Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-11-19 / 46. szám
I LEONYID lÜicSBREZSNYEV | A huszadik század több változást hozott, mint bármely azt megelőző évszázad. Egyetlen ország sem járult hozzá jelentékenyebben ezekhez a változásokhoz, mint a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége - a Nagy Október hazája, a győztes szocializmus első országa. .. Nincs olyan ország vagy országcsoport, olyan eszmei vagy politikai áramlat, amelyre ne hatott volna a szocializmus. Ez a huszadik század végének realitása. A HÁBORÚ, MELYET RÁNK KÉNYSZERÍTETTEK Nem mi akartuk a háborút. Mégis, mikor orvul ránk tört az ellenség, a szovjet nép bátran kelt élethalálharcra a betolakodók ellen. Akkoriban a dnyepropetrovszki területi pártbizottság honvédelmi ipari titkára voltam. .. Mint kommunista, véglegesen eldöntöttem, hol a helyem. Azzal a kéréssel fordultam a KB-hez, küldjenek ki a frontra. Kérésemet még aznap teljesítették. Hálás vagyok pártunk Központi Bizottságának, amiért jóváhagyta kérésemet, és a háború első napjaitól kezdve harcolhattam. A háború végéig a 18. deszant- hadseregnél maradhattam. Egyetlenegy érzés vezérelt: megvédeni földünket, kiűzni mindenünnen az ellenséget, végigjárni az utat a végső győzelemig. Csakis így lehetett visszaadni a békét a világnak. Ennek az egységnek a soraiban harcoltam a Kaukázus hegyei között, amikor ott hazám sorsáért döntő küzdelem folyt. Harcoltam Ukrajna mezőin, átvágtam a Kárpátok hegyláncán, részt vettem Lengyelország, Románia, Magyarország és Csehszlovákia felszabadításában. SOHA TÖBBÉ! A háború utolsó napjáig temettük leghűbb bajtársainkat, mindenütt láthattuk a fasiszták gaztetteinek nyomát, találkoztunk zokogó anyákkal, vigasztalhatatlan özvegyekkel, éhező árvákkal. Ha most megkérdeznék tőlem, milyen végkövetkeztetést vontam le én, aki végigjártam a háborút az első naptól az utolsóig, azt felelném: soha többé ne legyen háború. Boldog az a politikus, az az államférfi, aki mindig azt mondhatja, amire valóban gondol, azt teheti, amit valóban szükségesnek tart, arra törekedhet, amiben valóban hisz. Amikor a Békeprogramot előterjesztettük, amikor a háborús veszély elhárítását célzó kezdeményezésekkel léptünk fel különböző nemzetközi találkozókon, akkor azt tettem, arra törekedtem, arról beszéltem, amiben kommunistaként mélyen és tántoríthatatlanul hiszek. AZ ÚJJÁÉPÍTÉSÉRT 1946 nyarát írtuk. A párt ebben az évben küldött Zaporozsjéba. Nem szereltem le nyomban a Nagy Honvédő Háború után] így egyenruhában érkeztem. Kora reggel már elindultam az építkezésre, de csak a kokszkémiai gyárig, helyesebben a gyár hatalmas épülettömbjeiből megmaradt romokig jutottam el. Aztán már út sem volt, gyalog kellett mennem. Amerre jártam, mindenütt csak magasba mere- dező betont, téglatörmeléket, szemétrakásokat, meggörbült tartógerendák összekuszálódott halmazát láttam. A szemnek nem volt hol megpihennie. Romokban hevert a város is. Egy állami bizottság felmérte: több mint ezer nagy lakóházat, huszonnégy kórházat, ■hetvennégy iskolát, két főiskolát, öt mozit, kétszázharminckilenc üzletet romboltak le Zaporozsjéban. A város víz, fűtés és villany nélkül maradt. A Zaporozsje környéki mezőgazdaságnak is óriási károkat okoztak. Olyan vélemények is elhangzottak, hogy könnyebb lenne a termelést más, új helyen beindítani. Ilyen tanácsot adtak például az UNRRA szakemberei - ezt a nemzetközi szervezetet azért hozták létre, hogy segítséget nyújtson a fasiszta támadástól szenvedett országoknak. Miután jártak Zaporozsjében, arra a következtetésre jutottak, hogy a kohómú helyreállítása lehetetlen, olcsóbb lesz új gyárat építeni. Semmi okom rá, hogy ezeket a szakembereket illetéktelennek vagy lelkiismeretleneknek nevezzem. Ök mindent akkurátusán megszemléltek, mindent kivizsgáltak, mindent felmértek: a pusztítások mértékét, a műszaki színvonalat, akkori energia-ellátottságunkat, a gépparkot, a munkaerőforrásokat stb. „Csupán“ népünk életrevalóságát, a párt szervezőkészségét, a szovjet emberek hazafisá- gát, nem tudták felmérni. A tengerentúli politikusok sem számoltak ezzel. Nyilván nagyon is szerettek volna hinni Stülpnagel fasiszta tábornoknak, aki, miután kivertük a Dnyeper mentéről, így jelentett Hitlernek: „Oroszországnak huszonöt évre van szüksége, hogy a pusztítás következményeit kiheverje“. Az USA imperialistái inkább hittek a pesszimista jóslatoknak, hiszen addigra már éles fordulatot tettek a Hitler- ellenes koalícióban velük szövetséges Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatukban. A HIDEGHÁBORÚ MEGHIRDETÉSE Kiderült, nem lesz könnyű dolgunk az amerikai politikusokkal. Franklin Roosevelt elnök meghalt, és az új kormányzat a Fehér Házban máris megfeledkezett minden korábbi „határozott“ ígéretéről és a „tartós“ egyezményekről. Az amerikaiak a többi között vállalták, hogy a Dnyeprogesz részére teljes gépcsoportot gyártanak, de három gép eladása után váratlanul beszüntették a szállításokat. Az acéllemezt felvették a stratégiai anyagok listájára, és egyik napról a másikra leállították a szállítást. Márpedig lemez nélkül sem autót, sem traktort gyártani nem lehet. Kezdetét vette a hidegháború, amely hosszú esztendőkre, lényegében két évtizedre meghatározóvá vált a nemzetközi helyzetben. Nem az első, és sajnos nem is az utolsó eset volt ez, amikor a kapitalista hatalmak, nehézségeinket kihasználva, ránk akarták kényszeríteni akaratukat, megkísérelték a beavatkozást bel- ügyeinkbe. Arra számítottak: a Szovjetunió mindenképpen kérni fogja a gépeket, az acéllemezt, s ha a kommunisták nem tudnak mit kezdeni, majd megalázkodnak, térdet hajtanak... No és belepusztultunk? Meghátráltunk? Leállt a fejlődésünk? Nem! A tengerentúli bölcsek politikájukban elszámították magukat, s erre nem árt ma emlékeztetni, ameny- nyiben ez tanulságos is, időszerű is. 1947 kora tavaszán az újjászületett Dnyeperi Vízerőmű újra adott áramot! Ami pedig az acéllemezgyártást illeti, a szovjet emberek a lehetetlent is megoldották: egyetlenegy év alatt helyreállították ezt az erőművet. HA HAGYNÁNAK DOLGOZNI... A világban két társadalmi rendszer küzd egymással. Ez a harc már Lenin életében kezdődött, folytatódik ma is, és elkerülhetetlenek az összehasonlítások - ki mennyi acélt öntött, mennyi olajat, villamos energiát termelt, mennyi gabona-, gyapothozamot ért el. Efféle számításokhoz folyamodtunk mi is, ilyeneket végeznek ideológiai ellenfeleink is. Kénytelenek elismerni, hogy a Szovjetunió sok tekintetben utolérte a Nyugatot, például az USA-t és több fontos gazdasági mutató tekintetében már messze túlhaladta. Ugyanakkor mindig azokat a gazdasági mutatókat domborítják ki, amelyekben a legnagyobb kapitalista hatalom még nem vesztette el elsőségét. Eközben gondosan elhallgatják, olvasók és hallgatók elöl igyekeznek eltitkolni azokat a történelmi feltételeket, amelyek között mi voltunk egykor, és amelyekben ök voltak. Pedig ebben, a szerintük „becsületes“ versenyben az egyik fél - amelyet ellenséges támadásoktól az óceán választott el - minden háborún megszedte magát, a másik szakadatlan provokációinak volt kitéve, háborúk és dúlások elviselhetetlen terhét nyögte, s kénytelen volt sok területen csaknem nulláról indulni... A második világháborúban elpusztult nemzeti vagyonunk egyharmada Akaratlanul is arra gondol az ember, mi mindent tettünk volna, milyen messzire jutottunk volna a társadalmi és gazdasági fejlődésben, ha nem zavarnak meg, ha nem akadályoznak az előrejutásban, nem térítenek el a békés munkától, nem kényszerítenek rá a fegyverkezési hajszával, hogy nagy erőket és anyagi eszközöket fordítsunk az ország védelmére. HŐSKÖLTEMÉNY A SZÚZFÖLDRŐL A szúzföld életem részévé vált. 1954 január végén hívattak Moszkvába, az SZKP Központi Bizottságába. Nem azon a napon hallottam először a szűzföldek- röl, az új számomra az volt, hogy a szúzföld nagyarányú feltörésének ügyével éppen engem akarnak megbízni. Nem titkolták előttem, hogy Kazahsztánban már az elkövetkező tavaszon hozzá kell látni a munkához, a határidők nagyon feszítettek, a munka nehéz lesz. Hozzátették azonban, hogy az adott pillanatban nincs ennél felelősségteljesebb pártmegbízatás. ... Nemcsak egy köztársaság gabona- termelésének fellendítéséről volt szó, hanem a gabonaprobléma gyökeres megoldásáról az egész Szovjetunióra kiterjedően. „A szűzföld nehéz életfeltételei között - írta azokban a napokban egy burzsoá újság - nem élhet az ember. Nyugodtan állíthatjuk: a szűzföld megemészthetetlen falat marad Oroszország gyomrában.“ Hány ilyen borúlátó jövendölés hangzott el! De már három hónappal azután, hogy megérkeztek az első szerelvények a sztyeppére az önkéntesekkel, zöldellni kezdtek a végtelen búzamezők. A köztársaságban a vetésterületek megkétszereződtek, s még abban az évben elértük a 20 millió hektárt. 1956-ban munkánk gyümölcse végre beérett. A kazahsztáni sztyeppéken az addig leggazdagabb termést takarították be. A köztársaság az ígért 600 millió helyett egymilliárd púd szemes terményt adott el az államnak. Végtelenül boldog voltam, amikor abban az évben Kazahsztánnak átnyújtották az első Lenin-rendet az első milliárd púd szúzföldi gabonáért. Azért az első milliárdért, amely hírnevessé tette a szűzföldet... Kell-e mondanom, mennyire boldog vagyok most, amikor látom: gigantikus mezőgazdasági-ipari komplexum létesült ezen a vidéken, amely óriási mértékben kihatott az ország egész gazdasági életének fejlődésére. A szűzföldi höskölte- mény újra megmutatta az egész világnak a szovjet emberek legnemesebb erkölcsi tulajdonságát. AZ EMBEREK ÉRDEKÉBEN ... Semmilyen papírmunka, semmilyen telefonbeszélgetés nem pótolja az emberekkel való találkozást és élettapasztalatot... Egymagában a „dolgozószobai“ irányítás kevés, szüntelen kapcsolatban kell lenni a néppel, kiutazni a helyszínre, saját szemmel látni a sikereket és a nehézségeket, amikor pedig szükség van rá, nyomban közbelépni. ...Rendkívül visszataszítónak tartom azt a nem általános, ám egyeseknél még beidegződött szokást, amikor beszéd közben felemelik a hangjukat. Sem a gazdasági, sem a pártvezető nem feledkezhet meg arról, hogy beosztottjai nem az igazgatót vagy a felettest szolgálják, hanem a párt és az állam ügyét. S ebben az értelemben mindenki egyenlő. ... Ha valaki vétséget követ el, viselnie kell minden felelősséget a párt, a köz- igazgatási szervek vagy akár a bíróság előtt is. De semmiképpen sem szabad megsérteni az emberek önérzetét, megalázni méltóságukat. ... Elhatárolni a vezetőt a kritikától annyit jelent, mint tönkretenni öt. Aki nem képes a bírálatot elfogadni, az elveszett ügyünk számára. Az olvasók joggal tehetik fel a kérdést: könnyű volt másokat nevelni, de vajon maga a szerző elfogadta-e a bírálatot? Becsületesen válaszolok: nehezen fogadta el, de másként nyilván nem is lehetséges. A kritika nem csokoládé, hogy szeressük. Csak a könnyelmű, üres ember hallgatja nevetgélve, nemtörődöm módon a bírálatot. Velem is előfordult, hogy megbíráltak, és néha bármennyire nehéz is volt, igyekeztem kihámozni abból a racionális magot, komoly következtetéseket vontam le, ami végső fokon mindig hasznomra vált, de az ügy hasznára is. A BÉKEHARC - VALAMENNYIÜNK ÜGYE A háborúra hangolt militarista körök, élükön az amerikai imperializmussal, soha nem látott méretű fegyverkezési versenyt indítottak. Kitérnek a fegyverkezési folyamat megfékezésére, a konfliktusok tűzfészkeinek megszüntetésére, a vitás nemzetközi kérdések békés rendezésére irányuló tárgyalások elől. Szégyentelenül bátorítják a pártfogoltjaik által végrehajtott nyílt agressziót és a nemzetközi banditiz- must. A nemzetközi helyzet kiéleződése egyre veszélyesebbé válik... Ilyen körülmények között rendkívül nagy a békeszeretö országok és népek felelőssége a kalandor tervek meghiúsításában, abban, hogy megakadályozzák a helyrehozhatatlan bekövetkezését, abban, hogy megőrizzük a békét. ... Ebből csupán egyetlen következtetés vonható le: már most, ma, mindent meg kell tenni azért, hogy gátat emeljünk a korlátlan fegyverkezés és a katonai kalandok híveinek útjába. Mindent meg kell tenni azért, hogy biztosítsuk az emberek jogát az életre. AZ ÉLET CÉLJA ... Egy külföldivel folytatott beszélgetés során őszintén megmondtam: két olyan dolog van, ami mindig a legfontosabb volt, és lesz is számomra, ami mindig a legfőbb gondom, s ez a szovjet emberek boldogulása és az ország biztonsága. Tanúja voltam olyan időknek, amikor az ország teljesen tönkre volt téve, amikor az emberek millióinak az éhség és a hideg hallatlan szenvedést okozott. Dicsőséges hadseregünkkel végig kellett mennem a Nagy Honvédő Háború tüzén, saját szememmel láttam a halált, magát a poklot, békés szocialista országunkat lángba borította az agresszor, és óriási pusztítást vitt véghez. Mindezt átélve, megesküdtem, mindent elkövetek, ami erőmből telik, hogy ez többé ne ismétlődjék meg, s teljes győzelmet arasson pártunk lenini politikája, amely a nép életszínvonalának szüntelen emelésére, a béke biztosítására, az ország biztonságára, boldog kommunista jövőnk építésére törekszik. Igyekszem eskümet betartani azokon a magas posztokon, amelyeket a párt és a nép rám bízott. É Leonyid lljics Brezsnyev elvtárs a Kazah SZSZK-ban iHHlMHtMll
