Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-11-26 / 47. szám

szú S zázadunk elején, amikor a népköltészet, a szokás- és hiedelemvilág a parasztság körében sokkalta eleve­nebben élt, mint manapság, a kanász alakját - akárcsak a garabonciásét - varázserővel övezte az Ipoly menti néphit. Mesék, történetek szóltak róla szülőfalumban, Ipolypásztón is. Hogy s mint, úgy esett, mondják, hogy egyszer legények keresték föl a falu kanászát: Kismalac kéne. Jancsi bá!“ Jancsi bácsi erre - mint tíz évvel ezelőtt azóta megboldogult Zsuzsánna néném magnóra mondta volt - ..megrázta a szúr ujját, hát kilenc kismalac ugrott ki belőle“. Tőle tudtam meg azt is. hogy lánykorában, a század első évtizedében, a táncmulatságoknak a dudá­sok voltak a főszereplői. ..Eméntek a táncra (nem vöt ám akkor muzsika semmi), osztán nékiátak dudányi a dudá­kon.“ Valaha, réges-rég, volt közöttük egy csodatévö muzsikás. Elment ez a kanász is a bálba, melyet a kocs­maudvaron tartottak akkoriban, ,.osztán azt mondta a dudának. - csak fölakasztotta a szögre hogy most má csak dudájjon. És akkor a ’még dudát reggelig, améggyig akarta, a többiek még táncótak. “ Ha nem is ilyen csodádudája, de bizonnyal sokat tudó zenei szerkenytúje lehetett Ipolypásztó kanászának, Csu- vara Mihálynak, az 1910-es nevezetes honti kanászhang- verseny győztesének is. Cifraszüre ujját csak megrázta, s máris hullottak belőle - ha nem is a kismalacok - a szebbnél szebb dudanóták. Nem kisebb zenetudónak, mint Bartók Bélának a fülébe, kotta'üzetébe, fonográfjába. Története a dolognak így esett: V 0 nyarán Hont vezetői egy olyan kiállítás megrendezéseié készülődtek, amely bemutatná a megye ipari és mezőgazdasági életét. Tervbe vették a parasztság használati tárgyainak bemutatását is. A kiállítás néprajzi részlegének elkészítését szakemberre. Györffy István budapesti etnográfusra, a Néprajzi Múzeum munkatársára bízták. Anyagot gyűjtendő, Györffy 1910 augusztusában és szeptemberében bejárta Hontnak min­den. zegét-zugát. Terepjárás közben ismerkedett össze Ipolykeszi kanászával, aki tülkön is. dudán is gyönyörűen játszott. Györffyben ekkor villant föl az ötlet: le kell hozni Hontba a kor legnagyobb népzenegyűjtőjét, Bartók Bélát! Ám ha már leutazik Pestről, jó volna, ha minél több tülköstöl, dudástól gyűjthetne. De hogyan? A mentőötlettel Szokoly Alajos, a megye levéltárosa rukkolt elő. Hirdetést tett közzé a Honti Lapokban: ,,A Nemzeti Múzeum ősfog­lalkozási osztálya egyik kiküldöttje. Györffy István dr. és Bartók Béla zeneakadémiai tanár közbejöttével e hó (vagyis 1910. november - Z. Zs.) 13-án vasárnap délelőtt 10 órakor a vármegyeház udvarán vagy a vásártéren a vármegye kanászainak, dudásainak és furulyásainak részvételével kanásztülök-versenyt és azon külön duda­versenyt rendez (trombita kizárásával), melynek első díja 10 korona, második díja 5 korona, harmadik és negyedik díja 3 korona. Azonkívül a díjakat nem nyert egyének fejenkint 1 korona ellátási díjban részesülnek.“ Szokoly Alajosé tehát az érdem (nem pedig az ipolysági alispáné, mint ezt Móra Ferencnek A honti igricek című, a tényeket költői szabadsággal kezelő elbeszélése állítja), hogy Hont kanászsága egy sem korábban, sem azóta nem volt rendezvényre, duda- és tülökhangversenyre verődött össze., Vonzhatta a „honti igriciket a pályadíjak tisztes összege (egy korona a századelőn egynapi napszámbér­rel ért föl!), no meg a becsvágy, hogy megmutassák a két pesti tudós embernek: konyítanak ám ők is a muzsikához! A cifraszűrös, baltás kanászok - tíz tülkös és öt dudás - 1910. november 13-ának délelőttjén nemcsak Ipolyság lakóit ejtették ámulatba, hanem Bartókot is. ,,Micsoda látvány: amint összes kanászkészségeikkel felszerelve vonulnak fel: a cifra szúr a vállukon, hónuk alatt a díszes duda, kezükben a tülök, a remekben kivarrt kanászustor! Aligha fogunk még valaha együtt tíz dudást látni; és Ipolyság piactere sem fog egyhamar olyan dudálást hal­lani, amilyet ezek akkor rendeztek“ - írta élményeiről. A tülkösök versenyét Hont község pásztora, Semetke Mihály nyerte; a dudásokéban pedig Ipolypásztó kanászá­nak, Csuvara Mihálynak a markát ütötte az első díjért járó tíz korona. A nyilvános tülök- és kanászhangverseny után - amilyent, mint Móra Ferenc kedélyesen írja, ,,Wagner Richárd álmában se pipált“ - a tülkösök és dudások a vármegyeház udvarán, Bartók fonográf hengere előtt játszották el dallamkincsük legjavát. ,.A munka - olvashat­juk Györffy György beszámolójában - estig tartott. Ezalatt a kanászság józansági szempontból az udvarra volt inter­nálva, ahol az öregebbek dudaszó mellett serényen cifráz­ták a kanásztáncot a fiatalabb nemzedék és a közönség gyönyörűségére. Miután a díjak kiosztattak, egy részük átvonult a Hopfinger-vendégtőbe, ahol történetesen tánc- mulatság volt, s ott folytatta, más részük meg a városban elszéledt, de még éjfél után is hangzott a dudaszó a város több pontján. “ ' Részlet egy készülő szociográfiából A magyarországi jazz múltja és jelene szorosan összefonódott Gonda János nevével. Aktív mu­zsikus, érdemei azonban elsősorban publicisztikai té­ren jelentősek. Nehéz volna nála hozzáértőbb jazz- szakembert találni Magyarországon. Eddig megjelent könyvei, írásai nemcsak Magyarországon, hanem kül­földön is kedvező értékelésre találtak. Eddigi legátfo­góbb és legjelentősebb műve a Jazz, főleg az aktív zenészek számára készült, az ő számukra volt elsősor­ban jelentős. A nemrég megjelent Mi a jazz? című könyve elsősorban a jazzt nem, vagy csak felületesen ismerő zenehallgatókat szeretné bevezetni e zene birodalmába. A könyv azonban túllép az egyszerű ismeretterjesztés és népszerűsítés határán, színvona­lában nem marad el a Jazz-tól. Mint minden jazztörténeti könyv, ez is áttekinti a mű­vészeti ágazat fejlődését. Érzékletesen vázolja a nép­zenei gyökerekből származó zene történetét, értékeli és ismerteti legjelentősebb előadóit valamint az egyes stílusokat. Magyarországon ez az első könyv, mely a jazzt nemcsak mint zenét tárgyalja, hanem felhívja a figyelmet a jazz és az azt körülvevő társadalmi közeg ■KIS iimni Változatok a kultúrára a századelő falujában • Csuvara Mihály, a honti dudásverseny győztese (Móser Zoltán reprodukciója) S ezzel a népzenetörténeti szempontból kuriózumnak számító ipolysági kanászhangverseny történetét akár be is fejezhetnénk, ha nem írt volna róla elbeszélést Móra Ferenc, aki - mint említettem már - a tényéktől itt-ott elrugaszkodott, magát az eseményt pedig érdekes csatta­nóval zárta le. Móra állításai közül nem felel meg a való­ságnak, hogy a kanászokat a megye alispánja rendelte be Ipolyságra. Maradjon csak az érdem Szokoly Alajosé, aki nemcsak hogy az újsághirdetés ötletét szolgáltatta, hanem a pályadíjakat is a maga zsebéből fizette ki. Móra - nyil­ván, hogy olvasóival a látvány színpompáját még inkább érzékeltesse - ötven honti kanász összeseregléséről tud; Bartók, a szemtanú, tizenötéről csupán. Ám a leginkább akkor vált át Móra az irodalom fiktív világába amikor a győztest bizonyos Guga Péterben nevezi meg. Típusa kapcsolatára is. Az egyik fejezet például a zenésznek a társadalomban elfoglalt helyét, erkölcsi és anyagi elismerését (el nem ismerését) boncolgatja, kutatja a jelenlegi, felemás helyzet okait. ,.Szükség van erre, hiszen az előítéletek - különösen Közép-Európában - ma is rendkívül erősek. Sokan formaságok és külső­ségek alapján művészi értékre és tartalomra követkéz­Mi a jazz? tetnek, holott éppen megfordítva volna helyes“ - írja a szerző. Sok újat találhat az olvasó A jazz mint hivatás című fejezetben is, ahol Gonda János a jazz létezésé­hez elengedhetetlenül szükséges hivatásokkal foglal­kozik (zenész, énekes, menedzser, zenekarvezető, kritikus stb.) A könyv további részében szól a jazz létezésének intézményi feltételeiről, a hanglemez, a rá­akar ez lenni ,,a" kanásznak; ősi és szilaj és virtuskodó. Guga tetteit Móra ráadásul egy olyan epizóddal toldja meg, amely ugyan valóban megtörtént, csak éppen a kanász- népségnek hozzá az égvilágon semmi köze nem volt. Az írói fantázia szerint a kanászok közül, akik amúgy „szent- galleni módra" mulatoztak a korcsoméban, hajnaltájt kivált az említett Guga Péter, hogy dohányt kajtasson föl a városban. Trafikon is, postaépületen is egyforma fazonú címeres tábla állott az idő tájt; a duhaj Guga összetévesz­tette hát a kettőt. S mivel dohányt a postán, hiába zörgetett és dörömbölt az ajtón, nem kapott, mérgében felgyújtotta a-postaépületet. Különös játéka a sorsnak, hogy a dudás­versenyt követő éjszakán valóban leégett az ipolysági posta. Mórának kapóra jött az eset; odacsapta hát, írói poénként, az önmagában is különös kanászhangverseny történetének végéhez. A „honti igricek“ összesereglése arra vall, hogy a szá­zadfordulón a,népi kultúra bizonyos területei még buján tenyésző, eleven termőföldek voltak. Ugyanekkor azonban egyre nagyobb részt foglalt már belőlük magának a másik kultúra, a polgáriasuk ízlésvilág. A népművészeti kiállítást előkészítő Györffy arra a megállapítára kényszerült, hogy a színes népviselet Hontban 1910 táján már csak az északibb részek lakói, a szlovákok között él. A kivetközés még az 1880-as években indult meg. A hétköznapi öltözé­ket ugyan még hosszú-hosszú évtizedekig viselték; az ünnepi viselet azonban - főleg a lányoké, asszonyoké - polgári ízlés szerint készül már. Két kultúra, két ízlésvilág élt együtt, egymás mellett a századelő Ipolypásztóján is: van fényképem, még az első háború előttről, amelyen a legények népviseletben, paraszti ünneplőben sörözget- nek, s van olyan is, amelyen a leányok ruhája, példázva a kultúrák keveredését, teljesen városias már. A századforduló körüli évtizedekben a korábban szigo­rúan zárt paraszti kultúrát egyre gyakrabban s egyre nagyobb hatással érintik meg a kívülről jött, „fentről“ érkező beavatkozások. 1900-ban falumban például meg­szervezték a második tanítói állást: szervezettebb lett az oktatás, egyre nagyobb tömegre terjedt ki, egyre töb- bekbne erősítette - rovására a népi kultúrának - a polgári­asuk müveltséganyagot. Új idők új jeleként, ha bátortalanul is, de ekkoriban tűntek föl az Alsó-lpoly mentén a nép­könyvtárak. A századelőn e vidéken mindössze öt volt belőlük; ám egyikük éppen Ipolypásztón, a földmívesügyi kormányzat 1902-es adományaként. Rá egy esztendőre tűzoltó egylet alakul a községben, jeleként az intézményeit tudatosan megszervező és fenntartó „modern“ életnek. Ugyanazon esztendőben, mint a Honti Lapok egyik apróhi- réből megtudjuk, méhészeti szakelőadásra került sor falumban; beavatkozás ez is, magasabb körökből, a tudo­mányos imeretterjesztés régióiból, az ösztönös, a csupán laikus népi tapasztalaton alapuló munkamódszerekbe. Sorolhatnám még az adalékokat, de hadd szorítkozzam csupán egyre. 1910-ben, az évben tehát, amikor Csuvara Mihály dudás, megrázva cifraszűre ujját, Bartók elé rázta az ősi dallamokat, emlékeit a múltnak, fölbukkant falumban valami új, „modern“, a korábbi századokban tán elképzel­hetetlen jelenség is. Ipolypásztó gazda ifjúsága az említett év januárjában színielőadást rendezett a helyi népiskola fölszerelése javára. A darabot, mivel művelődési ház a faluban természetesen nem volt, a tanulóházban mutatták be, nagy sikerrel kétszer is. A Piros bugyellárist játszották. Csepreghy Ferenc népszínművét, amely az idő tájt elsöprő sikereket aratott. írójának egyébként más vonatkozásban is van köze szülőföldemhez, az Alsó-lpoly mentéhez: Szálkán született, 1842-ben. Szülei füszerkereskedők vol­tak. Csepreghy, elvégezve az elemi iskolát, Esztergomban kitanulta az asztalosmesterséget, majd Pesten, Bécsben. . Münchenben segédeskedett; a selmeci levéltárban őrzött Vándorkönyve - Wanderbuchja szerint több, mint egy évig járta Európát. Végül is Pesten telepedett le, öccsével összefogva műhelyt nyitott. Autodidakta asztalos-íróként nehezen nyílt meg előtte az érvényesülés útja, 1872-ben azonban rámosolygott a szerencse. Titkára lett a Népszín­háznak, amely sikerre vitte darabjait: a Sárga csikót, amely hetvennél több előadást ért meg (játszották Bécsben is), no meg a Piros bugyellárist, melyet, mint említettem, szülőfalum gazdaifjúsága is színre vitt, pontosan három évtizeddel a fiatalon, tüdő- és szívbetegségben elhunyt Csepreghy Ferenc halála után. Dudanóta és népszínmű... Mai a szókapcsolat, túlságosan is az, ám ép5p modern­ségével vet fényt a századfordulón meginduló - ha mégoly lassan is, de már meginduló - ízlésváltozásra, szemlélet­módosulásra, a „lenti“ és „fenti“, paraszti és városi kultúrák elemeinek keveredésére. így írom tehát: Ipoly­pásztó falujába valahonnan messziről, a nagyvilág ezernyi új színét, új hangját, másságát hozó-vivő vonaton - amely 1888-ban robogott először végig e tájon - megérkezett s ráköszönt a parasztnépre az „amatőr művészeti mozga­lom.“ ZALABAljZSIGMOND dió és a televízió szerepéről. Bemutatja a jazz nemzet­közi szervezeteit, a folyamatosan működő ismertebb jazziskolákat; könyveket és folyóiratokat ajánl az ér­deklődőknek. Gyakorlati tanácsokat ad a jazz iránt érdeklődő, de azt még nem ismerő hallgatónak, a zene hallgatásához és megértéséhez. Figyelmeztet, hogy a jazzt nem egyszerű dolog megérteni, ez a folyamat elég sok időt vesz igénybe. A jazz ugyanis nem szórakoztató zene, hanem századunk egyik legfonto­sabb művészeti ága. Sokan talán megütköznek ezen a kijelentésen. Gonda János azonban meggyőző érve­léssel, példák sokaságával bizonyítja állításának he­lyességét. Aki mélyebben foglalkozik ezzel a zenével, igazat ad neki. Mikor e sorok írója ismerkedni kezdett ezzel a zené­vel, Gonda János könyve még nem létezett. Ha vissza­gondolok azokra a nehézségekre és zavarokra, melyet a megfelelő útmutatás hiánya okozott, csak sajnálni tudom, hogy nem írta meg hamarabb ezt a könyvet. Aki szeretne a jazz vonzáskörébe belépni, keresve sem találhatna kiválóbb segítőtársat ennél a könyvnél. GYUROVSZKY LÁSZLÓ XI. 26.

Next

/
Thumbnails
Contents