Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-11-26 / 47. szám
• Az egyik tárna megrongált bejárata, ahol a,, kincskeresők“ szabadon járnak ki-be (Archív felvétel) ► A nemes opál titokzatos drágakő Keletkezése tudományosan kellőképpen mindmáig nem tisztázott. Lelőhelyeit hosz- szú évszázadokkal ezelőtt a ravasz kereskedők is igyekeztek titokban tartani. A nemes opál így nem is véletlenül a legkeresettebb kincsek egyike lett. Történetíróktól tudjuk, hogy a szivárvány színeiben játszó, pompás tüzű nemes opál időszámításunk előtt a 3. században a római császári koronákon is ott ragyogott. Plinius jegyezte fel, hogy Nonius szenátor például a számkivetésből válthatta volna meg magát, ha felkínálja mogyoró nagyságú opálkövét, mely a gyűrűjébe volt foglalva, de ő inkább a hontalanságot választotta. Ez persze nem is csoda, hiszen a római ember házában az opál féltve őrzött családi ereklye volt. A nemes opál iránti érdeklődés a későbbi korokban sem csökkent. Ismeretes az is, hogy a középkor német poétái egyenesen szerencsekőnek hirdették az opált. A korabeli nők hitték'is, hogy óvja a haj szőkeségét, s más varázsereje is van. Voltak, akik azt állították, hogy szájba téve láthatatlanná tesz, vagy, hogy ellenszere a méregnek, erősíti a látást, a szivet, oszlatja a bút. Ez utóbbi talán igaz is leheteit, különösen akkor, ha egy elszánt szegény kincskeresőre rákacsintott a szerencse és a föld mélyében nemes opált talált, amiből természetesen meggazdagodhatott. Európában nemes opált egyedül nálunk - nem messze Kassától (Kosice), az eperjestokaji hegyl.ánco- lat Simonkai és Libánkai ormainak oldalán, tehát a vörösvágási határban bányásztak. Ez a yjdék már a rómaiak alatt is „kincses helynek“ számított, de hogy milyen kincseket bányásztak itt, arról nem maradtak fel írásos emlékek. Azt viszont tudjuk, hogy Vörösvágást a középkorban a Keczer család birtokolta, de ők nem bányászták az opált. 1740-50 körül kova- kökeresés közben véletlenül találtak opált. A monda szerint villám mutatta meg a helyét. 1771-ig öt forint lefizetése után bárkinek szabad volt kutatnia. Később ezt az összeget 300 forintra emelték fel, 1817- ben pedig már 1000 forintot kért a kincstár a bérletért. A szabad bányászást aztán be is tiltották. A kassai kir ályi kamara például 1807. november 29-én tiltotta meg az „opálus bányáknak kótyavatye által való elada- tását“. A szakszerűbb bányavezetés csak a XIX. század első felétől indult meg. Fejérv áry Gábor 1025 forintos bérlettel 1830-tól 15 évre vállalkozik a tervszerű bányaművelésre. Ekkor mérték fel a bányákat, tanították bánya- és ácsmunkára a jelentkezőket. A fellendült bányaüzem 1845-től 25 évre a Goldschmidt- cégre, 1870-80-ig Goldschmidt özvegyére, 1890- től az Egger családra szállt át. Jó eredményeket értek el, majd az utolsó bérlet letelte után - 1896- ban állami kezelésbe vették a bányát. Ettől kezdve egészen 1920-ig átlagosan száz bányász vájta a kemény trachit kőzeteket, hogy opálfészekre bukkanjanak. Nagyobb darab nemes op ál csak 8-10 évenként bukkant elő. Legtöbbet az Apollónia-, Ludovi- ka-, Károly-, Alsó Paulina-, Felső Károly-bányákban és a simonkai Gábor-tárnában találtak. Ty iktojás nagyságú nemes opált az Apollóniából 1846-ban és 1853- ban hoztak felszínre. A talált „opálhegyet“ a londoni világkiállításon egy angol ékszerész vette meg, de mivel egyben nem tudta értékesíteni, három darabra vágta és úgy dolgozta fel. 1861 -ben a József tárnából is három igen. szép opál került felszínre. A II. József császár korában talált 595 g súlyú (21,2 cm hosszú, 6,6 cm széles) háromszögletes opál a bécsi császári és királyi udvari ásványgyűjteménybe került. A vörösvágási - vagy ahogyan később nevezték: dubniki nemes opál nemcsak Európában, hanem az egész világon ismert lett. Hasonló gazdag lelőhely egyedül Ausztráliában volt még, de az ottani opál - egyöntetű vélemény szerint - korántsem volt olyan minőségű, mint a dubníki. A dubníki opálbányák történetét Stefan Butkovic, a Kassai Műszaki Múzeum egykori igazgatója írta meg. Műve az ALFA Könyvkiadó gondozásában 1970-ben jelent meg. Butkovic precíz munkájának zárórészében arra is felhívta a figyelmet, hogy ezekben a bányákban érdemes lenne további tudományos kutatásokat végezni. Juraj Kovác, az Állami Természetvédelmi Központ Lip- tovsky Mikulás-i intézetének dolgozója, a Szlovák Barlangászati Szövetség tagja a bányát ábrázoló régi térképek és a jelenlegi helyzet alapján a bánya mostani állapotát tükröző térképet készített. Amint elmondotta, a Líbanka-bá- nya mintegy 20 km hosszúságban most is járható. Sajnos a tárnák rongálása napról napra egyre nagyobb méreteket ölt. Ma is jelentős azoknak a „kincskeresőknek" a száma, akik ellátogatnak ide. Ezeknek az egyéneknek a nagy része barlangkutatói alapis- I méretekkel sem rendelkezik és ezért portyázásaik biztonsági szempontból is igen veszélyesek. Juraj Kovác egy másik társával, Dusán Timkóval egy további fontos munkát is elvégzett - a dubníki bányákban összegyűjtötték a régi bányaművelésből megmaradt szerszámokat és egyéb kellékeket, melyeket a Banská Stiavnica-i Szlovák Bányamúzeumnak adományoztak. Az egyik bányalétra, melyet egy hosszú fatörzsből faragtak ki, Prágába, a Nemzeti Múzeumba került. Tudni kell még azt is, hogy a dubníki opálbányákban gyönyörű másodlagos kirakodású ásványok keletkeztek. A kasparitot kell elsősorban kiemelnünk, mert ez egy olyan ásvány, amilyent eddig másutt a világon még nem találtak! Ez a komplikált kobalt-szulfid rózsaszínű, apró tükristályos felépítésű és nagyon törékeny. Nos, ennyi volt az, amit az opálról és lelőhelyéről el akartunk mondani - téve ezt azzal a szándékkal, hogy megfontolás tárgyává tegyük: nem lenne-e érdemes e világhírű lelőhelyen egy bányamúzeumot nyit- - ni SZASZÁK GYÖRGY Ismeretlenek, de nélkülözhetetlenek Ha szóba kerül valahol az Igazságügy, pillanatokon belül azonosítjuk ezt magunkban a bíróságok szervezetével. Jóval ritkábban soroljuk hozzá az ügyészséget, az ügyvédi munkaközösségeket és a leggyakrabban megfeledkezünk a közjegyzöségekről. „A közjegyzöségek az igazságügy szervezetének hamupipőkéi“, hangzott el néhány évvel ezelőtt a jogi karon a félig meddig gunyoros meghatározás. Valóban így van. A látványos munkát a bíróságokon végzik a tanácselnökök, ügyészek, ügyvédek, Róluk készülnek a népszerű tévésorozatok, filmek, könyvek. De ki hallott már ismert, igazságos közjegyzőről? A közjegyzők akarva nem akarva szerényen meghúzódnak az igazságszolgáltatás hátterében, holott munkájuk, feladataik legalább annyira fontosak, mint a bíróságoké vagy az ügyvédeké. A hatáskörük bizonyos értelemben még szélesebb is mint a bíróságoké, amelyek „csupán“ a jogvitákban, a személyi állapot kérdéseiben (válóperek, apasági vagy származásmegállapító perek), illetve a büntetőügyekben döntenek. JOGI SEGÍTSÉGNYÚJTÁS A közjegyzői eljárás jellegzetesen nem peres eljárás, a felek között tehát általában nincs jogvita (ez nem jelenti azt, hogy pl. a hagyatéki tárgyaláson ne lenne veszekedés az örökösök között). A közjegyzők tevékenységének jelentős részét jogi segítségnyújtás és szolgáltatás képezi. Adásvételi és ajándékozási szerződéseket, végrendeleteket foglalnak jegyzőkönyvbe, fogalmaznak meg, jogi felvilágosítással, segítségnyújtással szolgálnak ügyfeleiknek. Ezenkívül meglehetősen terjedelmes az ún. okirati tevékenységük is; telekkönyvi kivonatokat állítanak ki, névaláírásokat és a legkülönfélébb okiratok másolatait, fotókópiáit, esetleg fordításait hitelesítik. A közjegyzői eljárás keretében döntenek egyes értékpapírok (de nem a betétkönyvek) semmisségéről és a közjegyzőnél helyezheti letétbe a végrendelkező a végrendeletét, ha attól tart, hogy az elveszhet. Közjegyzői letétbe helyezheti az adós a tartozását, ha meg akar szabadulni kötelezettségétől, vagy a nemzeti bizottság a kisajátításért járó térítést, ha nem tudja, kit illet meg. Számos szerződés érvényessége is ' a közjegyző jóváhagyásától függ. Ezt sokan fölösleges bürokratizmusnak tekintik, holott a regisztrálási eljárás egyformán szolgálja a társadalom és a szerződő felek érdekeit. HAGYATÉKI ÜGYEK A közjegyzöségek tevékenységének súlypontja az utóbbi időben egyre inkább a hagyatéki ügyek felé tolódik el. Az elmúlt öt évben ezen a területen tapasztalták a legnagyobb növekedést; mintegy 33 százalékkal nőtt a hagyatéki eljárások száma. Ezen a vonalon sajnos előbb vagy utóbb mindannyian kapcsolatba kerülünk a közjegyzőséggel és ez a kapcsolat gyakorta nem mentes a sértődöttség, méltánytalanság érzéseitől sem. Gondolok itt elsősorban az öröklési illetékre. Aki már volt hagyatéki tárgyaláson, pontosabban, aki örökölt, az már tudja (esetleg tudni véli), mit takar az elnevezés. Gyakran találkozók emberekkel, akik ezt mondják: „Olyan ez, mintha arra kény-, szerítenének, hogy megvegyem az örökségemet, amely jog szerint engem illet meg“. Álljunk meg egy pillanatra a „jog szerint “ szófordulatnál. Az öröklés jogosságáról, igazságos voltáról már évszázadok óta folyik és tart a vita. Számos jogtudós az öröklés társadalmi következményeit tekintve (t. i., hogy egyesek munka nélkül jutnak nagy vagyonhoz és így kedvezőbb társadalmi lehetőségekhez, pozíciókhoz) az öröklés eltörlése mellett, mások igazságos volta mellett törnek lándzsát. Az utóbbiak véleménye szerint „ki fog igyekezni, hasznos munkát végezni, ha tudja, hogy amit életében megszerzett, nem juttathatja annak, akinek akarja“. Jogrendünk az utóbbi véleményt tette magáévá (és rögzítette ezt az Alkotmányban), de ugyanakkor törvényesítette az öröklési illetéket is, amelynek igazságos voltát eddig még tudtommal nem vonták kétségbe. Tehát nem csupán az örökség jogos, de az illéték kirovása a hagyaték értéke, illetve az örökhagyó és az örökös közötti viszony alapján. Vigaszt csak annyiban nyújthatok a méltatlankodóknak, hogy vannak országok, ahol ez az illeték jóval magasabb, mint hazánkban. SOK VAGY KEVÉS AZ ILLETÉK? Az elmúlt évben 150 közjegyző majdnem 11 millió korona közjegyzői illetéket rótt ki. Ezt sokallja az ügyfél, arányosnak tartja a közjegyző, kevesli az ügyész (mint a törvényesség legfőbb őre). Szlovákia Legfelsőbb Ügyészségének egyik főmunkatársa a következőket mondta ezzel kapcsolatban:- A lakosság betétállománya évről évre növekszik. Manapság már majdnem minden háztartásban van tévé, rádió, hűtőgép, automata mosógép, autó, sőt sokan a saját házukban laknak. A hagyatéki eljárások ezzel szemben mintha az ellenkezőjét bizonyítanák; mintha csupa vagyontalan ember halna meg. Ez nem tükrözi a valódi helyzetet és ebben nemcsak a közjegyzöségek a hibásak, hanem a hagyatéki leltárát felvevő nemzeti bizottságok és a becslést végző szakértők is ( na és természetesen az örökösök, akik eltüntetnek ezt-azt a hagyatéki eljárás előtt és megosztoznak rajta). A közjegyzők csak annyiban hibáztathatok, hogy fenntartások nélkül elfogadják a nemzeti bizottságok által benyújtott adatokat és készpénznek veszik az áru- szakértő véleményét a hagyaték tárgyainak értékéről. Nem kívánok vitába szállni az ügyész - nyilvánvalóan a szocialista törvényesség betartásáért aggódó - véleményével és azt hiszem, a közjegyzők sem szorulnak védelemre. Egy észrevételemet azért mégis elmondanám. Az elmúlt évben Szlovákia 150 közjegyzője 131 279 ügyben hozott döntést és 56 ezer ügyet intézett el más módon. Ilyen megterhelés mellett kétlem, hogy a közjegyzőnek jutna ideje kételkedni a szakértői vélemény, vagy a nemzeti bizottság által benyújtott hagyatéki leltár objektivitásában (a szakértő egyébként büntetőjogilag fele! munkájáért). - Előfordul, hogy az ügyfelek valamelyike nem ért egyet a szakértő véleményével. Ilyen esetben rendeljük el az ellenőrző szakértői vizsgálatot, de tapasztalatom szerint a szakértő honoráriuma magasabb, mint a két értékelés közti különbség - mondta dr. Lörinczy Gyula, dunaszerdahelyi közjegyző. ÜGYESKEDŐK Vitathatatlan tény viszont, hogy sokan próbálják megrövidíteni az államot a legkülönfélébb módszerekkel. Az állam, a társadalom személytelen. Ezért sokan nem tartják véteknek megrövedíteni és talán még többen elnézően tekintenek azokra, akiknek ez sikerül - egyszerűen csak ügyeskedő embereknek tartják őket. Egyes jogügyleteknél (ajándékozás, eladás) az illeték összege különböző. így például az adásvételi szerződésnél alacsonyabb illetéket kell fizetni, mint ajándékozás vagy öröklés esetében. Sokan, akik a házukat vagy a földjüket közeli rokonuknak ajándékozzák, ezért adásvételi szerződéssel teszik ezt. A közvélemény őket sem ítéli el: „megfontolt takarékosságnak" tartja az ilyen és hasonló ügyleteket. De hogy mennyire „megfontolt" takarékosság ez, bizonyítja a következő eset is. A házasság felbontása után, amelyből 2 gyermek származott a férj ismét megnősült. Második feleségének szülei a leányuknak akarták ajándékozni családi házukat, de mivel az ajándékozási illetéket soknak tartották, ajándékozási szerződés helyett „adásvételi szerződést" kötöttek. Nem sokkal ezután a férj meghalt. A hagyatéki eljárásban örökösként szerepeltek a férj első házasságából származó gyermekei és a hagyatéki leltárban a családi ház, amelyet a második felesége kapott ingyen a szüleitől. így az örökösök a családi ház tulajdonosaivá váltak és az özvegy csak úgy juthatott hozzá a házához, hogy kifizette a ház árát a férj gyermekeinek. Erre természetesen nem lett volna szükség, ha a takarékoskodás helyett az egyenes utat választják és a valódi szándékuknak megfelelően ajándékozási szerződést kötnek, mivel az ajándékba kapott vagyontárgyak a megajándékozott házastárs különvagyonába tartoznak. Ezúttal tehát az örökös valóban kénytelen volt megvenni ajándékba kapott örökségét. FEKETE MARIAN tmts OPÁL ÉS LELŐHELYE
