Új Szó, 1983. január (36. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-28 / 23. szám, péntek

A felvételen a felújított opera első szereposztásának két főszerep­lője, Elena Holičková és Jozef Ábel. (Jozef Vavro felvétele) Az eladott menyasszony Smetana művének felújítása a Szlovák Nemzeti Színházban Kedves epizóddal kezdődött Az eladott menyasszony szombati premierje, amely a Szlovák Nem­zeti Színházban került felújításra. A nézőtéren helyet foglaló, egy­szerű falusi emberekből álló cseh csoport vezetője az előadás előtt kiadta az utasítást: „Aztán tapsol­junk, emberek egészen a végéig!“ Azt hiszem, a csoport tagjainak lelkes tapsát nem ez a figyelmez­tetés váltotta ki. Anélkül is magu­kénak érezték volna - és érezték is - a felcsendülő zenét. Smetana remekműve nem hiába lett a cse­hek nemzeti operája. S bár a ze­neszerző tudatosan nem használt eredeti cseh népi dallamokat mű­vében, hanem - Szabolcsi szavai­val - „helyi kolorittal épített nyu­gati formákat, s zenditett meg eu­rópai lírát", operája egy cseh fa­lucska mindennapi életének köz­vetlen, hiteles ábrázolásaként hat. „A valóságot - mondotta Verdi - könnyű lemásolni; de képzelettel megteremteni, kitalálni: ez a ne­héz és művészhez méltó feladat. “ Smetana operájának nemzetközi sikerét (nagy szó ez egy ízig-vérig nemzeti opera esetében) az ere­deti zenei invención, a színes, áradó dallamvilágon túl a „való­ság égi másának“ művészileg hi­teles, mesteri megfogalmazása eredményezte. A cseh színház éve alkalmából felújított előadás rendezői ezúttal főleg olyan énekeseket állítottak színpadra, akikkel eddig még nem nagyon nyílt alkalmunk jelentő­sebb szerepekben találkozni. A fő­szerepet éneklő, eddig csak epi­Német szakosok és germanisták találkozója Bratislavában, a Barátság diák­szállóban ma és holnap országos konferenciát rendeznek a német nyelv szakos pedagógusok és germanisták számára. A tanács­kozásra, mely felett az SZSZK Oktatási Minisztériuma vállalt véd­nökséget, a Németh Demokrati­kus Köztársaság csehszlovákiai Kulturális és Tájékoztató Központ­jának illetve a bratislavai Központi Pedagógustovábbképző Intézet­nek a rendezésében kerül sor. A résztvevők - mintegy 160 német szakos pedagógus és az NDK-ból érkező 40 germanista - megvitat­ják az idegen nyelvek, főleg a né­met nyelv oktatása során szerzett tapasztalataikat, megtárgyalják az intenzív nyelvtanítás feltételeit, hogy a jövőben iskoláinkban még hatékonyabb legyen a német nyelv tanítása. A vélemény- és tapasztalatcsere remélhetőleg ösztönzőleg hat majd pedagógu­saink oktató-nevelő munkájára és elősegíti az új irányelveken alapu­ló nyelvtanítást.-ym­zódszerepekből ismert fiatal Elena Holičková megjelenésben, hang­ban és játékban egyaránt üde, vonzó Marenka. Temperamentu­mos, bájos, talpraesett paraszt­lányt alakít. Hangja minden fek­vésben kiegyenlítetten szól, meg­bízhatók a magasságai, kulturál­tan és figyelemre méltóan jó szö­vegmondással énekel. Az utolsó felvonás kettősének bizonytalan­ságaitól eltekintve egész produk­ciója kedvező benyomást keltett. Jeník szerepében az ugyan­csak fiatal Jozef Ábel mutatkozott be. Játékban, megjelenésben szimpatikus Jeník, ám a szerep biztos vokális megformálásával még adósunk maradt. Tenorja nem különösen szép színű orgá­num, hangjából hiányzik a hajlé­konyság, s a magasságok vidékén sem mindig otthonos. Érezhető erőfeszítése inkább csak a szólam pontos végigéneklésére szorítko­zott, ami talán a premier okozta feszültségnek tudható be. Az előadás egyik érdekessége Peter Mikuláš Kecalja volt. Érzé­sünk szerint a kiváló basszistát hangja és alkata a súlyosabb, ma- jesztátusabb figurák megjeleníté­sére predesztinálja, kvalitásait a lí­raibb szerepekben kamatoztatja a legmeggyőzőbben. A minden lé­ben kanál, szószátyár falusi há­zasságközvetítő szerepében ed­dig az izgágább, harsányabb, mozgékonyabb, valamivel világo­sabb hangú Kecalokhoz szoktunk. A fiatal énekes kiváló adottságaira és mindig aprólékosan átgondolt szerepformálására jellemző, hogy ezt a személyiségétől kissé távo­labb álló figurát is meggyőzően keltette életre. Kecalja megmoso­lyogtató, bumfordi alak, akinek eleve nincs sok esélye arra, hogy nyélbe tudja ütni a tervezett há­zasságot. A szombati bemutatón a középfekvésben kissé takaré­koskodott a hangjával (annál in­kább örültünk, amikor a magasabb regiszterekben felszabadultan énekelt), s nem aknázta ki telje­sen a második felvonás Jeník-Ke- cal kettősének harsányabb komé- diázásra alkalmat nyújtó lehetősé­geit. A bemutató másik meglepetése Ivan Ožvat Vašekje volt. Végre sikerült szakítani azzal a rossz hagyománnyal, hogy a dadogó, ütődött völegényjelölt szerepét ki­zárólag elcsúfított küllemű (lehető­leg lángvörös parókát viselő, fes­tett szeplőkkel telehintett arcú, esetlenül ugrabugráló) énekes alakíthatja. Ivan Ožvat Vašekje bátran benevezhetne egy szép­ségversenyre is, csak éppen... Nos, a fiatal, lírai hangú énekes épp ezt a „csak éppent“ jelenítet­te meg meghökkentően finom eszközökkel. Vasekjében nincs semmi visszataszító idétlenség, csak éppen a széltől is óvó, anyai majomszeretet gátolta meg ab­ban, hogy normális felnőtt ember­ré váljon, s ezért kissé maflácská- ra sikeredett. Csak örülni lehet ennek a szerepfelfogásnak, annál is inkább, mivel Ožvat nemcsak színészi leg, de vokálisán is figye­lemre méltó teljesítményt nyújtott. Hangban, játékban egyaránt jó partnere volt az Esmeraldát alakí­tó Maria Turňová. Maŕenka szüleit Juraj Martvoň és Alžbeta Michál- ková, a Mícha házaspárt Juraj Hrubant és Nina Hazuchová éne- kelte-játszotta megbízhatóan. A felújítás további örvendetes pontja a komédiások jelenete. Ka­rol Tóth koreográfus nem takaré­koskodott a szereplőkkel, népes trupp jelenik meg a cseh falucska főterén. A tarka ruhás bohócok folyton mozgó együttese élénk színfolttal gazdagította az előa­dást. Csak a falu lakóitól kísért kivonulásuk ütközött némi aka­dályba. A csoportot kísérő zene­szó már elhalkult, amikor a sze­replők még mindig ott tolongtak a díszlettől akadályozva a kijárat előtt. Miroslav Fischer rendező és Pavol Mária Gábor, a színpadkép tervezője az ismert, jól bevált megoldásokat választotta. Hazai és külföldi tapasztalatok egyaránt azt igazolják, hogy a nemzeti, tra­dicionális operaalkotásokat csakis ilyen tradicionális előadásban, ha­gyományos rendezői elképzelés­sel, s ehhez igazodó játékstílussal és díszletekkel lehet színre vinni. Tibor Frešo karmester jól kéz­ben tartotta zenekarát. A lendüle­tes előjáték után azonban hiányol­tuk a differenciáltabb hangzást, az előírt tempók betartását és a pre­cízebb kidolgozást. Noha Smetana remekműve nem tartozik a „leporolásra“ szo­ruló müvek sorába - ellenkezőleg, épp kikezdhetetlen frisseségével hódít - jót tett az immár 15 éve egyfolytában műsoron tartott pro­dukciónak a felújítás. Különösen dicséretes a színház vezetőségé­nek az a törekvése, hogy szerep­lési lehetőséget biztosít a fiatal énekesnemzedék tagjainak. A szombati előadás bizonyítja, hogy ez a törekvés indokolt. VOJTEK KATALIN A látszat ellenére... A MATESZ és a csehszlovákiai magyar dráma Fél kezünkön számbavehetők azok az elemző írások, amelyek szerzői témaként a csehszlovákiai magyar drámaírást választották, mint mélyebb vizsgálatra érdemes jelenséget. így nem lehet véletlen az sem, hogy ezek az elemzések többé kevésbé egy-egy idősza­kasz alatt született és bemutatott alkotásokról, s nem egyetlen drá­máról, de legkevésbé egy kivá­lasztott drámaíró munkáiról szól­nak. Mindebből kiderülhet, hogy több kevesebb rendszerességgel végezve, de letagadhatatlanul fel­adata a MATESZ dramaturgiájá­nak a csehszlovákiai magyar drá­ma ápolása, a drámaírók felkuta­tása, lelkesítése, s nem kevésbé nevelése. Ezek olyan tények, amelyeket figyelmen kívül hagyni ugyanolyan tévedés, mint azt állí­tani, hogy nincs csehszlovákiai magyar dráma ... A színház története, az emberi­ség bölcseletének, közösségi gondolkodásának a története is. Nos, a csehszlovákiai magyar színház és dráma sem lehet más­milyen, mint a kitermelő etnikum (tehát: önmaga) közösségi tudata. (Hosszabb és mélyebb elemzés­sel kellene mindezt alátámasztani, amelyhez sajnos' nem elegendő egy alkalmi jellegű publicisztikai írás terjedelme.) A dráma és a drámát játszó színház lényegét az ókori görögök óta, Shakes- peare-en, Moliere-en a mai szerző­kig, minden esetben a színházat ön­magából kitermelő, igénylő (nem igénylő) és befogadó (megtagadó) közösség (közönség) léte és tuda­ta határozza meg. Nem csupán ez az egyetlen ellenérv az irodalmi berkeinkben uralkodó véleménnyel szemben. Amiről kijelentjük, hogy nincs, ar­ról nem szükséges véleményt mondani (hiszen a semmiről nincs mit mondani), vagyis a valóságot tagadjuk, mielőtt véleményt mond­tunk volna róla. Pedig, ha vitatható esztétikai és eszmei értékekkel is, de létező, betegségei ellenére is igencsak élő, sőt eleven a dráma­írásunk. S mivel színházunk játsz- sza is drámáinkat, mindenképpen közösségi élményként kell azokat felfogni. Természetesen az eddigi megállapítás nem minősít, hiszen a létezés, a „van“, nem azonos a minőséggel: a jó és rossz közötti árnyalatok teljes skálájával. A szocialista társadalom feltéte­lei jelentik a csehszlovákiai ma­gyarság életterét, társadalmi flórá­ját. Kultúrájának - közművelődé­sének, irodalmának, színházának, sajtójának - jellegét is ez határoz­za meg. Éppen ezért senki szá­mára sem lehet közömbös, hogy a gyengélkedése ellenére (azok számára, akik még járnak szín­házba) vitathatatlanul közösségi élményt jelentő csehszlovákiai magyar dráma, milyen esztétikai és eszmei tartalmat, művészi for­mát hordoz. Legkevésbé a színházat érheti vád, hogy nem tett semmit. Ezt az Harminc éves a Magyar Területi Színház Ünnepi bemutató és más jubileumi rendezvények A harminc éves Magyar Területi Színház idei évadában két olyan szerző műve is színpadra kerül, akiknek nem kis közük volt Komá­rom városához. Közülük az első Jókai Mór. A harminc év folyamán most kerül bemutatásra a negye­dik Jókai-regény színpadi átirata. Eddig Az aranyembert (felújítás­ban is), A lőcsei fehér asszonyt, s A kőszívű ember fiait láthatta színházunk közönsége. Ma este kerül színre a Szeretve mind a vérpadig című Jókai-regény, Tö­rök Tamás színpadi átiratában. A cselekmény a mi tájainkon játszódik, a kuruc szabadságharc idején. Főhőse Ocskay László, aki a köztudatban úgy él, hogy áruló lett - átpártolt a labanc zászló alá. így festi ezt le Jókai Mór is, már említett müvében. Annak ellenére, hogy a történelmi forrásanyagok (jegyzőkönyvek, levelek stb.) bizo­nyos értelemben mást bizonyíta­nak. A Jókai-mű színpadra állítá­sánál tehát el kellett követnünk (márcsak a történeti hűség kedvé­ért is) némi „kegyes csalást“. A bemutatandó színpadi játék nem bélyegzi meg egyértelműen Ocskay Lászlót. Árulásáért első­sorban a környezetét teszi felelős­sé: azt a közösséget, amely a már jelképpé (vagy legendává) váló Ocskayt nem megtartani - inkább kitaszítani igyekezett. Ocskayt Holocsy István; az öcs- csét, Sándort Pőthe István; a fele­ségét, Tisza Ilonkát Mák lldokó; Ozmondát, a csábítóját Tóth Er­zsébet; elfogóját, Jávorkát Ropog József; Czinka Pannát Varsányi Mária; Bercsényi fővezért Turner Zsigmond; Csajághy Mártont, Su­gár Béla alakítja, s rajtuk kívül még többen is közreműködnek az előadásban. A díszlet- és jelmez­terveket Kopócs Tibor készítette; a kuruc kori nép- és műköltészet néhány jellegzetes szövegére Do­bi Géza írt korhű zenét. Rendező­je Konrád József érdemes mű­vész. Itt jegyezzük meg, hogy a szín­ház ünnepi társulati ülésére ma délelőtt fél tizenegykor kerül sor. Délután négy órakor a Dunamenti Múzeumban nyílik meg az a kiállí­tás, amely a MATESZ díszlet- és kosztümtervezőinek munkásságát mutatja be, felvillantva a harminc év egy-egy jellegzetes állomását, bemutatóját. Ezt követi az esti Jó- kai-előadás, amelyet csehszlová­kiai bemutatóként jegyez majd a statisztika. A péntek esti Jókai-bemutató- val veszi kezdetét a jubileumi já­tékhét, amelynek folyamán a szín­ház két társulatának felfigyeltető előadásait láthatja a közönség. KMECZKÓ MIHÁLY is bizonyítja, hogy a legutóbbi 10 esztendőben 12 szerzőtől 15 csehszlovákiai magyar drámát mutatott be. A hitelesség kedvéért évadonkénti megoszlásban felso­roljuk ezeket: 1972/73: Lovicsek Béla (Tűzvirág), Gál Sándor (A szürke ló); 1973/74: nem volt ha­zai magyar bemutató; 1974/75: nem volt hazai magyar bemutató; 1975/76: Dávid Teréz (Bölcs Jo­hanna); Lovicsek Béla (Alattunk a város, fölöttünk az ég); 1976/77: Dávid Teréz (Dódi), Siposs Ernő (Utazás az Idómiára); 1977/78: Batta György (Kakastánc), Kmeczkó Mihály (Mint fű fölé az árnyék); 1978/79. Egri viktor (Ge- deon-ház); 1979/80: Rácz Olivér- Kmeczkó Mihály (Álom Tivadar hadparancsa); 1980/81: Batta György (Töklámpás), Gágyor Pé­ter (Szélkötő Kalamona); 1981 /82: Gyüre Lajos (A becsületes mol­nárlegény); Klimits Lajos (Névte­len komédia); 1982/83; Tóth Lász­ló (Az áldozat) és a színház tervé­ben szerepel Kmeczkó Mihály új drámája. Ezekből csupán kettő, a Dódi (Dávid) és a Gedeon-ház (Egri) volt felújítás. A felsorolásból az is kitűnik, hogy a csehszlovákiai magyar drámaírást évekig képviselő Egri Viktor, Dávid Teréz és Lovicsek Béla írók közül az 1975/76-os évad óta egyik sem jelentkezett olyan új darabbal a színháznál, amelyet az bemutatásra érdemes­nek tartott volna. Ezzel szemben kilenc új névvel gyarapodott ez a névsor akik közül Kmeczkó Mi­hály (a Rácz Olivér novella-adap­tációt is beleszámítva) harmadik darabjának a bemutatójára készül, rajta kívül még Batta György két­szer jelentkezett. Bár nagy általánosságban, a csehszlovákiai magyar színház­kultúránkat, s ezen belül az ezt elsődlegesen képviselő Magyar Területi Színházat és annak Thá­lia Színpadát éri a vád drámairo­dalmunk fejletlenségéért, nem szabadna elfeledkezni a színházat körülvevő szellemi közeg viszo­nyulásairól, íróink, költőink kritiku­saink színházművészet iránti gyér érdeklődéséről. Újra csak azt kell hangsúlyozni, amit a bevezetőben a színház közösségi jellegéről mondtunk. Nem csupán közön- ségcentrikusan állítjuk ezt, hanem a színháznak mint művészetnek az összetevőit, időbeni-térbeni lét­rejöttét is szemrevételezve. Nemcsak a hatvanas-hetvenes években kibontakozó prózai és lí­rai harmadvirágzásra kellene fi­gyelniük mindazoknak, akik ezért alkotóként vagy teoretikusként va­lamit is tettek, hanem a színhá­zunkra is. A helyzet önmagáért beszél. Néhány, a színház társa­dalmi tudatformáló, hagyomány- és nyelvőrző funkcióját, művészeti totalitását felismerő fiatalemberen kívül (akiket, vagy elfogad vita­partnernek a színház művészeti vezetése vagy nem) alig figyel valaki is érdemben a MATESZ munkájára, belső és külső szak­mai, művészeti gondjaira. Vagyis nem lehet minden hiányosság okát a színházban, annak olykor tévedésre is hajlamos vezetésé­ben keresni. Az elmúlt egy-két évben tanúi lehettünk néhány olyan színházon belüli próbálkozásnak, kísérlet­nek, amelynek sikerét eleve két­ségbe vonta az iránta megnyilvá­nuló érdektelenség mindazok ré­széről, akiknek (irodalomcentri­kus) kultúránk elméleti és gyakor­lati - esztétikai és politikai - alaku­lása. fejlődése íróként, költőként, de teoretikusként sem lehet kö­zömbös. Továbbgondolásra érdemes az az állapot, amelybe harmincadik évfordulóját ünneplő színházunk és a csehszlovákiai magyar dráma ebben az órában található. Közö­sen kell megállapítani színházunk hajója számára azokat az optimá­lis társadalmi és művészi koordi­nátákat, amelyek egyszerre veze­tik révbe magát az intézményt, de a drámaírásunkat is. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÓ 6 1983. I. 28.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents