Új Szó, 1983. február (36. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-11 / 35. szám, péntek

A szocialista irodalom Február tükrében Tehetség, képzelőerő Érdekes kiállítás a Dunamenti Múzeumban ★ A bratisla­vai Prav- da A szocialista [ÍIT]I irodalom ered- ményei, értékei a Győ- zrime:-? Február után címmel ter- 1948 jedelmes tanul­FEBRUÁR mányt közöl Mi­loš Tömőik iro­dalomkritikus tollából. A tanulmány szerzője bevezetésképpen rámu­tat, hogy noha már vaskos köte­tekre rúgnának azok a munkák, amelyek az eltelt évtizedek alatt az 1948-as februári események és az irodalom kapcsolatát taglal­ják, mégis szükség van rá, hogy időnként újra és újra visszatérjünk Februárnak a cseh és szlovák közgondolkodás, szellemi élet- így tehát az irodalom és a művé­szet - fejlődésére gyakorolt hatá­sának elemzésére. Február azon túl, hogy fordulópontot jelentett a két nemzet történelmében, új alapokra helyezte az egész felé­pítményi szférát, biztosította, hogy megszülessenek az addig csak körvonalazódó új eszmerendsze­rek, s új utakat nyitott a művésze­tek s azon belül az irodalom fejlő­désében. Szükség van rá, hang­súlyozza a szerző, hogy időnként szembesítsük a jelenkori irodalom tartalmi töltetét és esztétikai szín­vonalát a fordulatot hozó 1948-as év kiindulópontjaival. Ugyanis szüntelenül szembe találjuk ma­gunkat azzal a kérdéssel: volta­képpen milyen célokat tűzött ma­ga elé a szlovák és a cseh iroda­lom az új fejlődési időszak kezde­tén? Vajon csak mindennapi, a va­lóság közvetlen reprodukálására vagy a hétköznapi életnek nyúj­tandó szolgálatokra vonatkozó cé­lok voltak-e azok, vagy - a forra­dalmi társadalmi átalakulás elle­nére - olyan, kontinuitással bíró történelmi és esztétikai fenomén- ként értelmeztük akkor az irodal­mat, mely jelenségnek megvan­nak a maga sokoldalú eszmei, erkölcsi és művészi funkciói? Minden hozzáférhető doku­mentum arról tanúskodik: általá­nos óhaj volt, hogy az irodalom­ban egy nagyszabású új korszak kezdődjön el s a későbbi évek során fejlődése rendszeres, dina­mikus és a szó szoros értelmében alkotó legyen. Ladislav Štoll- mu­tat rá a szerző - 1948-ban a nem­zeti kultúra kongresszusán kifej­tette: ,,Nem olyan kultúráról van itt szó, amely pusztán csak dekorá­ció, díszítés. Itt olyan kultúráról van szó, amely emberiesít, de­mokratizál; a mi felfogásunkban a kultúra nagyszerű életösztönzó, felszabadító eró, melyre a társa­dalmunknak éppoly feltétlenül szüksége van, mint a folyók, a di­namók és a lokomotívok erejére, mint olyan erőre, mely nélkül a szocializmus elképzelhetetlen.“ Ladislav Ôtollhoz hasonlóan, csak a maga kifejező eszközeivel és a saját de a szélesebb nemze­déki irodalmi tapasztalatok hátte­rére vetítve Laco Novomeský a Csehszlovákiai írók Szövetsé­gének alakuló kongresszusán 1949-ben azt mondta: „...a nagy és az igazi művészet titka csak az, amit feltár, értelmez, magyaráz és ehhez szocialista tan vezetheti el: az élet igazi lényegének a megis­merése, azoknak a módozatoknak az ismerete, hogyan változtatható meg, hogyan jobbítható az élet, annak ismerete, hogyan lehet ki­vezetni az embert a zűrzavar labi­rintusából és annak az ismerete, hogyan lehet visszaadni az em­bernek a méltóságát; e tekintetben az igazi művészet és az igazi szocializmus azonos platformon áll. Ebben az igazi művészet a szocializmus segítőtársa és vi­szont - az igazi szocializmus a művészet segítőtársa. “ A továbbiakban Miloš Tömőik rámutat, hogy a cseh és a szlovák irodalomnak és a hazánkban élő nemzetiségek irodalmának Febru­ár utáni időszakát,,egész nemzeti múltunk és egész korábbi kultú­ránk jogos örököseként kell értel­meznünk“. A szerző emlékeztet rá, milyen nagy szerepük volt egyes könyvsorozatoknak a hazai klasszikusok és a világirodalom klasszikusainak a megismeré­sében. D e arra is figyelmeztet, hogy a klasszikus irodalmi örök­ség értelmezésével kapcsolatban a negyvenes évek végéig sok probléma merült fel. Tömőik han­got ad annak a véleményének, hogy csehszlovákiai viszonylatban az irodalom és a művészet klasz- szikusainak értékelésében elévül­hetetlen érdemeket szerzett Zde- nék Nejedlý, egyrészt esztétikájá­nak gyakorlati kultúrpolitikai alkal­mazásával, másrészt kitűnő, Az igazi és az álrealizmusról című tanulmányával. Az ó elvei szoro­san összefüggnek azzal, ami el­hangzott a Nemzeti kultúra kong­resszusán arról, hogy a Február utáni korszak irodalma nagy iroda­lom legyen. Zdenék Nejedlý az irodalom további fejlődése platformjának a realizmust tartotta,- s tekintettel az új társadalmi feltéte­lekre, az irodalom belső törvény- szerűségeire és az elkövetkező szükségszerű objektív átalakulá­sára - a szocialista realizmust. A realizmus eszmei és esztétikai sajátosságai kapcsán azt írta: ,,Amit elsősorban is hangsúlyozni kell, az olyasvalami, aminek volta­képpen természetesnek kellene lennie, de amint látszik, egyáltalán nem természetes, hogy ugyanis realisztikus művészet csakis az igazi művészet lehet, de a férc­munka, a dilettantizmus és az an- timúvészet soha... Nem a realiz­mus az első kritérium, hanem a művészet. Tehát választóvonal mindenekelőtt a művészet és a nem művészet között létezik, és csak a művészet szférájában ve­zet egy másik vonal, mely felosztja a művészetet realistára és a hoz­zá közelebb eső szimbolista és más nem realista művészetekre, de az álművészethez vagy az anti- művészethez, mégha azt realistá­nak nevezik is, egyáltalán semmi köze. “ M iloš Tömőik véleménye sze­rint a 19. századi irodalmi örökség háború utáni átértékelé­sekor mégha az nem is volt prob­lémamentes, nem fordultak elő el­vi jellegű hibák. Bonyolultabb volt azonban a helyzet a februári szo­cialista forradalomnak a két hábo­rú közötti irodalomhoz való viszo­nya meghatározását illetően. Miu­tán 1949-ben Peter Jilemnický meghalt, az irodalomkritika félre­értelmezte a két háború közötti irodalom sok jelenségét, közöttük magát a szocialista realista alkotó­módszert és a szocialista művé­szeti avantgardizmust, és tragiku­san félreértelmezték még Zdenék Nejedlýnek a realizmusról írott bölcs szavait is. Sőt, annak ellené­re, hogy Laco Novomeský a Cseh­szlovákiai írók Szövetségének említett kongresszusán meghatá­rozta Peter Jilemnický helyét a modern szlovák prózában, Ji­lemnický életművének értékelése körül később is bizonytalanságok mutatkoztak. Az ötvenes évek el­ső felének irodalmában kimutat­ható fogyatékosságok ellenére- véli a szerző - el kell ismerni, hogy a középnemzedék (František Hečko, Alfonz Bednár, Ján Kostra, Pavel Horov, Alexander Matuška) és a fiatal nemzedék (Vladimír Mináč, Rudolf Jašík, Vojtech Mihá- lik, Ivan Bukovčan) művészileg progresszív irányban haladt, és figyelemre méltó eszmei-esztéti­kai értékeket hozott létre. A kor által legexponáltabb nemzedékek képviselőinek mindenekelőtt egy érdemük van: ,,Mind mélyebben és rendszeresebben feltárták új­kori nemzeti és szociális történel­münk értelmét“. A továbbiakban Miloš Tomčík felsorol és elemez több olyan müvet, amely ezekben az években született s hozzájárult a szocialista irodalom kibontako­zásához. Tanulmányának záróré­szében az ötvenes évek szocialis­ta irodalmának eszmei és esztéti­kai folytonosságában és egész fejlődésében beállt zavarokra és e zavarok következményeire mu­tat rá, kifejtve, hogy az ötvenes évek szocialista irodalmának fejlő­désében az ideológiai és az eszté­tikai kontinuitás megszakadása, noha más módon, hatással volt arra a nemzedékre is, mely a hat­vanas években lépett az irodalmi életbe. B ár Laco Novomesky a Vila Terezá bán alkotóművé- szetének elveit úgy definiálta, mint „a forradalom költészetének és a költészet forradalmának“ egy­ségét, az akkori fiatal generáció némely képviselőjében illúziók tá­madtak az avangarde-ról, mint egészről, s nem tettek különbsé­get annak forradalmi magja és tisztán kísérletező pólusa között. Ezeket az illúziókat fokozatosan felszámolták a párt és a társada­lom válságos fejlődési korszaka után. A hatvanas évek fiatal nem­zedékének orientációja később a kedvező társadalmi klíma segít­ségével - noha csak a következő évtizedben - helyes irányba tere­lődött. A szóban forgó nemzedé­ket ehhez sokban hozzásegítette a ,, klasszikus irodalmunk újraolva- sása, a világirodalom fő áramlatai­nak objektívebb megítélése“. A nemzedék tudatára ébredt, hogy a kísérletezésnek a világirodalom­ban is csak felderítő feladata van, s a kísérlet nem fő célja az alko­tásnak (például mára teljesen el­némultak a francia „újregény“ írói). S úgyszintén jó hatást tettek irodalmunkra a jelenkori szovjet prózairodalomban fellelhető új tendenciák és a szocialista realiz­musnak új erőre kapása a szovjet írók művészi gyakorlatában épp­úgy, mint az eszmei-esztétikai ka­tegória elméleti értelmezésében. Ezért lehetett - állapítja meg Milos Tömőik - 1976-ban az SZLKP kongresszusi beszámolójában joggal megállapítani, hogy „a szlovák irodalom legmarkánsabb képviselői közé további költők és prózaírók léptek, főleg a közép- nemzedék soraiból, akik elköte­lezték magukat a szocialista mű­vészet mellett, s alkotásaikat a nép szolgálatába állítják“. 1948 februárja óta harmincöt, a második világháború befejezése óta pedig csaknem négy évtized telt el - írja végül a szerző. - Ha ezt a tényt figyelembe vesszük a szlovák és a cseh irodalom kor­szakhatárainak megvonásánál a nemzeti megújhodás korától napjainkig, világosan látni fogjuk, hogy egyik önálló korszakának ez a leghosszabb időszaka. Újszerű­én közelíteni meg ezt az időszakot ma annyit jelent, mint ilyen széles történelmi összefüggésben látni és értékelni. K. J. Nem mindennapi élményben van részük ezekben a napokban a komáromi (Komárno) Dunamen­ti Múzeumba látogató művészet­kedvelőknek. Két olyan képzőmű­vészeti ág titkaiba nyílik betekinté­sük, amelyek a színházművészet szerves egységében töltenek be fontos szerepet. A Magyar Területi Színházban három évtized alatt született díszlet- és kosztümter­vek egy részét állították ki. A tárlat anyagának többségét Platzner Tibor és Kopócs Tibor munkái adják, de láthatjuk iQ pél­dául a Thália Színpadnál vendég­ként nemrég dolgozó Mikus Ba­lázs kosztümterveit is. (Kár, hogy a recenzensnek el kell tekintenie a tárlat anyagának összegzésétől, mivel a katalógus nem készült el a megnyitóig.) Ezenkívül kiállítot­ták a színházban dolgozó két al­kotóművész színmüvészettel kap­csolatos festményeit és grafikáit is. Szakmai körökben sokat vitat­ják, ki lehet-e állítani olyan képző- művészeti alkotásokat, amelyek önmagukban sohasem kerültek a nagyközönség elé. Mindig a drá- mamüvészet különböző műfajai­nak mondanivalóját voltak hivatot­tak szolgálni, ideális esetekben a színpadi térben megvalósuló művészi játék szerves elemei vol­tak. Nem akarunk ebben a vitában állást foglalni, azt azonban megje­gyezzük, hogyha másra nem is, de a díszlet- és kosztümtervezés fejlődésének áttekintésére min­denképpen jó alkalom egy-egy ilyen kiállítás. Színházunk esetében a művé­szek tehetségén, képzelőerején, az őket munkatársul választó ren­dező elképzelésein túl, sok tekin­tetben meghatározó szerepe van a körülményeknek. Egy tájoió színház minden alkalommal más­más színpadi térben kénytelen ját­szani. Nem kis technikai feladatot jelent, hogy egy pontosan meg nem határozható térbe kell elkép­zelni a díszleteket. Ilyen feltételek A nyolcvanöt évvel ezelőtt szü­letett Jean Effel, a világhírű francia karikaturista és grafikus eredetileg költőnek, illetve drámaírónak kéf- szült, de a sors úgy akarta, hogy a benne rejlő költóiség egy sokkal vidámabb műfajban, a karikatúrá­ban jusson kifejezésre. De mint jó karikaturistához illik, rajzai nem csupán nevettetni akarnak, hanem bírálják is a világot. Ez a bírálás nála azonban nem fennhéjázó, vagy szónokló jellegű. Politikai raj­zain az emberi hibákat és az azok­ból származó negatív jelensége­ket teszi nevetségessé. Már 1933- ban a francia baloldali lapok - pél­dául a L’ Humanité, Les Lettres Françaises - rajzolója volt; ezek­hez az évek folyamán egész sor újság járult. Több politikai tárgyú rajzalbu­mot adott ki. A De ia Ftosqvue ezredes című fasisztaellenes kari­katúrasorozata egyike a legismer­tebbeknek (1953-ból). Politikai raj­zai - akárcsak más témájú alkotá­sai - elsősorban szinte gyermeki­nek tetsző naivitásukkal, egysze­rűségükkel hatnak Effel nemcsak a francia közélet lényeges kérdéseiben, hanem a világ alakulásának dolgaiban is mindig aktívan és határozottan szólalt fel. 1953-ban a Béke-világ- tanács aranyérmével, s 1968-ban Nemzetközi Lenin-Békedíjjal tün­tették ki. De Effelt nem is annyira politikai rajzai, mint inkább a világ teremté­séről szóló több kötetes rajzsoro­zatai tették Európa- sőt világszer­te népszerűvé és közkedveltté. A genézist a világ létrejöttének humoros elképzelése szerint több témakörben dolgozta fel (Nap, hold, csillagok stb.). A világ terem­tése című ciklushoz 1951 és 1953 között készültek el rajzai, az Ádám és Éva naiv élete pedig 1953-ban jelent meg először Franciaor­szágban. Effelnek 74 éves pályafutása során több mint 25 könyve jelent meg a világ több nyelvén; néme­között csak a stilizált, jelzésszerű, olykor metaforikus jelzésű elemek használhatók. A kiállításon kiderül az is, hogy a MATESZ technikai műhelyeiben igényes munkát vé­geznek azok, akikről általánossá­gokban sem esik szó a kritikák­ban, recenziókban. A megtekint­hető kosztümök, bútorok és a kiál­lítás központi darabja (A Széleste- nyerű Fejenagy és a többi tisztes­ségesek című vígjáték kapuja) igazi mestermunkák. Persze az már más kérdés, hogy ezek művé­szi kivitelezésén kívül, a tartalmi értékről nem lehet nyilatkozni, mi­vel ezek minden esetben a szín­padkép harmóniájának az alkotó­elemei. így csupán a kivitelezést csodálhatjuk meg. Persze az sem egészen mellékes, hogy a kiállított kosztümtervek mindkét művész esetében olykor egy-egy grafikai műalkotással is felérnek. Egy ilyen kiállításon minden­képpen helye van a díszletterve­zők (akik különben is szuverén képzőművész-alkotók) színházi tematikájú, más műfajban készült munkáinak. Platzner Tibor kollá­zsai, grafikái szarkasztikus hu­morral ábrázolnak egy-egy emberi tulajdonságot. Némelyik munkája rajzban elbeszélt aforizma. Ko­pócs Tibor színészportréi is felhív­ják magukra a figyelmet. Sajátos eszközökkel, olykor merész formai megoldással ábrázol egy-egy szí­nészt. Dráfi Mátyás, Turner Zsig- mond, Konrád József, Ferenczy Anna, Szentpétery Aranka és Var­sányi Mária portréi egymás mel­lett, bizonyos megközelítésbeli egyenetlenséget mutatnak. » A kiállítás egészét tekintve nem sikerült megállapítanunk a rende­zői elvet. Katalógus híján a látoga­tó kénytelen útbaigazítás nélkül közelíteni a látottakhoz, s ez ön­magában tanulságnak sem kevés. Ilyen, nem mindennapi tárlat ese­tében elengedhetetlen a szakmai kalauz, amit egy jól szerkesztett katalógus kiválóan helyettesít. DUSZA ISTVÁN lyikből rajzfilmet is készített. A mintegy 17 000 rajzon kívül pla­kátokat és színpadképeket is alko­tott. Figyelemre méltó e „viccek“ humánus tartalmi telítettsége, me­lyet alkotójuk a lehető legközért­hetőbb formában juttat el - a hu­mor idegszálain - a néző agyköz­pontjába. Adolf Hoffmeister cseh grafikus (aki Párizsban ismerte meg á fiatal művészt) azt írta Effelről, hogy a francia regék, Rabelais és La­fontaine meséinek folytatója. Stí­lusa népi stílus, rajza francia, leg­alább olyannyira, mint ahogy Jo- zef Lada rajza cseh. Tiszta, árnyé­kolásmentes, vastag kontúrvona­lak, perspektíva nélküli síkábrázo­lás, a formák funkcionális tömör­sége a jellemzői. Rajzainak sajátos, szinte észre­vétlenül apró függeléke az egy-két odabiggyesztett kis margaréta, mely még a kráterek, felhők, illetve kozmikus térségek rideg valósá­gának karikírozott világában is he­lyet kap, hogy melegebbé, meghit­tebbé tegye azokat számunkra. Ezek egyúttal alkotójuk ürességet betölteni vágyó ösztönét is kielé­gítették. Jean Effel játékosságá­nak másik állandó vonása közis­mert kézaláírása, mely gyermeki- es betűkből font virágkoszorúra emlékeztet. Első rajzkiállítása 1945-ben, Dél-Franciaországban volt, az utána következő 1953-ban a prá­gai Mánes kiállítóteremben. Effel mindig szimpatizált ha­zánkkal. Évekig a Francia -Csehszlovák Társaság elnöke volt, s néhány éve a Dikobraz, a cseh vicclap szerkesztőségébe is ellátogatott. Halálhírére (1982. október 11 -én) e lap egyik szer­kesztője a következőket írta róla: „ Hihetetlen, talán nem is igaz. Lehet, hogy csak pár szóra elug- rott teremtőjéhez, akit oly humoro­san és bájosan talált ki magának A. GÁLY TAMARA Jean Effel élő rajzai DJ szú 6 1983. II. 11. Bácskái Béla: Munkás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents