Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-10-22 / 42. szám
A NÉPI REALIZMUSTÓL A TÖRTÉNELMI REALIZMUS FELÉ Arany János halálának 100. évfordulójára ÚJ szú A znap, s ez pontosan Arany János halálának ötvenedik évfordulójára esett, a farkaskaland megrajzolása volt a házi feladat: néhai jó Schöpflin Géza tanárunk, az áldott emlékű Géza bácsi súlyt helyezett a művészetek között fennálló szoros kapcsolatok feltárására és alkotó fantáziánk tervszerű ébresztgetésére. A farkaskalandot, a Toldi ötödik énekének derék llosvai Selymes Péter kurta mottójából - „Az éren és nádon Miklós bujdosik vala“ - megszületett epizódját kellett színes ceruzával, vízfestékkel, tollal, szénnel megörökítenünk, úgy, ahogyan Arany János látni ösztönözte, ahogyan Arany János megláttatta. Nem voltam jó rajzoló, de szerettem Schöpflin Géza bácsit és szerettem a Toldit. Ajkam szegletében bujkáló nyelvvel, színes ceruzával rajzoltam meg a farkaskalandot, s noha farkasaim inkább hasonlítottak girhes kuvaszokhoz, mint ádáz ordasokhoz, Géza bácsi, művem megszemlélése után, első felelőnek szólított fel, s ez nagy megtiszteltetés volt. - Lám - mondta Géza bácsi, s szemén felaranylott ritka, megelégedett mosolyainak futó sugara Arany János még a rajzművészetben nem jeleskedő olvasóval is megláttatja a élet valóságait. A szó, a különös jelentőségű „megláttatás“ szó akkor hatolt el első ízben serdülő tudatomig. Talán akkor kezdett megsejdülni benne először Arany János eposzának és az egész Arany János-i életműnek valódi szándéka és célja, az, hogy Arany a Toldi-trilógiával jóval többet és lényegesebbet hozott létre, mint a sovány llosvai-krónika rusztikus, esetlen vasgyúrójának, s a valóság Olaszhonba szegődött magyar zsoldosvezérének, bizonyos Toldi Miklós nevű, a korszak tisztes és jövedelmező iparágának híven megfelelő, hetyke condottierejének népi hőssé heroizálását: Arany a magyar népmesék hagyományaiból kilépő, a nép, a valódi államalkotó elem, a boldogulásáért küzdő jobbágy-paraszt, zsellér-nincstelen megszemélyesítőjévé rajzolta és láttatta Toldit. A Toldi-család krónikája, ama Toldi Györggyel egyetemben, „ki Lajos királynál fenn a tányért váltja“, a korabeli magyar valóságot ábrázolja - a mellőzött, kisemmizett köznép és a mindenkori trón körül hajbókoló urak világának valóságát: az osztályharc gyökereit. Bizonyos, hogy ennek a feltárásnak és megláttatásnak a mozgató erői között ott szerepelt a keserűség is; a hajdani szabad, nemes hajdúk ivadékának eb ura fakó-s lázadása azok ellen, akik őseit visszaszorították a jobbágysorba; Arany János maga is céloz erre a Toldi szerelmének utolsó előtti versszakában, egy nem is rejtett, sőt, kihívóan leplezetlen lábdobbantással idézve meg a formálódó osztályharc legavatottabb tanúját, hiteles feljegyzőjét, makacs törzsöké megszemélyesítőjét, aki nem más, mint Zárt sisakon s pajzson kézbe' kivont kardú Nagyfalusi Arany, szalontai hajdú. A Toldi-trilógia nem az elkésett magyar lovagkor búcsúztatásának eposza; ahogyan sokáig hinni szerették volna, hanem a nép államalkotó nemzetté nevelésének - s egyben a költészet hitelének a próbaköve. A népi egység felé vezető út megsejtetése, a nemzeti erőkifejtés toborzója, amely - csakúgy, mint Petőfi forradalmi költészete -, más síkon, de ugyanazt a célt követve és ostromolva, 1848-hoz, a szabadságharchoz vezet. Még akkor is, ha a modell „nem a való hát: annak égi mássa“. (Mennyit zsörtölődhetett magában nagyfalusi Arany, szalontai hajdú, amikor llosvai népi-nemzeti hőshöz méltatlan anyagából neki kellett hiteles hőst és hiteles történetet kerekítenie! Körülbelül úgy, mint amikor Arisztophanész- fordításaiban, befelé kacagva, szemérmes-kedvteli mosollyal-csettintéssel egyes sorok, kifejezések alá bigy- gyesztette a maga gondos figyelmeztetését: „Obszcén!!“ Vigyázat: mázolva.) A valóság mását kellett élettel megtöltenie, méghozzá úgy, hogy kétségtelenné és vitathatatlanná tegye általa azt, ami Petőfivel és vele tör be az olvasók tudatába: a költészet népnevelő hatását, erejét - hitelét. K öltészet hitele s a való égi mássa - valahogyan úgy ütköznek meg egymással a kor vajúdásaiban, mint ahogyan a kitűnő és nagy tudású, kivételes műveltségű Négyessy László, Arany költészetének egyik legavatottabb kortárs-méltatója hibázik rá Arany gyermekkorát idéző soraiban az ellentétek társadalmi hátterére: „A kis bogárhátú viskó szentegyház vala, hol füle soha egy trágár szót sem hallott, nem lévén cseléd vagy más lakó a házban...“ Az idézett mondatnak a második fele a felfigyeltető, s abból is a „cseléd“ szó - trágár szavak nyilván csakis a cselédségtől származhattak, uraktól soha... De Arisz- tophanész, aki kifejezetten kora előkelőinek írta vígjátékait, mert csakis nekik írhatta, és Arany János, aki marokba fojtott kis kacagások kíséretében írta e vígjátékokhoz fordítói lábjegyzeteit - vigyázat! Obszcén! - ők ketten pontosan tudták, hogy a képlet évezredek óta változatlan és nagyon egyszerű: ami úri, az nemes - ami póri, az aljas... Igen, a tétel felett már a kor végzete lebegett, de a tudatban még a kor szelleme kísért: a forradalmár - mai történelmi és politikai szemléletünk tükrében is forradalmár Petőfi csaknem megszakította barátságát Jókaival, mert az feleségül vette Laborfalvi Rózát, egy ,,színésznét", egy ,,megesett nőszemélyt“. Népi egység, nemzeti erőkifejtés toborzója, Arany János a konokszép lehetetlenségre vállalkozott: egy teljes tudatlanság és tökéletes kulturálatlanság állapotába kénv- szerített „nép“ számára akart Írni. S mégis elérte célját: Toldiját utóbb (a Kisfaludy-társaság húsz aranya után: nem volt éppen Nobel-díj, de hát a toll embereit már akkor sem fizették valami fényesen) vásári ponyván árusították; ez volt a rendje, sőt - a rangja is. Hasonlatos ahhoz a ranghoz, amelyet később aggattak rá: sokáig a „legnépszerűbb ifjúsági“ írók között szerepelt a neve, akárcsak Swift-é, Defoe-é, Shakespeare-é (a Lamb-mesék révén), Cervantesé, mert noha az említettek sem voltak soha „ifjúsági“ írók, ha valakit az ifjúság és a nép a szívébe zár, egyaránt rangot jelent. A nyelv realizmusának, a kristályos tisztaságig leszűrt népnyelven át jutott el a nemzetnevelés realizmusáig. A szabadságharc alatt, a lelkes Vas Gerebennel társulva, a Nép Barátja címen néplapot szerkeszt, olyan igényes újságírói műgonddal, amilyen csak irodalmunk egészen nagy korszak-kezdeteit fémjelzi felismerhetően; a kiváló Szerb Antal találó megállapításai között is a legtalálóbb talán ez a kurta mondat: „A nyelv tisztasága ellen véteni Arany János után már egyszerűen nem lehetett". A nyelv tisztasága és a gondolat, az eszme tisztasága eggyé ötvöződött Arany életművében. Töretlen népi ereje ebből a kimeríthetetlen forrásból tudott újra meg újra megújhodni, hitet és elszántságot meríteni. A szabadság- harc nagy győzelmeire következő 1849 és Világos után, Petőfi halála után, a halálos elkeseredés és reményvesztés idején, amely Vörösmartyt, Kemény Zsigmondot elme- háborodásba, Széchényit tébolydába és öngyilkosságba kergette, Arany, maga is súlyos lelki válságokkal küzdve, a siralom országának romjain a túlélés és túlélni akarás országát kívánta felépíteni, híven az 1850-ben induló Új Magyar Múzeum első számának beharangozójához: ,,Peragit tranquilla potestas, quae violenta nequit - Megvalósítja a csendes erő, amit az erőszak nem bírt“. * É píteni akart, s ehhez az építkezéshez a legkiválóbb anyagot szolgáltatta: önmagát - kivételes tehetségén kívül kivételes műveltségét, írói képzettségét, tanult- ságát. Shakespeare müvein tanult meg angolul, Moliere- on franciául, de tanult Tassót és Ariostót is, mert hát akkoriban nem tanfolyamokon, képesített pedagógusok vezetésével, a legagyafúrtabb audiovizuális segédeszközökkel tanult idegen nyelveket a népi sarj, hanem bizony szótárral-nyelvkönyvvel a kezében rágta át magát Shakespeare János Királyán, Hamletján, Szentivánéji álmán. És aztán mind a három darabot lefordította, a sokoldalúan képzett (mondanánk ma) író virtuozitásával. (Még a művészetekben is sokoldalú volt: maga mulattatására zenélt, rajzolt, festegetett, szobrásztodon, muzsikált. Még zenét is szerzett.) Nagy alkotásai közül csak az Elveszett alkotmány és a Toldi esik a szabadságharc előtti időszakra; a Toldi estéje, a Nagyidat cigányok, a Bolond Istók, a Buda halála és a halhatatlan balladák a szabadságharc után születtek, a Toldi szerelmét három évvel a halála előtt fejezte be. Kortársai, sőt, az utókor mégis gyakran szemére vetették, hogy a közélet politikai porondján nem hallatta többé a hangját, hallgatott. ,,És Arany is hallgatt“ írja róla irodalomtörténetében még az irodalomnak és a kornak oly avatott ismerője és elemzője, Szerb Antal is, „Az Elveszett alkotmány óta egy szót sem szól, köti az osztályfegyelem“. Nos, a kegyeletsértés legcsekélyebb szándéka nélkül megállapíthatjuk, hogy élete bizonyos szakaszaiban a fasizmus mártírja, Szerb Antal is „kötődött" az osztályfegyelemhez (körülményeit és helyzetét tekintve egyebet nem is tehetett), s talán ezért veszi át Arany „hallgatásának" ezt az olykor megbocsátó, olykor megrovó elmarasztalását az elődöktől, megfeledkezve arról, hogy mégiscsak Arany írta a ,,hallgatás éveiben“ azokat a jelképes balladákat, a Ráchel siralmát, a Zách Klárát, a Szondi két apródját, amelyek félreérthetetlenül az elnyomatás és az önkény ellen szólalnak meg; a Széchenyi emlékezetét, az emlékeztetőt, és - nem a való - hát: annak égi mássa - az európai szellemiséget ostromló, tehát a hazai önkényuralom bilincseit tördelő Vojtina ars poeticáját. És A walesi bárdokat. amelynek minden sora egy gyűlölt trónszéket, egy elviselhetetlen rendszert dönget. S olykor a hallgatásnak is roppant súlya tud lenni s nagyobbat csattan, akár egy arculcsapás. Kemény Zsigmond például Ferenc József budapesti látogatásakor az „apostoli királynak“ kijáró hódolat helyett a selyemhernyó-tenyésztés időszerű kérdéseit taglalta lapjának aznapi vezércikkében. Arany „hallgatása“ mögött nem a nemesi osztályfegyelem, hanem a nemzeti, népi egység, a szolidaritás fegyelme feszült. Arany költészete egy volt a néppel és a népivel. Ezért szigetelte el magát következetesen a Petőfi- (és Arany-) utánzók „népiességétöl" (amelyet Karinthy Frigyes később oly találóan népiesch-nek nevez), s amikor a hivatalos irodalomfigyelök és irodalomtörténészek, nem választva el a konkolyt a búzától, egységesen a népi költők és a népi költészet ellen fordulnak, ezért hördül fel oly megbántottam „Nem a bundát kéne ütni, hanem aki benne van...“ Tanulmányaiban, „prózai dolgozataidban újra meg újra visszatér a nép és a nyelv, a nyelv és az irodalom összefüggéseihez. Zrínyi költői nyelvét elemezve állapítja meg, hogy a Szigeti veszedelemben „a századokon át bizonyos költői formába verődött nyelv töredékei úgy hevernek, mint titáni kézzel összehányt szikladarabok“. Arany rendet teremtett a töredékek között és harmóniát a titáni szikladarabok, a költői nyelv - a magyar irodalmi nyelv világában. Igen, tudjuk, hogy az emberiség fejlődésében nem a nemzeti nyelv a legdöntőbb tényező - még a nemzeti mozgalmak, társadalomformáló forradalmak történetében sem az. Tudjuk és nem felejtjük el, hogy a magyar szabadságharc lobogói alatt az angol Guyon, a lengyel Bem, Dembinszky, a szlovák Benyicky küzdött, az aradi vérpadon, a tizenhármak között, az osztrák Leiningen, a délszláv Damjanich halt meg a szabadságért, s tudjuk és nem felejtjük el, hogy a magyar szabadságharcot Marx és Engels politikai felfigyelésén kívül, egy Heine nevű német, egy Ibsen nevű norvég üdvözölte elsők között, de arra is emlékeznünk kell, hogy a bolgárok szabadságharcát egy Arany János nevű magyar költő üdvözölte az elsők között Plevna című versében, mert Ki zsarnok volt s Európa réme, Most ezt nagy rémtől menti meg, S a népszabadság szent nevébe’ övé a zászló, mely lebeg. A népszabadság szent nevében. Nem véletlen, hogy a sorstárs-népek költészetében a késő kortárs, Pavel Országh Hviezdoslav, korunk költészetében Ján Smrek rezonált Arany költészetére a legma- radéktalanabbul - úgy, ahogyan Arany János rezonált egykor a nagy orosz realistákra, mindenekelőtt Gogolra, akinek Köpönyegét ő fordította elsőnek magyar nyelvre, s akinek elesett hőse annyira megragadja, hogy fanyar humorral és kötekedő öngúnnyal tőle kölcsönzi egyik írói álnevét, évekig előszeretettel jegyezve cikkeit, tanulmányait a Köpönyeg Akakij Akakijevicsének nevével. Aztán - még gyorsan létrehozza a korszerű irodalmi folyóiratok alapjait, megindítja a Szépirodami Figyelőt, amelyet később Koszorú néven szerkeszt tovább. írókat, költőket - utódokat nevel, s közben - a szellem fáradhatatlan, de a test lankad - egyre gyakrabban keresi fel Karlovy Vary gyógyforrásait. A Kisfaludy Társaság igazgatója, az Akadémia tudós titkára, a „Tamburás öreg úr” elfáradt. De ezt is férfihoz, emberhez, költőhez méltón tette: a Vörös rébék és a Tetemrehívás bravúros balladáival, a Civilizáció fanyar szisszenésével s a búcsúval, a Toldi szerelmével. A szabadságharc alatt nemzetőr volt, a szabadságharc után a nemzet őre, a népi tudat, öneszmélés és lelkiismeret őrzője lett. E z a férfitípus volt az - írja róla Krúdy Gyula -, amely Magyarországot fenntartotta, téli sarat elbíró csizmában viselte el a megpróbáltatásokat, zsoltá- ros hittel bízott a jövendőben, és halk rajongással gondolt a nemzeti ideálokra. Ez az embertípus őrizte meg helyét a földrészen a kő szilárdságával, a só nehézségével és a tölgyfa életkorával“. RÁCZ OLIVÉR 1982. X. 22.
