalatnál és ezzel egyidejűleg fokozzák a helyi ellenőrző szervek felelősségét a termelés alakulásáért és a nyersanyag gazdaságosabb felhasználásáért. A felsőbb szervek úgy vélik, hogy ily módon javulhat a helyzet és jobb körülmények lehetnek az élelmiszeripari termékek javítására. Kevesebb lesz a veszteség, és bővül az áruválaszték, általában jobb lehet az élelmi- szer-kínálat. BALLA JÓZSEF A tervek szerint még az idén átadják a forgalomnak Bratislavában az új dunai hidat. A Duna jobb partján a hídfőt június végéig akarják az építők befejezni. Képünkön Ľubomír Jung, Ján Kučera és Miloš Sokol a folyó bal partján a bekötő utakat építik (Štefan Petráš felvétele - ČSTK) ÚJ SZÚ 4 1983. III. 3. VILÁGGAZDASÁG VILÁGGAZDASÁG VILÁGGAZDASÁG INNEN - ONNAN
