Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-11-05 / 44. szám
m ÚJ szú 15 Bonn, 1981 novembere: Leonyid Brezsnyev és Helmut Schmidt kedélyes kézfogása, s a fényképészeknek szánt mosoly ezúttal nem pusztán a protokoll elmaradhatatlan tartozékaként jelent meg a két államférfi arcán, hanem az elégedettség jeleként is. A csúcstalálkozón ugyanis szentesítették az évszázad üzletének nevezett, kölcsönös előnyökkel járó szovjet -nyugatnémet „földgázért acélcsövet“ megállapodást. Míg Bonnban ilyen volt a hangulat, Washingtonban az izgalom jelei mutatkoztak, bár akkor még bíztak abban, hogy a nyugateurópai kormányok a Fehér Ház „jótanácsára“ hallgatva sorban engedelmes partnerekhez illően visszalépnek a hónapok óta tervezett üzletkötéstől. Ám a partnerek túl „rakoncátlanoknak“ bizonyultak, hiszen Bonn után Párizs, London, majd hosszabb-rövidebb habozás után Róma is aláírta a szovjet féllel a példátlan nagyságrendű üzletet. Sutba dobták tehát Reaganék felesleges rémlátomását, miszerint Nyugat-Európa túlzott függőségbe kerül az 1984-ben beinduló szovjet földgázszállítmányoktól, s ez úgymond megrendíti biztonságát. (Az évi 40 milliárd köbméter szovjet gázexport a nyugat-európai országok energiaszükségletének mindössze 5-6 százalékát fedezi.) Ezek után Washingtonban az izgalom a tetőpontra hágott, s az „aggodalom“ azóta sem ült el, pedig már javában folynak az építési munkálatok. Sót újabb, hisztérikusabb formákat öltött embargók, szankciók, fekete listák, fenyegetőzések formájában... Aki nem tanul elődje kárán A kelet-nyugati földgázüzletet a tengerentúliak hadakozása ellenére aláírták, s így a partnerek az Egyesült Államokat kész tények elé állították. A Fehér Ház tüstént jelezte, ha nem sikerült szép szóval jobb belátásra bírni szövetségeseit, megpróbálja másként. A cél nyilvánvaló volt: bármi áron is meghiúsítani az export-gázvezeték határidőre való elkészülését. Miközben a módszereken töprengtek, tavaly decemberben kapóra jött a lengyel szükségállapot kihirdetése. Erre hivatkozva - de közben az említett célt szem előtt tartva - a Reagan-kormányzat több egyéb szovjetellenes intézkedés mellett megtiltotta, hogy amerikai cégek berendezéseket szállítsanak a gázvezetékhez. Ez volt az embargó első lépcsője, melyet az érintett hazai tőkés körök felháborodással fogadtak. Nem csoda, hiszen amikor az USA-ban is recesszió van, az elnök döntésével fontos külpiactól fosztotta meg őket. Közülük sokan akkor megjósolták, hogy az embargó nem lesz hosszúéletü. Élő példaként Carterék szovjetellenes gabonaszállítási tilalmát hozták fel, melyet maga Reagan hatálytalanított. Akkor az embargót elhibázott eszköznek mondta, s lám, alig egy évvel később ő is bevetette a Szovjetunió ellen. A döntés meghozatalakor a washingtoni vezetés nemcsak a közelmúlt eseményeire nem gondolt, de nem látott tovább az orránál sem. Saját cégeit kizárta a szovjet piacról és a keletkezett űrt betöltendő tüstént megjelentek a földgázüzletben érdekelt országok mellett a japánok és kanadaiak is. Versailles-ban még hallgattak Időközben az urengoji olajmezök térségében a harmo- nogramnak megfelelően az év elején megkezdődtek az építési munkák. Washingtonban ekkor már tisztán látták, hogy erőlködésük ellenére a gázvezeték épül, és már csak arra van esélyük, hogy a munkákat hátráltassák. Erre Mai Diogenész (A Népszavából) /fisISAM vonatkozó tervek készültek, de ezt olyan titokban tartották, hogy a hét legfejlettebb tőkés ország júniusi versailles-i találkozójának többi hat résztvevőjében fel sem merült a gyanú, hogy a Fehér Ház valamiben sárrtikál. Itt még kedélyes volt a csoportkép. Alig utazott haza Nyugat- Európából Reagan, szinte huszonnégy óra leforgása alatt kiadta az utasítást, megtiltja az európai szabadalmakkal dolgozó nyugat-európai cégeknek, hogy berendezéseket szállítsanak a szovjet gázvezetékhez. Az a Reagan tette ezt, aki pár nappal korábban a mit sem gyanító partnerek előtt az atlanti viszony meglazult pilléreinek megacélozá- sáról szónokolt, s most valóságos földcsuszamlást idézett elő a kapcsolatokban. Nyugat-Európa értetlenül - de érthetően felháborodottan - fogadta a Washington részéről megnyilvánuló imperialista diktátumot. A döbbenet érzékeltetése céljából érdeMitterrand: „Nyugat-Európa nem engedhet Washington nyomásának.“ kés idézni néhány reagálást az elsők közül. Schmidt, volt nyugatimé met kancellár: „Locsoghatnak bármit, a gáz jönni fog“. Mitterrand francia elnök: „Nyugat-Európa nem hajt fejet Amerika előtt. Nem vita tárgya, hogy leszállítjuk a berendezéseket.“ Szövetségesek vagy alattvalók? A washingtoni önkényes lépés miatt teljes volt a felzúdulás Nyugat-Európában, s ilyen légkörben került sor pár nap múlva a Közös Rác csúcsértekezletére. Leplezetlenül törtek fel az indulatok, és a résztvevők feltették a kérdést, ha Washington így bánik velük, akkor nem is szövetségeseinek, hanem alattvalóinak tekinti őket. Azt is feszegették, hogy vajon Washington részéről átgondolt akció volt-e ez. Ha igen, akkor jó előre eltervezték. Ez esetben miért nem jelezték vagy konzultáltak előre a nyugat-európai kormányokkal. Ha j>edig csak egy sebtében hozott rendelkezésről van szó, akkor viszont semmi garancia arra, hogy bármikor újabb ne kövesse. Ezúttal tehát Nyugat-Európát állították kész tények elé. Egy azonban bizonyos volt: a közöspiaci országok ezt a washingtoni önkényt nem hagyhatták szó nélkül, hiszen ha így tettek volna, saját érdekeiknek ártanak, és Reaganék talán ezentúl rendszeresítették volna azt a gyakorlatot, hogy ők mondják meg, mit tehetnek és mit nem a tengerentúli partnerek. A Közös Piac erélyes hangú üzenetet intézett a Reagan-kormány- zathoz, melyben követelte az embargó feloldását, ugyanakkor a elöntést a szabadkereskedelmi elvek megsértésének minősítette. (Ha ezek után lehetséges egyáltalán szabad kereskedelemről beszélni.) A Fehér Ház nem enged Hiábavalónak bizonyult a Közös Rác erélyes felhívása, mert az Egyesült Államok jelezte, hogy nem áll szándékában másítani a döntésen. Ez nagyfokú önzés volt részükről, hiszen nem voltak hajlandók figyelembe venni a partnerek gazdasági helyzetét. A nyugat-európai országok mindegyikében növekvő irányzatot mutat a munkanélküliség, s ha még a szovjet piactól is elesnek, az állástalanok serege újabb tízezrekkel szaporodott volna. Úgy látszott, hogy Washington eredetileg a Szovjetuniónak akart ártani, ám valójában mégis saját szövetségeseinek érdekeit vette célba. Ahogy a nyugatnémet Der Spiegel írta: ,.A keleti tömb elleni gazdasági háború Nyugat-Európa elleni háborúvá válhat". Valóban így történt. A nyugat-európaiak az önérzetüket sértő, lealacsonyító döntésre csak egyképpen reagálhattak: utasították cégjeiket, hogy a tilalom ellenére az eredeti szerződéseknek megfelelően szállítsák le a szovjet félnek a megrendelt kompresszorokat és szivaty- tyúállomásokat. Bonn, Párizs, Róma, sőt még az USA legodaadóbb szövetségesének számító London is szembeszegült az amerikai tilalommal. Brit, olasz, francia és nyugatnémet kikötőkből egymás után futottak ki a hajók a szovjet vezetékhez szállítandó berendezésekkel. Washington ismét lép Küszöbön állt az embargó csődje. Reaganék ekkor ismét léptek. Megtiltották, hogy a szovjeteknek szállító cégek amerikai technológiákhoz, szabadalmakhoz, alkatrészekhez jussanak. Ezzel büntették az embargót megszegő cégeket, így a francia Dresser Atlantique-ot, a brit John Brown és az olasz Nuovo Pignone cégeket. Fekete listára tettek minden embargószegő céget. Javában dúlt az Atlanti-óceán két partján a kereskedelmi háború, amikor a tengerentúlon változást lehetett sejteni. Napvilágra került - máig sem tudni hogyan - egy bizalmas CIA-tanulmány, amelyből kiderült, hogy teljesen a visszájára sült el az embargó-akció. Az építők tartják, sőt lerövidítik a határidőket, viszont az atlanti kapcsolatok szinte pattanásig feszülnek. A New York Times már szeptember 17-i számában úgy vélte, Washington az embargó-ügyben takaródét fúj. Kezdetben bizonyos engedményeket tettek, egyes cégekkel közölték, hogy rájuk nem vonatkoznak a szankciók (így az egyik brit cég folytathatta a gázvezeték mikrohullámú hírközlési láncának az építését). A stratégiai cél változatlan Felmerül a kérdés, hogy a módosult washingtoni hangnem ugyanakkor jelent-e szemléletváltozást a földgáz- csóüzlet ügyében. Egyáltalán nem, mivel az amerikai kormányzat eredeti stratégiai célját - azt, hogy aláássa a különböző társadalmi rendszerű országok gazdasági együttműködését -, nem adta fel. Erre utal a három héttel ezelőtt Nyugat-Európához intézett felhívás tartalma is. Eszerint a Fehér Ház hajlandó a nyugat-európai cégek elleni szankciók feloldására abban az esetben, ha az atlanti partnerek az embargónál jobb eszközt tudnak javasolni, mellyel „a Szovjetuniót nemzetközi magatartásálnak a megváiltoztatására“ kényszeríthetnék. Amerikai részről azonban hozzáfűzték, hogy olyan javaslatokat várnak, amelyek „csak“ a Szovjetuniónak árthatnak, nem a szövetségesek érdekeinek. A kudarc tanulságai Washington általában egy-egy kudarccal végződött akciójából nem szokta levonni a tanulságokat. Pedig okulásként néhány máris leszűrhető. Szinte szállóigévé vált, de való igaz, hogy az embargó többnyire bumeráingként üt vissza, most is a Szovjetuniót vette célba, de nyugateurópai szövetségeseit találta el. A legfontosabb talán, amit a kudarcba fulladt akció igazol, hogy Washington tévedett, amikor azt hitte, Nyugat-Európát rövid politikai pórázon tarthatja. Egyrészt attól féltette partnereit, hogy a szovjet szállítások miatt fokozott függőségbe kerülnek Moszkvától. Az Atlanti-óceáin itteni partján viszont arra döbbentek rá, hogy épp az amerikai technológia miatt kerültek túlzottan függő viszonyba Amerikától, s így köny- nyűszerrel zsarolhatta őket. A jövőben bizonyára keresni fogják a módját annak, hogyan függetlenítsék magukat az amerikai technológiától. Az is beigazolódott, hogy amit szabad az USA-nak, nem szabad Nyugat-Európának. Hiszen miközben a brit, nyugatnémet, olasz és francia cégeknek megtiltották a szállításokat, ugyanakkor az amerikai mezőgazdasági minisztérium szerződésen felül hatmillió tonna gabonát adott el a Szovjetuniónak. Csakhogy a két üzlet között Reaganék szerint van egy óriási „különbség“: míg a gabonáért a Szovjetunió valutával fizet, addig a földgázért valutát kap. A megszépítve „családi perpatvarnak“ nevezett amerikai - nyugat-európai vita újólag felszínre hozta a NATO- partnerek ellentéteit, sót a tömbön belüli egyik legsúlyosabb válságot idézte elő. Várhatóan valamilyen kompromisszummal elöbb-utóbb megoldódik ez a viszály, de ez a bonyodalom is Amerika változó világpolitikai szerepének újabb jele. Reaganék képtelenek voltak európai szövetségeseiket rákényszeríteni a Szovjetunió elleni embargó követésére, s ez is az USA hatalmi korlátainak a bizonyítéka. Ahogy Nixon volt elnök írta az International Herald Tribuneben: „Az USA sajnálatra méltó, tehetetlen óriás. Nem diktálhat többé sem barátainak, sem ellenségeinek. Itt az ideje, hogy megkezdje az alkalmazkodást a megváltozott viszonyokhoz és elismerje a realitásokat.“ A lecke tehát világos: olyannak kell elfogadni a világot, amilyen, nem pedig olyannak, amilyennek ók szeretnék. Ez az embargó-ügy intő, legmegszívlelendőbb tanúlsága. Urengoji olajmezök, 1982 ősze: már mintegy 600 kilométeres szakaszon lefektették és összeforrasztották az acélcsöveket. Egy leningrádi üzemben kifejlesztett csőfektetők pótolják az amerikai Caterpillar elmaradt szállítmányait. Naponta 15 kilométernyi szakaszon fektetik le a csöveket. A munkák az ütemterv szerint folynak. A szovjet földgázszállítások 1984 áprilisától zavartalanul megindulnak Nyugat-Európába. P. VONYIK ERZSÉBET 1982. XI. 5.
