Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-07-23 / 29. szám
I szú 9 !2. VII. 23. Hírét a zsendice alapozta meg A kanyargó Becva folyó festői völgyében a napjainkban mintegy tizenegyezres lélekszámú Roznov pod Radhostém hírét is elsősorban ezek a hegyi pásztorok alapozták meg. Jobban mondva az a körülmény, hogy - ki tudja kinek az ötletére - ezen a kedvező éghajlattal áldott helyen a múlt században klimatikus fürdőt létesítettek. A tiszta levegő mellett a fő gyógyír évtizedeken át a juhtej- savó volt. Már annak előtte is tudták, hogy a zsendice enyhíti a különféle gyomor- és bélpanaszokat, s itt megkísérelték vele a gü- mőkórt is kezelni. Egészen addig, amíg até- bécé meg nem fertőzte a városka és környéke lakosságának egy részét. A fürdőt bezárták és még hosszú évekig eltartott, amíg - immár korszerű gyógyszerekkel - sikerült elhárítani az alattomos kór okozta veszélyt. Ma a városkában nem kell ilyesmitől tartani. Üdülés, pihenés céljából évről évre igen sokan keresik fel. A látogatókat azonban zömében már más „mágnes" vonzza. Akár egy napra is elrándulnak ide, hogy megtekintsék Közép-Európa legrégibb és hazánk legnagyobb szabadtéri néprajzi múzeumát, az 1925-ben létrehozott, majd folyamatosan fejlesztett Valach Múzeumot. Városka a parkban Két részből áll. A parkban megtekinthető a jómódú valach rétegek néhány jellegzetes, fából készült épülete, a Valach városka.- Hogyan jött létre? - teszem fel a kérdést kísérőmnek, a múzeum „titkai“ avatott ismerőjének, Marie Seidlová asszonynak.- Prágában 1895-ben rendezték meg a csehszláv néprajzi kiállítást. Ezen hatalmas közönségsikere volt három valach házikónak. Ennek alapján a roznovi Bohumín Jaronék és fivére, Alois agyában fogant meg a gondolat, hogy a Stockholmban 1891-ben megnyitott skanzen mintájára szabadtéri múzeumot telepítenek ide. Művészemberek voltak, világlátottak, és főleg Bohumír az életét tette fel e gondolat megvalósítására. Tervrajzokat készített, mozgósította a közvéleményt, kilincselt pénzért és megértésért, perbe szállt az akadékoskodókkal, múzeumegyletet szervezett, míg csak 1925-ben nem sikerült Roznov főteréről erre a helyre telepíteni az első objektumot, a XVIII. századi városházát. Ezt követte egy polgári ház, amelynek emeletén annak idején a fürdövendégeknek szobákat adtak bérbe. Üdült itt többek között Gregor Mendel, a világhírű osztrák genetikus is. A harmincas évek elején a Vel’ké Karlovice-i „fojt“, az uraságot szolgáló falubíró emeletes házának másolata készült el, mert az eredeti áthelyezésének törekvése akkoriban a műemlékvédelmi hivatal tiltakozásán és a tulajdonos túlzott követelményein hajótörést szenvedett. Ezt az együttest egészíti ki a csaknem száz évvel ezelőtt kiégett vétrkovicei templomnak eredeti tervrajzok alapján, a háború éveiben elkészített tökéletes mása s még két roznovi épület - mindkettő vendégfogadó. A volt városháza épületében megtekintem a pipakészítő, illetve a nyergesmühelyt. A templom mellett pedig a kis temetőt, amely nemcsak jelképes, hanem itt nyugszanak a vidék neves személyiségei is, köztük a Jq.- runék testvérek. Megcsodálom az embernagyságú, testes fatönkökből készült, faragott emberarcokkal díszített méhkasok páratlanul érdekes gyűjteményét is. Dél felé jár az idő. - Ideje megismerkedni egyéb valach különlegességekkel is- invitál kísérőm a két, ma is működő vendégfogadó közül a korosabbnak, a volt Va- sek-, napjainkban a valach fogadónak árkádjai alá. Sok más látogatóhoz hasonlóan a durván ácsolt asztallap mellé telepedek és „stílusosan“ zárom a múzeum e részének megtekintését. A párolgó káposztalevest, a „kyselicát“ követi a hajdinakása és a frgá- lenak nevezett, lepényszerű, cukrozott gyümölccsel, vagy lekvárral ízesített kalács. Falu a domboldalban Néhány száz méterrel odébb, már nem a városi parkban, hanem az enyhe ívelésű domboldalon, jó három évtizeddel Jarunék elhunyta után, 1964-ben kezdődött meg a múlt század valach falvának építése. Ma már megtekinthető több mint negyvenféle, különböző rendeltetésű, a vidék más-más pontjáról származó kisebb-nagyobb építkezése. A fojt háza csakúgy, mint a középpa- rasztpk szerényebb és a falusi nincstelenek Ilyen volt valamikor a valach falu (Gyökeres György reprodukciói) Jellegzetes méhkas földhözragadtságról tanúskodó hajlékai, s ezer számra a falusi valach életet jellemző lakberendezési és dísztárgyak, szerszámok és öltözékek stb. A falu tájba szervesen beilleszkedő elhelyezése Jarunéknek azt az álmát valósítja meg, hogy ezeket a néprajzi műemlékeket ne parkban helyezzék el, hanem a szabad- természetben. Itt a valach városkánál fokozottabb mértékben érvényesül az az eredeti, felette korszerű elképzelése, hogy a skanzen ne legyen csak holt épületek és tárgyak gyűjteménye, hanem éljen. S él is. A házak fölötti parton békésen birkanyáj legel. A pásztorkunyhóban juhtúró, sajt, zsendice készül, s amikor eljön az ideje - birkát is nyírnak. A jezernéi fuvaros istállójában két ló és mellettük egy árva tehénke ropogtatja jóízűen a szénát. Meg is szolgálnak érte - a lovak munkával, a tehén pedig habos, édes tejjel. A házikók előterében a vidék jellegzetes kultúrnövényei zsendül- nek a kiskertekben. A studlovi miskároló, aki annak idején még Törökországot is' bejárta (igen jövedelmező foglalkozás volt ez), vagy a lutonini kovácsmester műhelye úgy fest, mintha mesterük bármely pillanatban ismét betoppanna ide. Csak a zsellérek néhány négyzetméternyi, egyhelyiségü házikóiban nehéz elképzelni, hogy itt még a századforduló idején is hat-tizenhárom családtag zsúfolódott egy fedél alá, gyakran a növendék háziállatokkal együtt. Meg azt is, hog a lidec- koi fojt faházában elhelyezett aprócska osztály minipadjaiban még a múlt század második felében is szinte egymás hegyén-hátán betűvetést, silabizálást, számolást tanult a templomi egere szegénységé tanítótól s kezében elég gyakran - a szekrény tetején ma is látható - a hosszú mogyorófa pálcától ösztökélve a faluból és a környékéről összeverődött gyerekek hada. Ez még távolról sem minden. Az összesen csaknem nyolcvan hektáron kiépülőben van két további néprajzi körzetnek, a tessenínek és a morva-szlovák irtványok vidékének szabadtéri részlege is. Fejlődő, terjeszkedő, élő szervezet ez a múzeum, s bár a kíváncsi szem még nem nyer mindenüvé bepillantást, már most is rengeteg itt a látnivaló. így azután nem csoda, hogy ez az ország második leglátogatottabb múzeuma, amelyet évente 300-350 ezer. érdeklődő keres fel. Nemcsak hazánkfia, hanem szinte a világ minden részéből. GALY IVAN Északkelet-Morvaországnak a Cseh Beszkidek tövében békésen nyújtózkodó területe őslakosságát a középkorban rémítette és ritkította a török, a harmincéves háború zsoldosai, hódító hadjáratban verték föl e vidék csöndjét Corvin Mátyás seregei s portyáztak errefelé kuruc vitézek is. Mindennek szórványos nyomai maradtak, de meghatározó jelentősége nem. Ilyen jelentősége volt viszont a XVI. és a XVII. században egy fegyvertelen népcsoport idevándorlásá- nak Erdélyből. Hegyi pásztorok voltak, akik birkanyájaiknak szüntelenül újabb és újabb legelőket kerestek és a XIII. század óta sok száz kilométert tettek meg nyugati irányban. A szlávok valachoknak, vagyis pásztoroknak nevezték el őket és a morva etnikumnak ez a része örökbe kapta a Valassko elnevezést. A nyelvészek kimutatták, hogy a „valach“, majd később a „vlach“ fogalom, amely eredetileg „délről jött“ embert jelzett, megegyezik a magyar „oláh“ fogalommal, ami szintén bizonyítja e népcsoport romániai eredetét. Morva-vidéken ők honosították meg a havasi pásztorkodást és noha néhány ezzel kapcsolatos kifejezés és szokás ma is utal múltjukra - asszimilálódtak a helyi lakosokkal. így azután valachnak neveztek itt minden pásztorembert, majd ennek a területnek minden lakosát. Gazdasági tevékenységükből hasznot húztak a helybeli hűbérurak, s ez a kulcsa, hogy a valach falvak telepesei huzamosabb ideig bizonyos jobbágyi kiváltságokat élveztek. Volt például vajdájuk, falusi képviseletük és bíróságuk is. A Aegyek Galsa (Halisa) utIVI cáján és a gabonaérlelő kellemes melegben nézelődöm. Másodszor járok a losonci (Lucenec) járásnak ebben a takaros falujában és így számomra minden látnivaló érdekes, új. Kíváncsiságomat csak fokozza, hogy sok szépet hallottam már korábban is a helység jó hírű szövetkezeiéről, szorgalmas lakóiról. Most azonban nem ezekről a szép, példamutató dolgokról, a lakosságnak a társadalmi munkában való aktív részvételéről, a jól működő tömegszervezetekről kívánok szólni, hanem arról, hogy rövid sétám közben váratlanul rám köszönt egy idősebb kalapos ember, majd később még egy: Jó napot! Miközben kissé meglepetten viszonoztam az üdvözlést, e nemes gesztusban azonnal felismertem a falu még élő, ősi erkölcsét, mely szerint az emberek köszönéssel tisztelik meg egymást, ha találkoznak. Teszik ezt ismeretlenül is, annak a régi mondásnak az alapján, hogy köszönni tisztesség, fogadni kötelesség. A várostól már idegen ez a szokás. Ez érthető is, hiszen az utcák nyüzsgésében nevetséges lenne a köszöngető ember. Egy zárt lakótelepen vagy otthonunk sokablakos lépcsőházában viszont már nem volna az, mégis sokan mennek el egymás mellett - még közvetlen szomszédok is - szótlanul. A város tömegvonzásának - sajnos - inkább törvénye a taszítás és a távolodás. Úgy tűnik a tömegben nemcsak az emberarcok keverednek el, hanem az emberből is elvész valami. Elgondolkoztató tény, hogy sokaságban élünk, mégis sokan magányosan. A kelleténél jobban elrejtőzünk ugyanis énünk várkapuja mögé csukva. Pedig keressük egymást, mégis úgy teszünk, mintha nem keresnénk Gyakran még munkatársainkkal, elvtársainkkal is úgy vagyunk, hogy szavunk, szavaink - legyenek bár paj- táskodók, kedveskedők, vidámak - lényegében távolságtartók. Nem vesszük - vagy csak ritkán - észre egymás erényeit, elhallgatjuk egymás hibáit és azt hisszük, hogy így vagyunk jók. S ha mondunk is valamit, a kimondott szó vajon azonos-e az elhallgatott szóval? Szinte divat lett úton-útfélen arról panaszkodni, hogy az emberek sok esetben közömbösek, nincs szükségük barátságra. Ám gondolnak-e a pa- naszkodók arra, hogy ezek az emberek mi magunk vagyunk, valamennyien. Vagy eszükbe jut-e, hogy a közömbösség talár, emberi érzékenységünk rejteke? Jobban ki kellene hát nyitnunk énünk ajtóit, hogy átjárja bensőnket az emberi együvétartozás melege. Mert munkában, sorsban, célban, pártunk határozatainak megvalósításáért együtt dolgozó embertársak vagyunk. Ahhoz tehát, hogy társmivoltunkban mindig egymásra ismerjünk, a tiszteletet kifejező köszönésen túl, néha elég egy szó, egy tekintet, egy gesztus is, amely együttérzést fejez ki. Mint ahogy a két galsai ember tette, miután jó napot kívánt. KANIZSA ISTVÁN
