Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-07-16 / 28. szám
ÚJ szú 15 Afrikában manapság 50 állam van. Lakossága - körülbelül 474 millió - a világ lakosságának ti* és fél százaléka. Afrikának a legfontosabb mezőgazdasági termékfajták (gabonafélék, hús, tej, olaj, hal) világszerte termelt mennyiségében való hányada azonban nem haladja meg a 3-5 százalékot. És ez annak ellenére van így, hogy az afrikaiak kétharmada falun él és dolgozik! A hetvenes években a mezőgazdasági termelés évi átlagos növekedési üteme Afrikában nem volt nagyobb 1,9 százaléknál, és krónikusan elmaradt a népesség növekedésének üteme mögött. Az élelmiszerhiány fenyegető iramban fokozódik. Ma már minden negyedik afrikai éhezik vagy hiányos táplálkozással kénytelen megelégedni, bár Afrika évente sok milliárd dollár értékű élelmiszert importál. Márpedig a születési arányszám a „fekete kontinensen“ világviszonylatban az egyik legnagyobb, úgyhogy lakossága 2000-ben feltehetőleg meghaladja a 800 milliót. Ez a demográfiai növekedés, minden egyébtől eltekintve, jelentősen súlyosbítja a foglalkoztatottság problémáját. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet becslései szerint, a krónikus munkanélküliség és a nem teljes foglalkoztatottság általános szintje Afrikában jelenleg 45 százalék, és a legmagasabb a világ más, olyan körzeteihez képest, amelyek szintén felszabadultak a gyarmati függőség alól. Emellett századunk végére a munkaerő létszáma Afrikában körülbelül 280 millióra növekszik, de csak a felét lehet munkával ellátni. Mi hát a megoldás? Ez igen nehéz kérdés. Igaz ugyan, maga a valóság már mindinkább választ ad rá. Arra gondolok, hogy az afrikai országok egyre jobban törekednek arra, hogy saját nemzeti ipart hozzanak létre, és fellendítsék a mezőgazdasági termelést. Sok ország új üzemeket és gyárakat épít, amelyek helyi nyersanyaggal működnek, fejleszti a közlekedési infrastruktúrát - ez előmozdítja az afrikaközi gazdasági kapcsolatok létrehozását. A külföldi társaságok államosítása pedig egyes termelési ágakban - többek között a kitermelő iparban - lehetővé tette azt, hogy ezeket az ágazatokat a nemzeti gazdaság szolgálatába állítsák. Más országokban a gyarmatosítók volt ültetvényei helyén sikeresen működnek az állami mezőgazdasági ■ üzemek. Az egyéni parasztok mind gyakrabban tömörülnek szövetkezetekbe, hogy közösen műveljék a földet, s megfelelő felszerelést vásároljanak a termékek értékesítése céljából. A gyakorlat azt mutatja, hogy az afrikai államok előrehaladása a valódi gazdasági függetlenség felé csupán oly módon lehetséges, ha mozgósítják valamennyi belső erőforrásukat, és megerősítik egységüket a multinacionális társaságok ellen vívott anti- imperialista harcban. Emellett azonban okvetlenül szükséges még egy feltétel, amely a legfontosabb: a béke megőrzése bolygónkon. '—Márpedig nyílt és leplezett kísérletek egyaránt előfordulnak abból a célból, hogy megtorpedózzák az afrikai kontinens békés fejlődését. A legutóbbi időben ezek egyre gyakrabban a „meg kell védeni Afrikát a szovjet fenyegetéstől“ jelszó örve alatt történnek. Washington például azt állítja, a Szovjetunió - úgymond - arra törekszik, hogy Afrikát saját monopol jellegű „befolyási övezetévé“ változtassa. Ha pedig így áll a dolog, akkor az Egyesült Államoknak „meg kell védenie“ afrikai hadászati érdekeit. És már le is vonják a következtetést: a Szovjetunió és az Egyesült Államok között folyik „a harc Afrikáért“. Tehát minden eszköz alkalmas, még a bűnös eszközök is. Aktivizálják például a Délafrikai Köztársaság fajüldöző rendszerének agresszív politikáját, amely a szuverén országok és népek ellen irányul. Az ezzel az agresszióval szemben kifejtett, mindenféle ellenállást pedig, valamint azt a harcot, amelyet Namibia és a Dél-afrikai Köztársaság népei vívnak nemzeti felszabadulásukért, azonnal „terrorizmusnak“ nyilvánítják. Ami pedig azokat az afrikai országokat illeti, amelyek bejelentették azt a szándékukat, hogy a szociális igazságosság társadalmát építik fel, és ezt a jövő társadalmat szocializmusnak nevezik - őket a „vörösök" kategóriájába sorolják. Ezzel az ürüggyel az imperializmus - a „baráti Dél-afrikai Köztársaság“ segítségével - nemegyszer közvetlen fegyveres agressziót indított Angola ellen, és állandóan bomlasztó tevékenységet folytat Etiópia, Mozambik és számos más állam ellen. Az Egyesült Államok, miközben Afrikában afrikaiak ellen harcol, afrikaiakat öl meg, arról próbálja meggyőzni a világot, hogy „Moszkvával folytat harcot“. Washingtont azonban valójában elsősorban az a törekvés vezérli, hogy megijessze az afrikaiakat, elterelje figyelmüket a gazdasági és társadalmi haladásért és az Afrikát kifosztó multinacionális társaságok ellen folytatott harcról- ezeknek túlnyomú többségében az amerikai ipari-finánctöke uralkodik. Ott, ahol sikerül, a monopóliumok gyakorlatilag ellenőrzés nélkül elrabolják az ásványkincseket - s ez megfosztja az afrikai országokat a gazdasági felemelkedéshez szükséges anyagi bázistól. Mi több, a kifosztottak még fizetésképtelen adósok is maradnak. Elegendő annyit mondani, hogy a fejlődő országok adósságainak teljes összege 1982-ben elérte a 450 milliárd dollárt. Ehhez a tekintélyes számhoz még mindenképp hozzá lehet tenni 100 milliárdot, ha a rövid lejáratú kölcsönöket is figyelembe vesszük. Az újgyarmatosítóknak feltétlenül meg kell érteniük, hogy ilyen nagy adósságokat a fejlődő országok - ritka kivételtől eltekintve- egyszerűen nem képesek visszafizetni. Ők azonban tudatosan vállalják ezt a kockázatot, mert azt a legfőbb stratégiai feladatot tartják szemük előtt, hogy az erejüket meghaladó adósság segítségével tartós, olykor pedig megmásíthatat|an gazdasági függőségbe döntsék azokat az országokat, amelyek kivívták politikai függetlenségüket. Ez, mellesleg szólva, újra igazolódott az úgynevezett észak-déli párbeszéd soron következő fordulóján, amelyet a múlt évben rendeztek Cancún mexikói üdülőhelyen. A cancuni konferencia megmutatta, hogy a fejlődő országok a világgazdaságban csak annak segítségével szerezhetnek egyenrangú helyzetet, ha pontosan átgondolt és realisztikus programot valósítanak meg. amelynek célja az, hogy a lehető legnagyobb mértékben megszabaduljanak az ellenséges külső gazdasági erők befolyásától. Mint ismeretes, az afrikai országok jelentős része, a függetlenség kivívása után, elveti a fejlődés kapitalista útját, és a szocialista orientációt proklamálja. Ez az afrikai kontinens új realitása. Nézetünk szerint, ez az egyetlen alternatíva a kapitalizmussal szemben, amely itt, a helyi burzsoázia gyengesége folytán, elkerülhetetlenül függöségjellegű, és nem oldhatja meg a gyarmati korszaktól örökölt, legfontosabb problémákat. Sok afrikai ország, amely nemrég szerezte meg a politikai függetlenségét, ezért a szocialista orientáció útját választja. Ez az út nehéz, mivel olyan országok lépnek rá, amelyek még nem szabadultak ki a tőkés világgazdasági rendszerből. E választás azonban tudatos, s az a törekvés idézi elő, hogy lehetőleg minél hamarább kiküszöböljék a gyarmati örökség következményeit. Ázok az országok, amelyek hozzáfogtak a szocializus alapjainak lerakásához, mint például Angola, Kongó, Mozambik, Etiópia - joggal tekinthetők „élenjáróknak“. Egész Afrika tekintete rájuk szegezödik. A Szovjetunió igyekszik segítem Afrikának abban a harcban, amelyet a gazdasági függetlenségért vív. Országunk az afrikai kontinensen mintegy 600 gazdasági, oktatási, tudományos és kulturális objektum építéséhez nyújt támogatást, ezek közül több mint 160 ipari üzem. 280 ilyen objektum már felépült, és teljesen a független afrikai államok rendelkezésére bocsátották őket, minthogy mi a gazdaság állami szektorának fejlesztéséhez adott támogatást részesítjük elsőbbségben. Még a következőt is hangsúlyozni szeretném. A kölcsönösen előnyös szovjet-afriaki kapcsolatoknak szilárd politikai bázisuk van. Leonyid Brezsnyev teljesen világosan állapította meg, hogy amikor megkérdezik tőlük, hogy a szovjet emberek milyennek akarják látni Afrikát, mi így válaszolunk: „ Olyannak, amilyennek maguk az afrikaiak akarják - békésnek, függetlennek, virágzónak. Hiszen Afrika: maguk az afrikaiak létérdekeinek területe, és senki másé.“ ANATOUJ GROMIKO A szovjet Tudományos Akadémia levelező tagja, az Afrikai Intézet igazgatója Murmanszkból, a Szovjetunió északi kikötőjéből 1942 áprilisában egy konvoj tagjaként kifutott a tengerre a brit Edinburgh cirkáló, amely 465, egyenként 11-13 kilogramm súlyú’ aranyaidat szállított. A Szovjetunió arannyal fizetett a hadi szállításokért a szövetségeseknek. Az Edinburgh nem érkezett meg Angliába... Szergej Zinovjev, a londoni katonai misszió egykori tagja a cirkáló fedélzetén tartózkodott a hajó utolsó útján.- Az Edinburgh cirkálót német tengeralattjárók támadták meg 1942. április 30-án. A támadást visszaverték, de a fasiszták két torpedója súlyosan megrongálta a cirkálót: az egyik a baloldali fedélzetbe fúródott, a másik pedig a hajófarba. De az Edinburgh folytatta útját. Egy ellenséges tengeralattjáró és három torpedóromboló hamarosan újra visszatért. A német hajók pergőtüzeket zúdítottak az nercéggel működött együtt, melyeknek megfelelő hajói, rádiónavigációs és mélytengeri felszerelései, speciális képzettségű matrózai voltak. 1981. május 1 -én az angol ,, Dammtor“ keresóhajó kifutott a tengerre. A Barents-tenger mélyére egy speciális manőverező „látó“ berendezéssel felszerelt konténert eresztettek le, amelyet a fedélzetről irányítottak. A keresőhajó televíziós kamerák segítségével kutatta az elsüllyedt objektumokat. A kamerák a fedélzeti monitorra színes felvételt továbbítottak, és egyúttal videomagnetofonra is rögzítették az adatokat. A kutatást siker koronázta. Május közepén a hajózási lapban megjelent a hír: ,.Megtalálták az Edinburghi“. A Dammtort a Stefaniturm mentőhajó váltotta fel, amely az elsüllyedt cirkáló fölött helyezkedett el. Leonyid Melogyinszkij, a Szovjet Tengerhajózási Minisztériumhoz tarARANYRUDAK AZ EDINBURGH CIRKÁLÓRÓL Edinburghra. A konvoj angol matrózai hősiesen harcoltak. Nagy Britannia két torpedórombolója meghátrálásra kényszerítette a fasiszták három hajóját. Az ütközet során azonban egy harmadik torpedó eltalálta a cirkáló farát, aminek következtében az még jobban balra dőlt. Az ellenség bármely percben visz- szatérhetett az erősítéssel. Carter ellentengernagy, a hadművelet vezetője parancsot adott, hogy a torpedólö- vedékkel süllyesszék el a cirkálót: az arany nem kerülhet az ellenség kezére. Áz Edinburgh legénységének életében maradt tagjait a többi angol hajó vette fel a fedélzetére. Negyven év elteltével Nagy-Britannia az elsüllyedt Edinburgh cirkálót, a legénység hősi halált halt tagjaival brit katonai temetőnek nyilvánította. A Szovjetunió, amely 20 millió polgárát veszítette el a második világháborúban, elismerte ezt a státust, és Nagy Britannia jogát a sír sérthetetlenségére. Az aranyért nem csupán a szovjet biztosító cég vállalt felelősséget, hanem részben a brit állam is. Leonyid Bogdanov, a Szovjetunió biztosító részvénytársasága igazgatóságának, az Ingoszsztrahnak az elnöke emlékezik:- Tavaly áprilisban szovjet-angol egyezményt írtak alá az Edinburgh cirkáló aranykészletének kiemeléséről. A tulajdonost a brit állam és az „Ingoszsztrah“ képviselték a ,,Jessop Marine Recoveries Limited“ céggel folytatott tárgyalások során. Ennek a cégnek nagy tapasztalatai vannak hasonló jellegű feladatok megoldásában. A szerződés feltétele a „mentés nélkül nincs díjazás“ megállapodás volt, vagyis kikötötték, hogy a hajó felkutatása, kiemelése és az aranynak a kijelölt kikötőkbe (az angol Aberdeen és a szovjet Murmanszk) történő szállításának költségei a céget terhelik. A feladat különösen bonyolult és veszélyes volt: az elsüllyedt cirkáló több mint 250 méteres mélységben feküdt. S ami a legfontosabb: az aranyat a szállításkor a lőszerraktárban helyezték el, légvédelmi lövedékek és puskatöltények tőszomszédságában. A szakértők véleménye szerint a lőszerek megőrizhették hatóerejüket. Ezek a tényezők határozták meg a cég részesedésének mértékét: a megtalált arany értékének 45 százalékát. A maradék 55 szazaieKot, a megegyezés értelmében, a mentő- hajó fedélzetén a Szovjetunió és Nagy Britannia között osztják el, úgy, hogy az előbbi kétharmad részt, az utóbbi pedig egyharmadot kap. A kincs megszerzése A Jessop Marine Recoveries Limited volt a koordináló cég. Három parttozó Hajókiemelési Összövetségi Egyesülés képviselője is részt vett az expedícióban. Ő mondja:- Az elsüllyedt cirkáló körülbelül 90 fokos dőlési szögben, a mentési munkálatoknak legelőnyösebb helyzetben feküdt a tenger fenekén. Jobboldali fedélzetén felülről egy nyílás volt. Kezdetben úgy tűnt, hogy ezen a nagy, öt méter átmérőjű nyíláson könnyebb és veszélytelenebb lesz a cirkáló belsejébe hatolni. A lőszerek közvetlenül az arany mellett feküdtek: a munkák megkezdése kockázatos volt. Ráadásul az első kísérlet - amikor a nyíláson keresztül a cirkáló belsejébe próbáltak hatolni - meghiúsult, mert a bejáratot egy halom deformálódott acél torlaszolta el. A koordináló cég az aranymentő munkálatokba több ország legtapasztaltabb, mélyvízi búvárait vonta be. Tizenöt búvár párosával naponta három műszakban felváltva dolgozott. Ilyen nagy, 260 méteres mélységben a szabadon úszó búvárok korábban soha nem végeztek hasonló munkát. Úgy döntöttek, hogy a jobboldali fedélzeten, a lőszerkamra közelében újabb nyílást vágnak, akkorát, hogy egy ember búvárruhában, csövekkel és vezetékekkel együtt bejusson rajta. A búvár ezeken a vezetékeken, csöveken keresztül tartotta a kapcsolatot a hajóval, és kapta a tenger nyomásának megfelelő oxigént és héliumot tartalmazó levegökeveréket. Elkészültek a nyílással. Am ahhoz, hogy a lőszerkamra odalához férkőzzenek, át kellett jutni az üzemanyag- tartályon - ezt a helyiséget a robbanás következtében megrongálódott fedélzet roncsai töltötték meg. Mikor eljutottak a válaszfalhoz, azt kibontották, és behatoltak a lőszerkamrába. Ekkor iszap, moszathordalék, kiömlött pakura és csövek törmeléke állta útjukat. Amíg szétlapátolták, eltakarították, elektrooxigénes berendezés segítségével szétvágták ezt az egész törmelék- és iszaphalmazt, az emberek tapogatózva, vaksötétben, iszapfelhőben dolgoztak, mivel ezzel sehogy sem tudtak megbirkózni a speciális elszívóberendezések. A munkálatok az ősz elejéig tartottak, míg végül tavaly szeptember 16- án egy ausztrál búvár, John Rossier megtalálta az első aranyrudat. Először hegesztett acélkosárban, negyvenesével emelték ki az aranyruda- kat, de a kosár minduntalan elakadt a törmelékben. Ezután húszasával nylonzsákokban folytatták a rudak kiemelését. A kimerítő, veszélyes munkát siker koronázta... A munkálatok utolsó napján egy koszorút helyeztek a vízre, és ünnepélyesen adóztak az Edinburgh cirkáló hősi halált halt tengerészei emlékének. VALENTYIN MERCALOV (Moszkvai Pravda) 1982. VII. 16.
