Új Szó, 1983. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-21 / 17. szám, péntek
Cseh és szlovák irodalom a Madáchban képességem és meggyőződésein szerint..." Oldrich Danék drámája a Szlovák Nemzeti Színházban Köztudott, hogy a Madách kiadó könyveinek arányos részét minden évben a cseh és szlovák művek magyar nyelvű fordításai alkotják. Ezáltal válik lehetővé, hogy a magyar olvasóközönség megismerje a klasszikus és a kortárs cseh és szlovák irodalom kiemelkedő alkotásait, hogy képet alkosson, miben közösek, illetve mennyiben térnek el ezek a művek a csehszlovákiai magyar, valamint az egyetemes magyar irodalom alkotásaitól. Megállapíthatjuk, hogy a fordításirodalom kínálata az elmúlt években javult, gondos válogatás, pontos fordítói és alapos szerkesztői munka eredményeként értékes, színvonalas olvasmányokat kap kézbe az olvasó. A közelmúltban került a könyvesboltokba a népszerű Kiskönyvtár sorozat újabb két kötete, Co- menius A világ útvesztője és a szív paradicsoma, valamint a Mitrovicei Vratislav Vencel viszontagságai című könyvek. Az első, a nemzetek nagy tanítójának magyar nyelven immár harmadszor megjélenó műve minden bizonnyal ismerős az olvasó számára, nem kíván különösebb méltatást. A Mitrovicei Vratislav Vencel viszontagságai című kötet a 16. századi cseh irodalom remek darabja, útleírásnak és emlékiratnak egyaránt felfogható. Egy tizenöt esztendős fiú, Mitrovicei Vratislav Vencel életének tükrében a török birodalom elevenedik meg a könyv lapjain. Az ifjú II. Rudolf német-római császár követségének apródsorú tagjaként III. Murád szultánhoz indul Konstantinápoly- ba. Az oszmán birodalom fővárosában új - a közép-európai ember számára szokatlan - világ tárul eléje: más hit, másféle szokások, mindaddig ismeretlen életforma. Az ifjú lelkes csodálkozását azonban csakhamar keserves megpróbáltatások követik. Árulás folytán a követség többi tagjával együtt ö is török fogságba kerül, és egy ideig gályarab, majd csaknem három évig a hírhedt Feketetorony foglya, ahonnan a legenda szerint nincs visszatérés. Embertelen kínok, teljes kilátástalanság után végül mégis visszajut hazájába, és 1599-ben megírja visszaemlékezéseit. A szerző az elejétől a végéig objektív marad, nem ragadják el indulatai, elfogulatlanul számol be a történtekről. Őszintesége, szinte gyermekien tiszta látásmódja lehetővé teszi, hogy az ellenségben a kegyetlenség és a furcsaságok mellett a jót is észrevegye, s hogy az eseményeket időnként kedélyes humorral örökítse meg. A magyar olvasó számára különösen érdekes lehet az, hogyan látja egy Gazdag és eredményes évnek számít Tózsér Árpád költői pályáján az 1982-es esztendő. Adalékok a Nyolcadik színhez címmel új, líránk fejlődéstörténetében alighanem alapvetőnek számító verseskötete mellett napvilágot látott - a Slovenský spisovateľ gondozásában, Mila Haugová, Vojtech Kondrót és Marta Podhradská színvonalas, a tőzséri versbeszéd keménységét, expresszivitását, képi tömörségét jól visszaadó fordításában -a Na brehu papiera (A papír partján) című gyűjteménye is. Igaz, mindössze ezer példányban; ám a szép kiállítású és reprezentatív „Nová poézia“ (Új költészet) sorozatban, amely rangosságával hozzájárulhat ahhoz, hogy Tőzsér Árpád - úgy is mint individuális alkotó, úgy is mint egész költészetünk s a szlovákiai magyar irodalom képviselője - sikeresen, értékre döbbentően, további fölfedezésekre ösztönzően törje át azt a nyelvi válaszfalat, amely két antológiát, a Most cez Dunaj-t (Híd a Dunán) s a Mužný vek-et (Férfikor) kivéve, nemzetiidegen - a cseh ifjú - a török dúlta Magyarországot, főként Budát, ahol átutazóban a követség néhány napot tölt. A fiatal fordító, Nagy Judit, nagyszerűen oldotta meg feladatát, a korabeli kifejezések és nyelvezet következetes alkalmazásával a cseh eredeti korhű magyar megfelelőjét adta. Rendkívül hasznosak a kötetet kiegészítő jegyzetek, amelyek a török tisztségek, harci és használati eszközök nevének magyarázatát, valamint az egyes helységnevek magyar nyelvű megfelelőit tartalmazzák. Lényegesen megkönnyítik a könyv olvasását és megértését. A kortárs cseh irodalom fordításban megjelent alkotásai közül kettő érdemel említést. František Skorunka Én, a te felebarátod című novelláskötete Nagy Judit és Kopasz Csilla tolmácsolásában napjaink egyik legégetőbb kérdését, az öregedés problémáját veti fel. Azt boncolgatja, hogyan élhet - és élhet-e egyáltalán - tartalmasan, hasznosan az ember túl a nyugdíjkorhatáron, a produktív koron. Az író rámutat, hogy bár az öregek megpróbálnak beilleszkedni, megtalálni helyüket a mai világban, a modern, rohanó világ legtöbbször nem érti vagy nem is akarja megérteni őket. Gyakran a legelemibb kapcsolat is hiányzik, a legközelebbi hozzátartozók, gyerekek, unokák is elfordulnak a „végső csönd“ felé haladó családtagoktól, akikre így a teljes elhagyatott- ság, egész életük munkájának, reményeinek, értelmének a semmibe zuhanása vár. önzés vagy csupán közöny az, amely annyira eluralkodott a világban, hogy legtöbbször csak akkor tudatosítjuk idős embertársaink értékét, amikor már jóvátehetetlenül késő? Talán egy kicsit_ mindkettő, mutat rá Skorunka. Ömaga fiatal író, egyike azoknak, akik gondolkodva gondolkoztatnak. Otakar Chaloupka Tenger, va- rázsos tenger című műve, amely P. Olexo Anna kitűnő fordításában jelent meg, stílusává' egy kissé Marcell Proustot idézi. Szélesen hömpölygő, csaknem oldalakra nyúló mondataiban álom és valóság különös keveredését találjuk. Egy fiatal férfi csodálatos, örökké áhított és egyetlen vágya - tenger mellett élni, a hullámok moraját hallgatni és látni a vízbe vesző végtelent - válik már-már valósággá, de a kötődés, a szülőföld, a falu marasztaló ereje nagyobb, s bár a legény gondolatban már előre elbúcsúzott a döcögő vicinális ablaka előtt elfutó tájtól, végül mégsem tud elmenni, a szürke, eseménytelen életet választja, otthon, a jól ismert környezetben. ségi költészetünk és a szlovák poézis között állt. Az irodalompolitikai szempontból, az egymás megismeréséhez vezető fordításirodalmi és recepciós kölcsönösség aspektusából oly fontos könyvkiadási gyakorlat az utóbbi években szlovák térfélen biztatóan alakult: az 1980-as Mužný vek után, amely tizennégy költőnk arcélét villantja fel a szlovák olvasók előtt, megszületett, íme, a „szlovák“ Tózsér, s tudomásunk szerint a Slovenský spisovateľ évről évre ki szándékozik adni egy-egy szlovákiai magyar költőtől származó versválogatást. Tózsér Árpád kötete kezdete- tegyük hozzá: jó, mert színvonalas lírát kínáló kezdete - lehet annak a folyamatnak, melynek során a szlovák olvasóközönség rájöhet arra, hogy a „nyelvi ködben“- amely szétoszlatható! - a nemzetiségi irodalom térfelén olyan alkotók élnek és dolgoznak, akiknek művei életképesnek bizonyulnak a más nyelvű nemzeti irodalom kontextusában is. A neves szlovák A fordulatos, cselekményes regényeket kedvelő olvasó az első néhány oldal után csalódottan leteszi Chaloupka könyvét, a bölcselke- dő, lírai próza hívei azonban semmiképp sem fogják sajnálni a ráfordított időt. Nemcsak a szlovák, a magyar olvasóközönség körében is népszerűek Vincent Šikula regényei, s ebben jelentős része van a Madách kiadónak, amely folyamatosan jelenteti meg magyar nyelven a szlovák író műveit. A II. világháború, a Szlovák Nemzeti Felkelés idejébe visszanyúló trilógia (Mesteremberek, Muskátli, Vilma) után 1982 utolsó negyedében került a könyvesboltokba az író Mogyoróbokrok című új kisregénye, Tóth Elemér kiváló fordításában. Šikula ezúttal életrajzi ihletésű történetet kerekít, saját ifjúkorát, nehéz, sokszor keserves diákéletét örökíti meg, melyet keserűen széppé, felejthetetlenné tesz a diák megval- latlan szerelme, bátortalan vágyakozása tanítványa, a zeneórákat vevő bájos Adrika iránt. A téma tucatszámra fordul elő az irodalomban, nincs benne semmi rendkívüli, az író remek kifejezőkészsége, érzékenysége, finom lélek- ábrázolása és sajátos visszaem- lékező-mesélő művészete mégis egyedivé, jellegzetessé teszi a történetet. Rácz Olivért nemcsak sikeres íróként ismeri a magyar olvasóközönség, jónéhány cseh és szlovák mű fordítása is fűződik a nevéhez. Legutóbb a fiatal szlovák író, Jozef Puškáš Negyedik dimenzió című kisregénye látott napvilágot az ő fordításában. A téma rendkívül időszerű, csaknem valamennyiünket érint, hisz a városlakók döntő többsége kőrengetegben, lakótelepeken éli le életének nagy részét. „Ez a könyv a lakótelepek drámai légköréből merít, s azokról az életfeltételekről szól, amelyek között ott mindenki másként él. Ezek a feltételek olykor kedvezőek, máskor kedvezőtlenek. De a dolog lényege az, hogy nem is annyira fontosak, mint ahogyan azt sokan hiszik“ - írja könyvéről a szerző. A történet során különböző sorsok, emberek, kapcsolatok bemutatásával és párhuzamba állításával próbálja bebizonyítani, hogy a legfontosabb, a döntő mindig a tartalom, az ember hite, embertársaiba vetett bizalma, mások iránti érzései, s hogy a legkilátás- talanabb helyzetek is magukban hordozzák a változás, a megnyugtató megoldás lehetőségét. Puškáš mélyrehatóan elemez, ugyanakkor nem hiányzik könyvéből a humor sem, bár ezúttal nem felhőtlenül nevettet, őszintesége inkább kissé fanyar, keserű ízt hagy a szánkban. ILLÉS ANNA költő, Ľubomír Feldek, a Tözsér- kötet előszavában többek között erre a tényre is felhívja a figyelmet, mondván: a sejtelem (a műfordítóknak köszönhetően) bizonyossággá vált, Tózsér Árpád olyan alkotó, aki egyenrangú a kortárs szlovák líra legjobbjaival, „szuverén lírikus ... aki sikeresen birkózik meg a modern költészet feladataival“. Ez az elismerés egyszerre szólhat az egyes Tó- zsér-versek értékének, ugyanakkor annak a képességnek is, hogy költőnk nem egy esetleges vers- gyűjteményt, hanem tudatosan és szigorúan megszerkesztett kötetet adott a szlovák olvasók kezébe. Tózsér Árpádnak - aki könyvét maga állította össze - volt ereje arra, hogy olyan alapvető szövegeit hagyja ki válogatásából, mint a Mogorva csillag vagy a Szerelemsirató; legjobb vagy a kritika által legfontosabbnak érzett verseinek puszta egymás mellé sorolása helyett, akárcsak 1979-es kötetében, a Genezisben, ezúttal is „versszármazástan“-t állított össze: tárgyias leíró költeményeit Országos siker, külföldi premierek, több nyelven való megjelenés után mutatta be a Szlovák Nemzeti Színház társulata Oldrich Danék Jelentés N. város sebészetéről című drámáját. Az írói mű központi figuráját hiába keresnénk, cselekményének vonala is egyetlen mondatban vázolható: várakozás egy végül is nem megvalósuló veseátültetésre. Orvosok, nővérek, betegek lépnek a színre, mondják el életüket (életünket), tükröt állítva egymásnak (nekünk). Peter Mikulík rendező saját szavai szerint is arra törekedett, hogy megtartson egy bizonyos rendet annak a dolognak a megmentésére tett erőfeszítésben, amely gyakorlatilag szinte már megmenthetetlen. A várakozás, az idő könyörtelen múlása a dráma hőseinek szinte minden esetben a közösségen belül vívott küzdelmét is jelenti. Bár mindvégig egy sebészet csapatmunkára szerveződött közösségét látjuk, a magatartások is pontosan jelzik mindezt, amit hagyományos előítéleteink, kórházi élményeink, munkahelyeken szerzett tapasztalataink alapján egyénekről elképzelünk, mégsem csak ezt mutatja meg a rendező. Mindenki részt vesz az előkészületben és feszültséggel telítődik, amikor már csak percek kérdése a műtét, majd ugyanúgy oldódik fel, furcsán - nyugalmas görcsbe rándulva. A közösségi munka céltudatosságában is megmarad mindenki annak, aki volt. Nagy tudású, de fáradt Professzornak (Mikuláš Huba); cinikus, de ennek ellenére teljes emberként kiváló Sebésznek (Štefan Kvietik); önmagát kereső Docensnek (Juraj Slezáček); tehetségtelenségét elfogadtatni akaró Tanársegédnek (Juraj Sar- vaš); nemcsak munkájában, de szerelmében is szigorú Fónövér- nek (Božidara Turzonovová); a testet és lelket nyűvő munka közben is fiatalos Nővérnek (Zuzana Cigánová); felelősséget vállalni alig tudó Doktornőnek (Zuzana Kocúriková); igazgatóságát nem a kórház kulcspozíciójának tekintő Igazgatónőnek (Viera To- pinková); önmagát próbára tevő Betegnek (Kamila Magálová); mindenek fölött állandóan fontoskodó Férjnek (Vladimír Durdík); idegesítóen követelődző Betegnek (Anton Mrvečka); csavarnyi funkciójának tudatában lévő Beteghordónak (Jozef Šimonovič); lányát orvosnak szánó Titkárnőnek (Éva Kristínová); fiatalosan naivnak, rezonőri szerepében a felolvasott Hipokratész-idéze- tekkel mindent értékelő Adeptus- nak (Viera Topinková). Mindaz, ami a színpadon történik egyszerre közösségi s egyszerre magánügy. A jó mai darakomponálta új kötetegésszé, felvázolva lírája egy vonulatának fej- lódésrajzát is. S hogy ez az egyéni fejlődésmenet egybevág a modern líra fejlődésképével, azt bizonyítja az a vitadélután is, melyet a Tőzsér- líráról a Szlovákiai írók Szövetségének kritikusköre rendezett, s amelyen együtt és szép számban vettek részt a szlovák s a hazai magyar irodalom képviselői, módot találva a kölcsönös eszmecserére, melyet a kölcsönösség szép példájaként Pavol Plutko, illetve Koncsol László vitaindítója váltott ki. Természetes jelenségként foghatjuk fel, hogy a szlovák kritikusok a Tőzsér-lírát elsősorban a saját nemzeti költészetük típusrendszerében értelmezték (az összevetés, hasonlítás, a saját költői hagyomány tudatalatti kisugárzása velejárója a más*kontex- tusból származó szövegek befogadásának), ugyanakkor fény derült arra is, hogy a rokonítások ellenére egy szuverén, sajátos költői világképpel áll szemben a szlovák olvasó, amelyben a szlovákiai magyar jelleg mellett jelen van a mondanivaló s a költői etikum általános érvényúsége is. ZALABAIZSIGMOND bök jellemzője ez, hiszen dialektikus egységben láthatjuk mindazt, amit mindennapjaink emberi erőfeszítéseiben - ugyanakkor gyengeségeiben is - éreztünk, de megfogalmazni nem mindig tudtunk. Peter Mikulík rendező nem főhőst keresett, hanem az általa igényelt színpadi rend viszonyainak érzékeltetésére központba állított egy figurát. Észrevett Danék drámájában egy dolgot, amelyet csak mély elemzéssel lehet a felszínre hozni. Ezen a sebészeten mindenki marad, vállalja a várakozást, nemcsak az átültetendő egészséges vesére, amely ez egyszer itt helyben is adódó (emberi szerencsétlenségből születő „szerencsés“) lehetőség, hanem csak úgy általában a mindennapok várását. Egyetlen ember igyekszik el, a Sebész. Štefan Kvietik érdemes művész ebben a figurában a színészi játék teljes skáláját felvonultatja. Egyszerre szeretetreméltó és ellenszenves, melegséget kereső és azt maisoktól megtagadó, harsány és halk szavú, álmodozó és hidegen realista, művészi szintű nagyszerű sebész és csapnivalóan rossz kolléga, de mindenben ott bújtatja a legnagyszerűbb emberi tulajdonságok triászát: a tehetséget, a tudást és a bátorságot. Úgy játssza Kvietik ezt a szerepet, hogy egyértelműen vésődik a néző tudatába: az élet kiélezett helyzeteiben (veseátültetéseiben) csak ez a három dolog számít. Mellette elhalványul a karrierizmus, tétovaság, kicsinyesség, középszerűség, pozícióféltés, korrupció. A sebész mellett mindig ott áll a Professzor, aki nyugalmával, szakmai biztonságával a sebészeti osztály (a közösség) individualizmusait kollektivizmussá szervezi, s mindezt úgy, hogy az elérhetetlen cél a kezdés pillanatában elérhetőnek tűnik. Mikuláš Huba nemzeti művész alakítása mély nyomot hagy a nézőben. Az író teremtette irónia és humor sajátos közvetítése sejteti, hogy ennek a külsőségeiben nyugodt embernek volt egy jellembeli elődje, amely sokban hasonlított a Sebészhez, mostani beosztottjához. A gyanúnkat a darab végén önmaga igazolja, amikor a következőket mondja: ,,Mindig olyan... idétlennek találtam az emberek törekvését, hogy maradjon utánuk valami. Miért kéne maradnia? Az volt a véleményem, hogy gondoljanak addig magukkal, amíg élnek. És egyszer csak azon kapom magam, hogy... idétlen vagyok. Szeretném. .. ha maradna valami utánam. .. egy tisztességes sebészet, például.“ S ebben a bevallott vagy letagadott „hagyaték-teremtésben“ felőrlődik az ember (a professzorok egészsége is véges), de a lényeg mindenütt megszületik. Ezért érdemes a hipokratészi eskühöz mindenkor hű maradni: „... képességem és meggyőződésem szerint..." DUSZA ISTVÁN TŐZSÉR ÁRPÁD VERSEI SZLOVÁKUL És egy vitadélután új szú 6 1983. I. 21.
