Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-10-29 / 43. szám
A leninizmus mai jelentőségéről igen heves viták folynak. Vitáznak erről a munkásmozgalomban is, mégpedig nem elvont eszmecserék formájában, hanem időszerű politikai problémákkal közvetlen összefüggésben. A munkás- osztály egyik ilyen problémája az állandó szükséglet, hogy meghatározza nemzetközi álláspontját és megválassza a szövetségeseket saját országának határain kívül. Más szóval, ez az internacionalizmus problémája. E problémát kiélezi a szó szoros értelmében minden olyan esemény, amely magára vonja a világ figyelmét, legyen az a helsinki Záróokmányt aláíró államok madridi értekezlete vagy a NATO döntése, amely azzal fenyeget, hogy Nyugat-Európát a Per- shing-rakéták és a szárnyas rakéták bázisává változtatja, vagy pedig az iráni monarchia bukása, az afganisztáni társadalmi átalakulás, a háborúellenes mozgalom rohamos fellendülése a nyugateurópai országokban, a lengyelországi válság, a salvadori polgárháború, valamint Izraelnek az a döntése, hogy bekebelezi az általa elfoglalt arab területeket... „Manapság boldog-boldogtalan a nemzetköziségre esküszik“-írta Lenin 1917. áprilisában (Lenin Összes Művei, 31. köt. Kossuth Könyvkiadó 1972. 168. old.), azt hangsúlyozva ezzel, hogy az internacionalizmus üres szólammá válik, ha nem fejezi ki a proletariátusnak és szövetségeseinek következetes osztálypolitikáját a világfejlődés, a nemzetközi élet kulcsfontosságú kérdéseiben. Mindenki, aki ismeri Lenin elméleti és politikai munkásságát, tudja, hogy Lenin szerint az internacionalizmus igazi tartalmának próbája elsősorban a következő három kérdésben elfoglalt álláspont: a háború és a béke, a társadalom szocialista átalakítása, az elnyomott népek felszabadítása. Az internacionalizmusnak ez a lenini megközelítése ma is teljesen időszerű, mivel a mostani, gyökeresen megváltozott történelmi körülmények között is ugyanez a három fő kérdés áll az emberiség előtt. Ezt szem előtt tartva próbáljuk vizsgálni annak a jelenkori harcnak néhány fontos vonatkozását, amely a munkásosztály nemzetközi összefogásáért, a békéért küzdő erők, a világforradalmi folyamatban részt vevő valamennyi erő nemzetközi szolidaritásának megszilárdításáért folyik. Kezdjük a háború és a béke kérdésével. Először is azért, mert az emberiségnek ma nincs nagyobb gondja, mint az, hogy elhárítsa a termonukleáris háborút, megóvja a világbékét. Másodszor azért, mert a XX. században a munkásmozgalomban éppen az ezzel a kérdéssel kapcsolatos álláspont meghatározásával kezdődött el az elhatárolódás az osztályinternacionalizmus és csak szavakban megnyilvánuló utánzata között. Persze egymagában az a körülmény, hogy a háború és a béke problémája fennállott akkor és ma is fennáll, még korántsem elegendő ahhoz, hogy analógiák alapján keressük a megoldását. Ezt a problémát mindegyik időszak különleges közegben veti föl, amely a gazdasági, társadalmi-politikai, társadalom-lélektani tényezők és sok más tényező bonyolult kölcsönhatása révén alakul ki. A nemzetközi munkásosztálynak mindenkor feladata, hogy pontosítsa békekoncepcióit, s így összhangba hozza nézeteit és álláspontját a kor követelményeivel. Ma például figyelembe kell venni, milyen pusztító erő rejlik a felhalmozott fegyverkészletekben, mekkora terhet rak a népek vállára a nem szűnő fegyverkezési verseny, és milyen nagy veszéllyel fenyegeti az emberiség életét. A mai arzenálok sem a mennyiségi, sem a minőségi paraméterek tekintetében nem hasonlíthatók össze a régebbiekkel. A maga módján precedens nélküli a nemzetközi erők felállása is, amely magában foglalja a többi közt az Egyesült Államok és a Szovjetunió, a NATO-tömb és a Varsói Szerződés szervezete katonai-politikai szembenállását. A hozzávetőleges katonai egyensúly a politikai irányvonalak szöges ellentétességével párosul. A Szovjetunió, a szocialista közösség többi országa minden tehetőt megtesz azért, hogy véget vessen a fegyverkezési versenynek, megőrizze az enyhülést, újabb impulzusokat adjon az enyhülésnek. A NATO harcias köreinek, mindenekelőtt az Egyesült Államoknak a képviselői viszont a nemzetközi feszültség fokozására irányuló politikát folytatnak, nagy hangon erénynek nyilvánítják a Szovjetunióval és a szövetségeseivel szembeni politikai megkeménye- dését, a legkülönbözőbb formákban beavatkoznak a szocialista államok bel- ügyeibe, ,,szankciókat“ hoznak ellenük. Mindennek tudatában levonható-e olyan következtetés, hogy a világpolitikát csak a diplomaták, a kormányok, az államok, a hatalmak, a tömbök csinálják? Levonható-e az a következtetés, hogy a dolgozóknak a tőke hatalma ellen, a szocializmusért vívott harca sehogyan és semmiben sem kereszteződik a nemzetközi színtéren lejátszódó konfliktusokkal? Ezt a logikát követve lehet-e azt ajánlani e harc résztvevőinek, hogy tartsák minél távolabb magukat a „tömbpolitikától“, a katonai-politikai világkönf- rontáció mindkét pólusától? Kiderül, hogy lehet, ha valahogyan így okoskodnak: mivel mindkét fél részt vesz a fegyverkezési versenyben, mivel mindkét felet tömbök képviselik nemzetközi síkon, együttesen felelősek a világméretű politikai feszülstégért, egyenlő arányban osztoznak a felelősségben. keresnek, amelyek lehetővé teszik, hogy kitérjenek a közelgő háború-elleni harc elől, megegyezve az osztályellenféllel a haza védelmének talaján. Miért adta ki az internacionalista Lenin a „saját kormány vereségének“ jelszavát, amikor a háború kitört? Azért, mert ez imperialista háború volt, amelyet mindegyik benne részt vevő ország burzsoáziája nem a nemzeti érdekek szolgálatában, hanem a proletariátussal szemben ellenséges saját érdekeinek szolgálatában viselt. Miért válik az Októberi Forradalom után az internacionalista Lenin „honvédővé“, a haza védelmének hívévé? Azért, mert most már a munkások és a parasztok osztályál lámának védelmezéséről van szó. Amint látjuk, a lenini irányvonal összhangban volt a nemzetközi élet valóságos körülményeivel. De a helyzet sajáAZ INTERNACIONALIZMUS NÉHÁNY KÉRDÉSE ÉS A LENINIZMUS D írta: KONSZTANTYIN ZARODOV, A BÉKE ÉS SZOCIALIZMUS FŐSZERKESZTŐJE Ilyen „békefilozófia“, amely látszólag megfelel a mai világrealitásoknak (nem véletlenül van a hangsúly a tömbökön), valóban létezik. Ez a „filozófia“ természetesén különbözik attól a „filozófiától“, amellyel az imperialista propaganda házal, és amely teljes egészében a „szovjet fenyegetésről“ szóló koholmányokon alapul, de ettől még nem válik olyan koncepcióvá, amely helyesen tükrözi vissza a világ realitását. Megáll azon a ponton, amely azt az érthető törekvést fejezi ki, hogy elhárítsák a háborús veszélyt, de nem tartalmaz semmiféle olyan komoly kísérletet, hogy válaszoljanak a kérdésre: honnan indul ki ez a veszély? Röviden szólva, nem emelkedik a tömegek spontán békeszerető érzelmeinek és követeléseinek szintje fölé. Lenin annak idején hangsúlyozta, hogy a munkások tudatos élcsapatának messzemenően támogatnia és fejlesztenie kell a tömegek ilyen követeléseit, egyszersmind ki kell adnia saját jelszavait is amelyek a helyzet tudományos elemzéséből következnek (lásd például Lenin összes Művei. 26. köt. Kossuth Könyvkiadó 1971. 284. old.). És ez arra késztet bennünket, hogy visszatérjünk a történelem lapjaihoz, figyelmesen megvizsgáljuk, hogyan alakult ki, miként fogalmazódik meg Lenin saját álláspontja a háború és a béke kérdésében. Mi az oka annak, hogy az internacionalista Lenin az első világháború küszöbén semmilyen közösséget sem akar vállalni a II. Internacionálé vezéreivel és az oroszországi mensevikekkel? Az az oka, hogy ezek olyan eszmei kibúvókat tosságaival különbözőképpen lehet számolni. A kor követelményeire hivatkozva siettek megújítani „békefilozófiájukat“ a munkásmozgalom jobbszárnyának képviselői is. Nézzük például a közéjük került Plehanovot. aki 1915-ben kijelentette, hogy „a körülmények változásával változik taktikánk is“, és ebből ilyen következtetést vont le: ha a szocialisták „a háború előtt a béke megóvása mellett voltak, ennek nem kell azt jelentenie, hogy most nem vehetnek részt... a háborúban“ (G. V. Plehanov: Az internacionalizmus és a haza védelme. Petrográd 1917. 6. old. »oroszul«)- A II. Intemado- nálé vezéreinek irányvonala ténylegesen közvetlen támogatójává vált a burzsoáziának, amely a militarizmus és a háború útján igyekezett megszilárdítani pozícióit. A leninizmus háborúellenes irányvonalának óriási szerepe volt az oroszországi munkás-paraszt tömegek forradalmi mozgalmának kibontakozásában, az Októberi Forradalom győzelmében, ami egyébként első ízben mutatta meg szemléletesen azt, hogy a békéért vívott harc elválaszthatatlan a társadalom szocialista átalakításáért folytatott harctól. Mi hát az oka annak, hogy egyfelől Lenin politikája, másfelől a jobboldali szociáldemokrácia politikája, noha látszólag egyformán figyelembe vette a helyzet sajátosságát, a lényeges, az eredményeket tekintve ellentétes volt? Az volt az oka, hogy a munkásmozgalom opportunista vezetői csupán az államváltozásokat vették észre. Leninnél viszont, mint az imént rámutattunk, az osztálykriA Vörös tér Moszkvában tórium, az osztálymegKozentes, az osztályszempont állt előtérben. A leninizmus elmélete és gyakorlata megtanította a nemzetközi proletariátus élenjáró képviselőit arra, hogy a háború és a béke problémájában meglássák a legfőbbet - a probléma osztálytartalmát. Megtanította őket arra a felismerésre, hogy a nemzetközi küzdőtér elsősorban az osztályérdekek összeütközésének, harcának terepe. Emellett korunk sajátossága, hogy fokozódik az itt képviselt osztályerők polarizálódása. Ezt a folyamatot az Októberi Forradalom indította el, amely kettéválasztotta a világot két ellentétes társadalmi rendszerre és ezzel mintegy egységes tengelyre „ültette“ az egész nemzetközi életet. Az Októberi Forradalom olyan helyzethez vezetett, írta Lenin, amikor „a világpolitikai események szükségképpen mind egyetlen középpont körül összpontosulnak“, nevezetesen a körül a harc körül, amelyet a világburzsoázia a szovjet állam és természetesen szövetségesei, a világ élenjáró munkásainak mozgalmai, a gyarmatok és az elnyomott népek nemzeti szabadságmozgalmai - ellen vív (lásd Lenin összes Müvei. 41. köt. Kossuth Könyvkiadó 1974. 159. old.). Amikor Lenin ezt írta, a szocializmus csak az első lépéseket tette egy országban. Ma már létezik a szocialista államok nagy nemzetközi családja és minden világpolitikai esemény még inkább a szocializmus és a kapitalizmus közti harc medrébe kerül. A munka és a tőke közti ezen intemacionalizálódott konfliktus fejlődése, a konfliktusban részt vevő erők harca és viszonya határozza meg a nemzetközi élet fő tendenciáinak tartalmát és lényegét. A tudományos szocializmus feltételezi az elmélet és a gyakorlat egységét. Ezek pedig egyebek között azt követelik, hogy tudjunk realisták lenni a napi politika dolgaiban. A kommunisták tudatában vannak annak, hogy a katonai-politikai tömbök létezésével számolni kell, hogy a ma körülményei között e tömbök megkerülésével és e tömböktől függetlenül nem lehet megoldani sok döntő fontosságú nemzetközi kérdést, a leszerelés, az enyhülés problémáit. De ugyanez a realizmus lehetővé teszi azt is, hogy lássuk azt az elvi lényeget tekintve különböző szerepet, amelyet az imperializmus és a szocializmus, az Egyesült Államok és a Szovjetunió, a burzsoá nacionalizmus és az internacionalizmus betölt a tömbpolitika keretei között. A dolgok realista szemlélése feltételezi annak megértését is, hogy a tömbök feloszlatásának feladata (amelyet egyébként az SZKP által meghirdetett békeprogram kitűzött) csak azzal a feltétellel hajtható végre, ha fennmarad a katonai egyensúly, s következetesen lejjebb szállítják a fegyverzetek szintjét, vagyis ha az enyhülést egyidejűleg fejlesztik politikai és katonai vonatkozásában. A kommunisták rendívül nagy felelősségérzettel dolgozzák ki békekoncepciójukat, békepolitikájukat. Internacionalista kötelességüknek tekintik, hogy helyesen orientálják a háborúellenes tömegmozgalmat, megmagyarázzák e mozgalom résztvevőinek, hogy a nemzetközi élet menete nem a „tömbpolitikának“, hanem az osztályérdekek és az osztályellentétek logikájának van alávetve. Azzal a „béke- filozófiával“, amely a társadalmi és politikai mozgalmakat a hatalmakhoz és tömbökhöz való viszonyuktól függően osztályozza és ezzel a békeszerető erők megosztása irányában hat, a kommunisták szembeállítják a világfejlődés osztályelemzését és a belőle levont következtetéseket, amelyek megmutatják, hogyan valósulhat meg ezeknek az erőknek nemzetközi összefogása pártállásuktól, ideológiájuktól, nemzeti hovatartozásuktól stb. függetlenül. Ez az elemzés fölöttébb pontosan megmutatja, hogy a háborús veszély ma is az imperializmustól indul ki, ahogy az imperializmustól indult ki az előző két világháború is, és hogy a béke védelme nemzetközi frontjának fő ereje a szocializmus. A békéért folytatott harcban a nemzetközi szolidaritás csak abban az esetben lehet érvényes, ha e két igazság megértésén alapul. És okvetlenül eredményesnek kell lennie, mert a háború és a béke kérdése, amely lényegét tekintve osztálykérdés, ma élet-halál kérdéseként áll az emberiség előtt. Most pedig nézzük, milyen próbának van alávetve az internacionalizmus a társadalom szocialista átalakításának útján jelentkező gyakorlati problémákkal, az ezen az úton elért tényleges vívmányokkal kapcsolatban. (A tanulmány második részét jövő heti számunkban közöljük)
