Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-11-19 / 46. szám

ant elmondott. Soha m volt olyan őszinte, az, más talán nem is végig olyan türelme- ‘Szélt. Hát még azokat lelyeket sokadszor is- ^mondatok, melyeket redszer. Az ilyenek: sak mese... A jóság jtaság... Aki feláldoz- envedjen“. indatot jobbára akkor fáradtan sóhajtozva. Hősen nevetve), ha itte. Akkor azonban elhangzottak az ön- a szenvedésre utaló >san sok alkohol per- : hozzá, hiszen nem áshoz. Sőt, kimondot- ir csak a nyomasztó t is, melyek hatására ceztek. Olykor mégis a egy-két pohárkával, snap, megannyi alka- tásra.

je, Kati második gyeségére koccintottak, jletett a kisfiú, s édes- a boldogságtól. Nem ogy nem iszol a fiam 3tá kezébe a poharat, bált kibúvót keresni, tt, pedig tudta, mi vár a kolléganő kislányá- e is ugyanígy koccin- eár akkor úgy érezte, táborra oszlik: boldo- Italanokra. Nem, nem t, hanem valami ki- sserüséget. Olyasmit, jtjével egyszerre érez

DÓI tehetetlenséget és ;ott ki. Tudta, ha most vele szemben, min- ntete erről árulkodna, lében még a káröröm ellene vennie? Tulaj- ds volna a káröröm, Idozta föl magát. Igor ssék össze életüket, könyörgött. De ő erős Dba?

voltam ostoba! Érted? z! - ismételte meg, zemben ülő kételked- • Nem vehettem el őt két kicsitől. Meg a teán mit sem sejtett. Azt ieg. Kati, a világ legere talán túlélné, ha isajátítaná“ a férjét? i, s aki,.olyan jő, hogy lem is igaz“... Félre Nem tehettem mást,

félre kellett állnom. önként kellett lemondanom arról, akit úgy...

Érezte, hogy tovább már nem tudja visszatartani könnyeit. Felhajtotta poharából a maradék likőrt, de csak hogy tegyen valamit. Az ital megrázta.- Még a könnyeim is kicsordultak - mondta, mintha magyarázattal tartozna Tibinek mindezért. Arcát forróság öntötte el. - Asszonyi érzelgős^ ség - próbált meg nevetni. - Hidd el, semmi más, csak asszonyi érzelgősség! Nyavalyás szentimentalizmus. Mi már ilyenek vagyunk, akármikor elpityeredünk, még akkor is, ha nevetnünk kellene. Elment, nincs többé. Aát nem? - Igyekezett hangosan beszélni, de tudta, hogy a hangját nem nyerte vissza. Mintha nem is az ö hangja volna. - Hogy várom-e? Jut is eszembe! Akkor nem küldtem volna el... Hogy miért gondolok rá mégis oly gyakran?

Nem tudta, mit válaszoljon saját kérdésére. Csak azt tudta, hogy valamit mondania kell. Hogy meg kell törnie a csöndet. Minél gyorsabban meg kell törnie a fülsiketítő csöndet.- Mindenkinek gondolnia kell valakire. .. Azt nem tudom, miért éppen öt látom, ha behunyom a szemem. Hogy miért nem jut eszembe mondjuk Vla- do, a „jövendő sebész", ahogy magát tréfásan nevezte. Vagy Ede, a pincér? - kérdezte undorodva. - Minden szava hazugság volt. Pedig hogy hittem neki... Nem, nem akarok rá gondolni! Soha többet nem akarok! Még az ajándékát sem akartam többé látni. Vajon sejti-e, hogy a tőle kapott ezüst karperecét a kukába dobtam? - nevette el magát megkönnyebbülve. Úgy nézett Tibire, mintha dicséretet várna tőle azért, hogy ily eredeti módon állt bosszút. Ezt azonban hiába várta.- Látom, te ezt nem érted. Hát persze hogy nem érted. Mégis annyi mindent összefecsegek neked. Mert te mindig meghallgatsz. Nem lesed az órát, nem járkálsz idegesen. Benned még sohasem csalódtam. Annál többet te énbennem. Mindig fogadkozom, hogy már többet nem fogok sírni. Hogy már soha többet nem fogok bőgni, s látod, előbb-utóbb mindig megszegem a fogadalmam. Mint ma is. Pedig igazán nem irigylem Katit- magyarázta restellkedve. - Csak magamat szánom. Ha hozzámentem volna Igorhoz, talán már nekem is volnának gyerekeim. Egy lányom és egy fiam, mint Katinak. Vagy két lányom. Vagy legalább egy... Hát nekem már sohasem lesz gyerekem?- telt meg ismét a szeme könnyekkel.

Tibi közelebb hajolt hozzá, mintha biztatni akarná.- De mikor? - szegezte rá tekintetét. Hisz maholnap negyven leszek!

Már csak négy esztendő, négy röpke esztendő, s az ötödik X felé fogok ballagni. Mit ballagni? Az ötödik X felé futólépésben közeledik az ember. Igen, mintha hegyoldalból ereszkedne le, hiába fékez, mégis gyorsan leér. Csak belefárad léptei lassításába.

Elhallgatott, mint aki le akar térni a tárgyról. Azt szerette volna, ha valami másra tudott volna gondolni. Bármire, csak az idő múlására ne. Az idő kegyetlen múlására ne. Mégis így folytatta:- Jolánnak volna igaza, aki nem gondol mindezzel? Csak addig emésztettem magam, amíg nem tudtam, hogy már az utolsó vonatom is elment, bölcselkedik nevetve. A vonatra rohanó ember is csak addig izgul, amíg az orra előtt el nem indul a szerelvény. Aztán egyszeriben megnyugszik. Beletörődik helyzetébe. Mi több, fokozatosan kezdi fölfedezni lemaradásának „előnyeit“... Hát nem komikus ez? Ugye, hogy az?

Fölállt. Maga sem tudta miért, de fölállt. Az ablakhoz lépett, mintha ki r akarna nézni, de a behúzott drapéria eltakarta szeme elöl a halvány fényekben pislákoló várost. Félrehúzta a függőn^, ám amikor megpillantotta a takarékosan megvilágított lakótelepet, visszafordult.- Nem, én még nem vagyok öreg!- tiltakozott a senki által ki nem mondott állítás ellen. - Mért is volnék? - állt meg az embermagasságú tükör előtt. Kihúzta magát, mint aki tetszeni akar valakinek. Illegve megfordult, s miután szorosabbra kötötte pongyoláján az övét, csakugyan kezdte belátni, hogy aggodalma nem egészen alapos.- Nem is olyan csapnivaló az alakom - lépett Tibi felé, aztán mintha nem tartaná elég meggyőzőnek a puszta kijelentést, ledobta magáról a pongyolát. A tükörből valóban karcsú, csak éppen túl fehér bőrű nő nézett felé. - Már két nyáron nem barnítottam le magam - mondta, mintha magyarázná. - Hiába, a tengerparton szerzett szerecsenszínem nem tarthat örökké. Bizony rámférne egy jugoszláviai nyaralás. De ki bírná azt megfizetni?

Melltartóját is levetette, s a heverő- re hajította. Aztán hosszú haját két kezével összefogta. Amint így farkasszemet nézett önmagával, klasz- szikus szobornak tűnt. Sót, néhány másodpercig annak is képzelte magát. Szobornak, mely körül ugyan zajlik az élet, de az idő megállt fölötte. Ám a szobor vonalai megmaradnak, nem változnak. A szobor nem öregszik. És nem hízik - fürkészte árgus szemekkel a vonalait. Kereste, kereste, de nem találta a „káros elváltozást“, ahogy a hivatalban, ahol dolgozik, nevezik a nem kívánt deka-, de főleg kilogrammokat. Kétszer is megfordult a tükör előtt, majd megnyugodva állapította meg, hogy emiatt nincs oka elszontyolodásra. Mivel azonban az önbecsmérelés alaptermészetéhez tartozott, kebleit kezdte fitymálni. Tudta, tartásuk már nem ugyanolyan, mint néhány évvel ezelőtt volt. Sokáig, nagyon sokáig tartott, amíg először határozta el, hogy ruhája alá nem vesz melltartót. Persze még ma is átkozza a divatot, mely száműzte a melltartót, s igazságtalan előnyökhöz juttatja a tizen- és huszonéves lányokat. Nem is annyira a tapadó férfitekintetek zavarják, mint némelyik nő fölényesen odavetett pillantása.

Végül arcát vette szem ügyre. Egészen közel lépett a tükör elé.- Elhanyagolod magad - mondta hasonmásának. - Elmész szépen a kozmetikushoz. Látod, így jár az, aki egyszer nem tartja be a szavát. Aki csak fogadkozik, hogy elmegy, de aztán talál valamilyen kifogást. Mindig talál valamilyen kifogást... Jó, jó, tényleg kaptál értesítést a házkezelő- ségtöl, hogy küldik a csőszerelőt megjavítani a csapot, de...

Észrevette, hogy a hasonmás nem egészen érzi nyeregben magát. Ezért nyomban felülkerekedett.- De az értesítőn az is rajta volt, hogy ha az időpont nem felel meg, jelentsd be, mikor jöjjenek. Csak föl kellett volna hívnod őket. Bizony, csak ennyiből állt volna. Te persze örültél, hogy megint találtál kifogást a kozmetikus elhalasztására. Mint ahogy azóta már kétszer is. És milyen silány kifogásokat! Fáradtság, fejfájás... Nem nevetséges ez egy kissé? Lásd be, hogy az! - nézett rosszallóan a szemébe - saját magának. Mintha már régen várta volna az alkalmat, amikor megmondhatja tükörképének, amit érdemel. Mintha egy barátnőjével közölné: érvelése egyáltalán nem fogadható el. Mi több, csalódott a szavahihetőségében .

Jólesett neki az igazság kimondása. Az őszinteség, melyre ma még sokkal inkább vágyott, mint bármikor. A kitárulkozás.

Amikor újból hasonmása szemébe nézett, már semmi haragot nem érzett iránta. Ezt hangja is elárulta. így szólt hozzá:- örülök, hogy neked is tetszik- engedte el összefogott haját, mely csak lassan hullott vissza csupasz vállára.

Visszaült a heveröre, de pongyoláját nem vette magára.- Már holnap levágatom a hajam- jelentette be most már visszavonhatatlan elhatározását. Szeme már nem a könnyektől, hanem az izgalomtól csillogott. Attól az izgalomtol, melyet akkor érzünk, ha valami újra várunk. Valami egészen újra.- Meglátod, milyen sikkes leszek rövid hajjal! - fordult vidáman Tibihez. - Egészen fiúsra vágatom! - tette hozzá jóízűen kacagva.

A nevetéstől Tibit is mintha kicserélték volna: fürge mozdulattal a hevemre ugrott. Gazdáját mindig szívesen hallgatta, de a leginkább akkor, ha vidám volt a hangja. Hisz a kutya azt szereti, ha a gazdi hangja jókedvről árulkodik.

FÜLÖPIMRE

Tibi ffl&Mfa mwtaíMf

5-régen volt egyszer egy ör- k, ha nem, egy mocsárban n hírül adta, hogy egy zsák aki egy soha nem hallott minden tájáról kezdtek jönni zony ki nem szeretett volna ilig kezdtek bele a mesébe,

ás továbbmondta a mesét, króm fia: a két idősebbik elég i legkisebbik, az olyan buta, gondoltak, mi lenne, ha ők is k.

r elment az ördöghöz és így , méltóságos uram! igadta az ördög, ikezdett a mesébe, mondta, sem ért, ahogy az ördög Nem volt szerencséje. Az lőtte, hogy aki nem tud egy idani, annak a hátából vég legidősebb testvér elmondta Dm vég szíjat hasított a hátá- (dte.

>r a középső fiú is elindult logy megérkezik, ő is köszön a:

zzel fogadta őt is az ördög.

5 előállott a meséivel. De mi egyiket ismerte! Mitévő lehe- ötötte, így a középső testvér im vég szíjat, aztán hazaenostoba testvér is útra kelt,

. Apja megpróbált a lelkére sztalan figyelmeztette, hogy I is szíjat fog hasítani, attól >gy megérkezik, így köszön:

álaszolta az ördög, r közbeszólt:

e fiad! Mondd, nem szeretnél mesét?- felelte az ördög. - Ám ha zíjat hasítok a bőrödből, /ezett bele a bolond. Aztán 3 szakítasz félbe, mondván, át én hat vég szíjat hasítok

olt mit tennie, akarva-akarat- latnia a mesét!

Ite:- Otthon hárman vagyunk legények, apám a negyedik, én meg az ötödik.

Az ördög közbe akart szólni, hogy ilyesmi lehetetlen, de eszébe jutott: hat vég szíjat hasítanak a hátából, s inkább elhallgatott.

A bolond meg folytatta:- Egyszer elmentünk, hogy egy tisztáson vágjuk ki a bokrokat. Nekifogtunk és egy szempillantás alatt hatalmas területet megtisztítottunk. Másnap

dosni kezdtük a legyeket, és raktuk bele egy zsákba. Ez épp akkortájt történt, amikor a németeknél megdrágult a légy. Egy tehenet adtak egy légyért. Egy tehén- egy légy! Ahogy megtudtam, mitévő lehettem volna? Fiatal voltam és erős, vállamra kaptam egy zsákot tele léggyel, és elindul- tan Némethonba. Ott minden légyért egy tehénnel fizettek. Minden légyért - egy tehén! Annyi tehenem volt, hogy a bárónak se több. Azt sem tudtam, hogy

reggel szétnéztünk, hát a tisztás nincs sehol. Keressük, kutatjuk, hiába. Az egész napot eltöltöttük, de híre-hamva sem volt. Egyszer meglátok egy parasztot, épp gereblyenyelet vágott. Közelebb megyek és látom, hogy a gereblye tetején tartja a nagy tisztást. De mit számít nekem, fiatal vagyok és erős, s a gereblye nyelét kilenc mérföldnyire elhajítottam. Ott aztán ráleltem a tisztásra. Vetni kezdtünk. Három napig vetettünk egy fél árpaszemet. Ej, de mekkora árpa nőtt! Learattuk, kicsépeltük, és sört készítettünk belőle. És mit mondjak, másfél csűr megtelt sörrel! Olyan lakomát csaptunk, mint a mesében: hetven paraszt és hetven ló három nap és három éjjel egyfolytában ivott. A sör az utolsó cseppig elfogyott, de mégis találtunk három és fél hordónyit. Aztán istenesen berúgtunk. Fogmit csináljak. Hajóra raktam őket és hazaindultam. Útközben nagy vihar tört ki a tengeren, a hajót pozdorjává zúzta, és a túlsó partra vetette. Csak álltam, nem volt egy épkézláb ötletem. No de mit számít ez nekem? Fiatal vagyok és erős, magamon is segítek. Megragadtam az egyik sánta tehén farkát, vagy tízszer megforgattam magam körül és messzire, a tengeren túlra dobtam. Persze, jól megmarkoltam a farkát. így hát a sánta tehénnel én is túljutottam a tengeren. Jó ideig szaladgáltam, míg az összes tehenet megkaptam. De mit számít nekem, fiatal vagyok és erős, a fortélyosabbakat a szarvuknál összekötöttem. Ahogy meglátja az isten a sok tehenet, kérdi, nem vágnám-e le, s nem készítenék papucsot a bőrükből? A szentek mind elviselték a cipőjüket, s új kellene. A kicsiknek is,

a nagyoknak is. Megígérte, hogy egy halom pénzzel fizet. Az összes tehenet levágtam, bőrükből papucsot varrtam, a vastagabb bőrökből a nagy szenteknek, a vékonyabbjából - az angyaloknak. No de a baj: hogy juttassam fel az égbe a papucsokat? Senki sem jön értük, és a pénz is kellene. Fogtam a tehenek farkát, és egymáshoz kötöttem. Egy hosszú-hosszú kötelet fontam belőlük. Az egyik végéhez erősítettem a papucsokat, a másik végét pedig mit számít nekem, fiatal vagyok és erős - megforgattam és feldobtam az égbe. Egyenest a Szent Péter kezébe. Szent Péter elkapta a kötél végét és engem is felhúzott a papucsokkal együtt. Átvette a papucsokat, s markomba pénzt nyomott. Szerettem volna bejutni a mennybe, de nem hagyták. Üstökön ragadtak és ledobtak. Egy erős szél egy nagy pocsolyába térített. Nyakig süllyedtem bele a pocsolyába. Na, mondom, nekem befellegzett. Egyszer csak mit látok? Rohan egy medve, utána a nyúl, szeretné megfogni. Gondoltam, elkapom a medve farkát, de a koma így szól: - A nyúl erősebb, mint én. - így hát elcsípem a nyúl farkát, ahogy fut el mellettem - mit nekem, fiatal vagyok és erős, hopp! - el is kapom. Ej, hogy szeretett volna kiszabadulni a markomból! Hánykolódott ide-oda, ki is rántott a mocsárból, de sajnos, szegénynek leszakadt a farka.

Hallgatta az ördög, tátott szájjal figyelte, de nem volt mit mondania. Ezt a mesét még nem ismerte, és attól félt, nehogy elszólja magát, mert akkor hat vég szíjat hasítanak a hátából.

Látja a bolond, hogy félelmében reszket az ördög, hát rákiált:- Mi az? Nem tetszik a mesém? Ha nem hiszed, hogy igaz, nesze, itt a nyúl farka.

Ahogy ezt kimondta, az asztalra dobott 'egy nyúlfarkat. Most az ördög valóban azt hitte, hogy mindez megtörtént, így aztán még jobban megijedt. Mert nem tréfadolog! Még az isten is szóba áílt a bolonddal, papucsokat rendelt tőle. No meg a teheneket is úgy átdobta a tengeren, mint valami követ. Az ördög azonnal egy zsák aranyat adott a legénynek, és ráparancsolt, hogy minél előbb vigye haza, még hallani sem akar többé róla.

Nem is vágyott egyébre a bolond. Vállára kapta a zsákot, és úgy indult el hazafelé, mint egy tábornok. Apja és testvérei nagyon elcsodálkoztak a szerencséjén, de ő csak nevetett. Épített egy hatalmas palotát és úgy élt benne, mint egy kiskirály.

BÁN PÉTER fordítása