Új Szó, 1983. március (36. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-25 / 71. szám, péntek
Mesteremberek Huszadik századi grafika Kelet-Szlovákiában Feld Lajos nem nyitott ajtót. Hiába csöngettem hosszasan a többemeletes bérház harmadik emeletén, nem mozdult a kilincs. Pedig jó lett volna megkérdezni tőle, miként alakult ki benne s társaiban, hogy műveikben a rajzkészség nem mindig belülről, többnyire a mesterség „felől“ kölcsönzi expresz- szív jellegét. A Huszadik századi grafika Kelet-Szlovákiában című tárlaton megtekinthető tíz Feld-lapon nyilván a mesterség felőli közelítés okán is egy jelenetre szűkülnek a kompozíciók, anélkül, hogy drámát vagy heves indulatokat hordoznának. S a leírtak után szinte titokzatos, hogy a mozgalmas realista felfogásból származó formarendje mégis beilleszkedik a közösségi elkötelezettségű világba. Mondom, jó lett volna rákérdezni, tévedés ne essék, nemcsak a tíz kiállított grafikájára, de arra az atmoszférára is, amely a húszas évek Kassájának (Košice) képző- művészeti világát jellemezte. Ismerték az avantgarde-ot, de tévesen ítélték meg, legalábbis a két háború közti kassai képző- művészeti élet vezető festőjének, Haiász-Hradil Elemérnek a Kassai Újság 1937. március 14-i, Eltévelyedések a művészetben című cikkéből erre lehet következtetni: „ Picasso -rág visszatért abból a zsákutcából, amelybe tévedett és ma közelebb áll Ingres-hez, mint ahhoz az új művészethez, mely felé törekedett“. Babits Mihály lapja, a Nyugat öt évvel korábban valószínűleg nem véletlenül ír ekként: ,, Vegyük először Szlovenszkó magyar festőit szemügyre. Közöttük különleges formavilágot éppen olyan kevéssé lehet felismerni, mint a szlovensz- kói magyar irodalomban. A mai különleges jeleket magára ölteni kezdő ottani magyar élet legfeljebb csak téma szempontjából különíti el őket némileg az itteniektől. Tehetség és jelentőség szempontjából ez a szlovenszkói magyar művészet igen derék színvonalat nyújt, de inkább csak jó színvonalat, mint jelentős múvésze- gyéniségeket kínál. “ S mert csak a tárlatlátogatás után kerestem ki az első bekezdésben feltett kérdésekre is választ adó idézeteket, az első pillanatban meglepődtem, amikor a Kelet-Szlovákiai Galéria földszinti termébe lépve mintha Kernstok Károly ritmusban és formában fegyelmezetten kötött stílusú képeit pillantottam volna meg. Igaz ugyan, hogy Kernstok, a Nyolcak vezéregyénisége és ideológusa, aki 1919 és 1926 között főként Berlinben élt, néhányszor Kassa vendége volt, mégis Feld Lajos: Kislány vázával túlzás idekötni topográfiai lag - morfondíroztam. A majdnem féltucatnyi férfit ábrázoló litográfián az alakoknak csak a fő formái kaptak hangsúlyt, mellőzött szinte minden részletező elem. A közismert Lovasok a vízparton című sok figurás műre emlékeztető litográfiáról csak közelebbi szemrevételezéskor derült ki, hogy az az egykori kassai rajziskola vezetőjének, Krón Jenőnek, Kompozíció című alkotása, akárcsak a család összetartó erejét sugalló Kompozíció IV. című, ugyancsak kernsto- ki utánérzéseket árasztó kőnyomat. Ezek után nem csodálkoztam, hogy a filozófiai-társadalmi dillemáira visszhangot kereső Krón Alkotó szellem című ciklusának két lapja egyszerre idézte Kernstokot és Bortnyik Sándort. Bortnyik is jelentős időt töltött Kassán, s a Kassák Lajossal 1921- ben megalakított „képarchitektúra“ irányzatot illetően, lám, nem hatástalanul. Persze, művészegyéniségük megfogant jegyei nem csökkentik Krón rajzolói virtuozitásának s pedagógiai tevékenységének fölbecsülhetetlen értékét, hiszen rajziskolájából olyan személyiségek kerültek ki, mint a világhírű Koloman Sokol, a Budapesti Képzőművészeti Főiskola majdani professzora, Kontuly Béla, a remek kolorista, Collinásy György, a kassai festőiskola mindmáig legkimagaslóbb egyénisége, Jakoby Gyula vagy a már említett Feld Lajos. Ám félre a banális folytonosságtannal, hiszen szó sincs plágiumról, csupán reminiszcenciákról. A bejárattal szemben a festő Köváry Szilárd Tükör előtt című linómetszete fogadja a látogatót, s a szecesszió jegyében fogant mű ugyancsak nem vall sajátos formavilágról, egyéni stílusirányzatról, pedig már annak alapján is lehetőség kínálkozott volna megalkotásához, hogy a magyar műtörténet által nyilvántartott piktúrá- nak akkor már megvoltak a valamiképpen követhető vagy éppenséggel sajátosan megtagadható, korukban „avantgardenak“ minősülő müvészegyéniségei. Igazából sem belőlük, sem a szecesszióból, a kubizmusból, a futurizmus- ból, az expresszionizmusból, de még a „képarchitektúra“ irányzatból sem vettek át annyit, hogy grafikai művészetükben a szellemi tényezők fölébe kerekedtek volna a csak optikai elemnek, amely ugyan konstruktívan tagolt plaszti- citásban mutatja magát, többnyire mégsem több rajzos mestermunkánál. Az 1888-ban Rozsnyón (Rožňava) született Tichy Kálmán három kiállított grafikai lapján saját kézírásában olvashatók a művek címe: Rozsnyói zárdaház, Tarack tér Rozsnyón és Eperjes Karaffa börtöne. A címek felsorolásával csupán jelezni kívánom, hogy Tichy Kálmán, több társával egyetemben, az utcai idillek mestere, munkásságuk a természet iránti szeretetböl és az egyszerű emberségből fakadt. A belsőleg kevésbé kiérlelt naturalizmus szellemében készült grafikai lapokat mégis elfogadom és befogadom. Talán azért is, mert e művek festői hagyományaink egyelőre feldolgozatlan törzsét alkotják, s mindenképpen művészettörténetírásunk fejlődésének támpontjául szolgálhatnak. Akárcsak a fiatalabbak, Eckerdt Sándor, Bartusz György és társaik alkotásai, melyekkel - a rajzszemléletet tekintve - rokon íthatók Štefan Hapák, Jozef Fabíni és Jozef Kornucik képei többek között. Szívből sajnálom, hogy a katalógusban bejelentett négy Alexander Bugán-műből csak kettővel ismerkedhettem meg. A Würtz Ádám látomásos-szürrealisztikus mesevilágával rokon lelkületű, 1952-ben született művész Ké- pecskék tartományában és Tisztító az álom második programján című művei érzelemvilágomat legalább annyira felkavarták, ameny- nyire bosszantott az, hogy a huszonegy kiállító művész katalógusban meghirdetett alkotásaiból szép számmal maradt a tárolókban. Ezért is csengettem Feld Lajosnál. Az Olvasó fiú, a Kassai Dominikánus tér, az Utca, a Dóm és a többi, galériában látott kép után szerettem volna megtekinteni otthon tárolt rajzait, hiszen köztudott, hogy az idén hetvenkilenc éves mester Krón Jenő örökét a tanításban is átvette, s mint ízig-vérig pedagógus-művész, ha betegsége engedi, most is rajzol, hogy folyamatos cselekvésével is tanítson, hasson. A közel két hónapig megtekinthető tárlat vitán felüli mesterrajzolója - korra való tekintet nélkül, majdnem valamennyi hasonló habitusú kiállítótársával egyetemben - nem mindig nyitotta rá lelkemet a dolgok lényegére. Pedig látszólag minden világos volt. Fénylett az első tavaszi nap. A villamos csörömpölésével az álom és a látomás, a lelki felfokozás irányába nyílott út mind a magam, mind a járókelők számára. SZIGETI LÁSZLÓ Ismét Ostravában Több szlovákiai, cseh- és morvaországi kerületi székhely után az idén Ostrava ad otthont - immár másodszor - a cseh és szlovák játékfilmek fesztiváljának. Március 28-a és április 1-e között itt fogadják a játékfilmszemle vendégeit - alkotókat, kritikusokat, tudósítókat és a kulturális élet vezetőit -, akik találkoznak, hogy áttekintsék a múlt év hazai filmtermését s lemérjék: hol tart, merre halad a csehszlovák filmművészet. A cseh és szlovák játékfilmek fesztiválja, melyre már huszonegyedik alkalommal kerül sor, film- művészetünknek jelentős fóruma; lehetővé teszi a mérlegkészítést, számvetést és előretekintést. Hazánkban tavaly negyvennégy játékfilm - ebből huszonkilenc a barrandovi, négy a gottwal- dovi, tizenegy a kolibai stúdióban- készült. A szemlén elsősorban azokat az alkotásokat vetítik, amelyek eddig még nem szerepeltek műsoron, több filmnek tehát itt tartják az ősbemutatóját; látható lesz például a Betonon legeltetett lovak (rendezte Štefan Uher), az Üdvözlet a Földről (Oldrich Lipský), az Eszeveszett kánkán (Jaroslav Balík), az Üreszsebúek (Jaroslav Soukup), a Csodálatos kaland (Antonín Kachlík), a Sós rózsa (Janusz Majewski), a Fenevadak ketrece (Dušak Trančík). A játékfilmszemle programja meglehetősen feszes, hiszen nem valamiféle ünneplés, hanem folyamatos és tartalmas munka jellemzi majd a rendezvénysorozatot, melyen a hangsúly egyértelműen a vetítésekre helyeződik. A fesztivál persze nem zárt esemény, a szakemberek mellett nem csupán Ostrava lakossága, hanem az észak-morvaországi kerület érdeklődő közönsége is részt vehet a bemutatókon, az alkotásokat ugyanis több városban (Havírov, Karviná, Orlová, Opava, Olomouc) is műsorra tűzik. A seregszemle tehát nemcsak verseny, hanem a filmművészek és a közönség találkozója is. A cél, hogy minél közvetlenebb kapcsolat alakuljon ki az alkotók és a nézők között, s ez nagyon fontos, mert a csehszlovák filmek az utóbbi években egyre nehezebben találnak utat a szélesebb közönséghez. Sokrétű lesz a fesztivál műsora. Kiállítások, ankétok, szemináriumok teszik színesebbé a rendezvényt, melyen találkoznak a szocialista országok filmrendező-küldöttségei is; mintegy tizenöt külföldi vendég érkezését várják.-ymA távol kékjét kémlelök A gyermekeknek nincs emlé/l kezete, s ha felnőttként emlékezni kényszerül, jó, ha nem feledte gyermekkorát. S talán nem is feledheti, hiszen sejtjeibe, zsi- gereibe épült az évtizednyi aranykor. Évtizednyi, hiszen tizenkét- tizenhárom évesen már küzd ka- maszodása kínjaival, de legfőképp a felnőttekkel: titkon megfigyelt nőkkel, gyűlölten irigyelt férfiakkal, tanulást kényszerítő szülőkkel. S ez már nem aranykor, ilyen mostohán csak a puha vasat edzik kemény acéllá... O— eretern ezt az iskolát 02. ahová évtizedekkel később lelkiismeretfurdalással lépek be. Bár ez az épület már nem ugyanaz, csak a helye, a környezete idézi a két tantermes régit. Ezeket gondolva mégcsak nem is sejtettem, hogy más is segít majd magasba röptetni emlékezetem. A mai gömörhorkai (Gemerská Hôrka) iskoláról jöttem írni. A mairól, amely a lebontott régi helyén épült... (szinte önkéntelenül kívánkozik ide) újjá. Mert bár a falakat más emberek rakták, de a téglák, a kövek egy része a régiből került vissza, hiszen így volt észszerű. Arra nem merek gondolni, hogy bárki is a falumbéliek közül jelképet gyártana. Mondjuk, így gondolkodna: „A hagyomány épüljön be a ma felhúzott falakba.“ Ezt nem így csinálják... Annak idején kissé szomorúan kopogtattuk kőműves kalapácsainkkal a ledöntött fal tégláit. Mi, a cellulózgyárban dolgozó fiatalok társadalmi munkában tisztogattuk ezeket, filléres értékekből teremtettünk akkor ezreket érőket. Akkor csak a keserű mészpor, az izzasztó hőség, a homlokunkat maró verejték foglalkoztatott bennünket. No, meg a teljesítmény. Ketten-ketten társulva, kinek lesz nagyobb a téglacsomója a nyolcadik órában. Aligha gondoltunk a ma itt tanuló gyerekekre, csak délutáni sörözések közben bukkant fel a beszélgetések árjából, egy-egy félórára az iskola jövője ... L apos tetejére galambok szállnak. Udvara kopár, a rászórt mészkőkavics meg- megcsikordul a lábam alatt. Lejtős terepe ismerős izommozgást kényszerít rám. Mintha iskolatáskával hátamon kapaszkodnék ismét felfelé az udvaron. Tekintetem a temetőt fürkészi, amely a változatlan táj legmaradandóbb része: az emberi múlandóságot őrzi. Őseim nyugvóhelyén kívül számomra misztikum is, amelynek érzése iskoláskoromban született meg bennem. Ebben a faluban élőket és halottakat egyszerre köszönt a tavaszi nap. A keletre néző temetőben a halottakat is arccal keletre temetik. Talán a napfelkelte emlékét viszik magukkal. Jó lenne megtudni, hogy a mai gyerekek mit gondolnak az itt nyugvó ősökről. Hiszen közel vannak hozzájuk, nyelvüket tanulják - anyanyelvűket, amely dédnagy- anyáiké is volt. Kijárnak-e ilyen szép tavaszokon, hogy az ösvények mentén „ibolyázzonak“? Betűzgetik a régi fejfákon, kopjafákon, s az újabb sírköveken őseik neveit? A kérdéseimre az iskola előcsarnokában, a helytörténeti kiállítás ad választ. A megőrzendőt ott őrzik, ahol a megtanulandót tanulják. Szőttesek, köcsögök és kezektől fényesedett fájú szerszámok. Egykori készítőik, tulajdonosaik darabnyi élete. A z iskola igazgatója, Palcsó Lászlóné falubeli, maga is a temető alatti régi iskolában tanulta a betűvetést.- ötvenhárom tanulónk van. Idejárnak a szomszédos Mellétéből is, mivel ott már az alsó tagozatos kisiskola megszűnt. Az 1977-78-as tanévben kezdtük a tanítást ebben az új épületben, a néhai Mede István igazgatása alatt. Jelenleg négy tanerős az iskolának, napközi otthona, konyhája is van. Ez lehetővé teszi, hogy a gyerekeinket teljesebben nevelhetjük, egészségesebb feltételeket teremthetünk számukra. Az étkezde két iskolát szolgál, mert ide jár a szlovák tanítási nyelvű iskola ötven diákja is, így mindennap négy szakaszban ebédelnek a gyerekek. Körülményeink összehasonlíthatatlanul jobbak, mint a hozzánk hasonló kisiskolákban. A tantermeken kívül napközis termünk, pionírszobánk is van. Ebben található a falu és a cellulózgyár történetét, mai életét bemutató kiállítás. Az előcsarnokban látható tárgyakon kívül, itt van a fényképük azoknak, akik a falu forradalmi megmozdulásaiban részt vettek, pártalapítók, partizánok, mártírok, veteránok. Mindez szerves része kell, hogy maradjon a most felnövekvő gömörhorkai gyerekek tudásának is. Hagyomány, nyelvi tudat az embert végérvényesen meghatározó tényezők. A tárgyi tudást, a korszerű műveltséget nem lehet ezek nélkül birtokba venni. T alán azóta szeretem a hegyre, dombra épített iskolákat- álljanak bár a világ bármelyik pontján -, amióta Gömörhorkán leírtam az első betűt. Az iskola minden tekintetben nőjjön a faluban élők fölé. Amíg tanít, megőriz és tovább ad, addig mindig hat a faluból oda feljárókra is, szülőkre, gyerekekre. A ritka vendég, az ide látogató idegen, az egykori diák mindenkor feltöltődik érzelmekkel egy-egy ilyen iskola láttán. Leírhatók-e a gondolatok, az érzelmek, ha a régi iskola helyén álló új épület tantermében a mai harmadikosokat és negyedikeseket ugyanaz az ember tanítja, mint negyedszázaddal ezelőtt? György Éva annak idején Gömörhorkán kezdte pedagógusi pályáját.- Évek múlva visszatértem ebbe az iskolába, ahol annyi szép esztendőt töltöttem. Felemelő érzés azok gyermekeit is tanítani, akiket annak idején tanítottam. Az idő múlását megsemmisítő pillanatokat élek át, amikor egy-egy kisdiákban felelés közben, a toll görcsös szorításában, félénk vagy olykor szemtelen tekintetében felfedezem az apuka vagy az anyuka egyéniségét. Itt összefolynak az évek, bár a tananyag az írásolvasás kötelező megtanulásán kívül szinte mindenben megváltozott. Az új módszerek, az új matematika a szülők számára is feladatokat jelent. Kollégáimmal együtt nagy gondot fordítunk arra, hogy megnyerjük a szülőket az együttműködésre. Számunkra mindenben a folytonosság a meghatározó, csak így lehet új dolgokat csinálni. Tapasztalataink sajnos azt látszanak igazolni, hogy az új tananyag, különösen a matamatiká- ban, az amúgy is átlagon felüli képességű gyerekeknek kedvez, mintha kissé megfeledkeztek volna a hátrányos helyzetűekről, a gyengébb képességűekről. Ezt a távolságot csak igen elszánt pedagógiai munkával tudjuk csökkenteni. E z a pedagógusi hitvallás szorosan kapcsolódik a Palcsó Lászlóné által elmondottakhoz. A tanítás és tanulás az ember életének legszebb, legmaradandóbb értékeit adják. A tanító és a tanítvány ősi kapcsolat. Ereje- feltéve, ha létrejött - vándorlásokban, tévelygésekben is megtartó. Amikor kilépek az iskola kapuján a galambok felröppennek. Suhogva köröznek egyet az udvar fölött, majd eltűnnek a távol kékjében. Az iskolából a faluba vezető út mellett néhány méterre egyik jó barátom épít családi házat. Bár még nem a faluban laknak, két lánya már ide jár iskolába. Mire felépül a házuk, talán már a szomszéd faluba utaznak majd a felső tagozatba. De az otthonuk itt lesz, az egykori dédszülői ház helyén, amely mellett a nagyszülők laknak... DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ 6 1983. III. 25.
