Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-07-09 / 27. szám
H ogyan találjuk meg a legrövidebb utat kortársaink eszéhez és szívéhez? Mit tegyünk, hogy művészetünk megfeleljen a kor szellemének és igényének? Természetesen valamennyien tisztában vagyunk a színház hivatásával, rendeltetésével, s azzal, hogy mit vár tőle a néző. Mégis minden új ősz, minden szezon- kezdet kérlelhetetlenül felveti ezeket az örök kérdéseket, és új fele letet vár rájuk. Ilyen a színház: ma szűknek érzi a tegnapi kereteket és holnapra szétfeszíti a maiakat. Eljátszhatunk minden színdarabot százszor vagy akár ezerszer is, de elképzelhetetlen, hogy kétszer egymás után azonos előadást hozzunk létre. Élő emberek kapcsolatba lépnek más élő emberekkel - mert ez egy színházi előadás lényege -, és ez a kapcsolat egyedi és megismételhetetlen, mint maga az élet. (...) Az utóbbi időben mind gyakrabban hallhatjuk a panaszt, hogy a színház levetette ugyan a régi sablonokat, de helyettük újakat vett föl. Ennek bizonyítására hosz- szú lajstrom van kéznél: a hiányzó függöny, a jelzett díszletek, vetítéses megoldások, a forgószínpad. Az elmúlt néhány esztendőben a színjátszás bizonyos fokig valóban uniformizálódott; ez egyrészt korszerű kifejezőeszközök kereséséről tanúskodik, másrészt viszont azt az ismert igazságot támasztja alá, hogy az újítás gyakran epigonizmust szül. Sikert arat egy előadás, amelyet, tegyük fel, függöny nélkül játszottak, erre néhány rendező - helyesebben színházi iparos - úgy találja, hogy a „függöny-nélküliség“ a siker titka, és berendezkedik az idegen ötlet „sorozatgyártására“. De nekünk, szakembereknek meg kell értenünk a jelenség lényegét, és számot kell vetnünk azzal, hogy a rossz előadásokban nem a függöny, hanem a mély gondolat, az önálló művészi mondanivaló hiánya zavar. Ha a függönyön olyan sok múlna, a problémát egykettőre megoldhatnánk: néhány méter plüss, és a felületes szemlélő mit sem lát az előadás komoly hibáiból. Nem szabad a formát a tartalomtól elszigetelten vizsgálnunk. A kifejezőeszközök önmagukban véve sem nem jók, sem nem rosz- szak: minőségüket az határozza meg, hogyan juttatják érvényre a darab alapeszméjét, a mú mondanivalóját, az író gondolatmenetét, világképének sajátosságait és költőiségét.(...) Ha az előadásból hiányoznak a tiszta és mély gondolatok és az egyéni művészi koncepció, akkor jönnek a sablonok. Csak kontár munka születhetik, ha a színházat nem az eleven élet igazságának és költőiségének keresése foglalkoztatja, ha a művész nem a való életből veszi megfigyeléseit és elgondolásait, hanem másodlagos, irodalmi képzettársításokkal él. A színháznak van egy „ellensége“. Ébresszenek csak fel az éjszaka kellős közepén egy rendezőt; az anélkül, hogy a szemét kinyitná, megnevezi az „ellenséget“. Ez nem más, mint a dráma- irodalom. Két és félezer év óta - azaz pontosan, mióta a színház létezik - a drámairodalom akadályozza a színházat, hogy a legmagasabb csúcsokra hágjon, örökké „lemarad“, soha „nem éri utol a rohanó időt“, egyfolytában „nagy az adóssága“, „nem tud lépést tartani“, „hátul kullog“. így van ez most is. Ha a Télapó hozzám vagy bármelyik kollégámhoz hirtelen betoppanna, és megkérdezné, milyen ajándékot húzzon elő a puttonyából, kórusban, habozás nélkül ezt válaszolnánk: egy jó színdarabot. Azt a rég vártat, azt az egyetlenegyet, amelyben minden szó a helyén van, amelyben a gondolatok szabadon szárnyalnak. Amely egy lépéssel Georgij Tovsztonogov közelebb viszi a színházat és az embereket a szellem szépségéhez és harmóniájához. (...) Mai színdarab és jó színdarab - e két fogalom korántsem azonos. Itt, mint minden jelentős dologban, a legfontosabb a hozzáértés.' Az a színdarab, amely lényegénél fogva - nem pedig külső jegyeiben - korszerűtlen, véleményem szerint a néző számára érdektelen. A XX. század közepének emberét, akár akarja, akár nem, napról napra elárasztják az információk: az újságokból, a könyvekből, a rádióból, a filmekből, a televízióból és persze a mindennapi életből. A drámaírók azonban - ki tudja, miért - nem veszik figyelembe a nézők tájékozottságát, ezért müveik nemegyszer antiintellektuálisak, bár gyakran mai témákról, mai hősökről, például fizikusokról szólnak. Még kiváló, elismert drámaírók tolla alól is kikerülnek színpadi hősök, akik gyakran talán valóban létező, de a párt és az állam által már megoldott vagy legalábbis észrevett konfliktus felvetésével bajlódnak. A művészet csak akkor hathat az életre, ha mélyre ás le, ha rejtett tendenciákat hoz felszínre; ha azonban nem tart lépést az eseményekkel, akkor, véleményem szerint, elveszti a nép életéhez fűződő szerves kapcsolatát, s legjobb esetben plakát vagy kiáltvány lesz. Rendkívül aggaszt, hogy gyakran találkozom a művészet társadalmi szerepének leegyszerűsített értelmezésével. Az rendben van, hogy Gorkij- darabot állított színpadra - mondják egyesek -, de mikor mutat már be olyan színdarabot, amely segítséget nyújt nézőinknek mindennapi problémáik megoldásához? Véleményem szerint nem szabad a színház szerepét ilyen utili- tárius módon értelmezni. Nehéz olyasmit követelni, hogy a néző egy színházi előadás után azzal állítson be munkahelyére, hogy most megvalósítja a színpadról elhangzott tanítást. A mai nézőnek jogában áll az igazi összetettséget számonkér- nie. Ha kapásból el tudjuk mondani, miről szól egy színdarab; ez azt jelenti, hogy a mú nem dicsekedhet különösen gazdag tartalommal. Mert lehef-e a Háború és béke-ről azt állítani, hogy az csupán egy hazafias téma kibontakozása? Abban a pillanatban leegyszerűsítjük Tolsztoj müvét, elsikkasztjuk lényegét, értelmét A művészet a legszentebb értelemben vett propaganda. De a legszentebb értelem nélkül nincs művészet. A művészet nem szorítkozhat pusztán ismeretterjesztői vagy népszerűsítői feladatkörre (e célra vannak a propagandistának más formái). A mű /észet nem művészet, ha nem hatol a gondolkodás bonyolult szféráiba, ha a filozófiai mélységet szimpla moralizá- lás, utasítgatás váltja fel.(...) ... A színháznak van egy barátja. S mi mindannyian: drámaírók, rendezők, színészek, díszlettervezők, zeneszerzők és a bonyolult színházi üzem többi munkása, senkik és semmik vagyunk, ha ő nem áll mellettünk. Ez a barát - a mai néző; az emberek, az a sok ember, akik itt és most megteremtik a tünékeny és gyönyörű varázslatot, amelynek színház a neve. Az emberek személyes, eleven részvétele az alkotás folyamatában - ebben gyökerezik a színház léte, e gyökerek táplálják, ezek biztosítják örök virágzását. Különbözőképpen alakul a nézőtéren ülők kapcsolata azokkal, akik a színpadon vannak, különbözőképpen értik őket. De alapvetőnek fogadhatjuk el azt a tételt, hogy minden színház olyan nézőt kap, amilyet megérdemel. A színház legsértőbb és legigazságtalanabb tévedése az, hogy nem bízik a nézőben. A mai színháznak nemcsak színesnek, emberinek kell lennie, hanem okosnak is, mert kortársai lelkivilágát formálja. Ezért, ha munkánkban helyes úton járunk, nem kell félnünk attól, hogy nem értenek meg. A nézőtéren okos barátok ülnek. Vitatkozhatunk, nézeteink és ízlésünk eltérhet, különböző, váratlan utakon indulhatunk el az elismertetés felé. De van egy nagy igazság és egy nagy talány: minden ízlés egymásra talál, minden rokonszenv egyesül az igazi művészet színe előtt. SZEKERES ZSUZSA fordítása (Részlet) Ősi formák születési helye A színjáték esetében ez a szabadtér és az utca Nem azonos a kettő, bár vannak állandó nyári színházak, ahol békésen megférnek egymás mellett. Sőt, a Szentendrén néhány évvel ezelőtt látott Templom téri Játékok, amelyek a piaci, utcai játékok ösiségéből vétettek, időben megelőzték a Szentendrei Teátrum rögzített nézóterü, ám mégsem hagyományos szabadtéri színelöadásait. Itt szerves egységet teremtett a commedia deli’arte szellemében fogant amatőr csoportok játéka és a hivatásos színészekből verbuválódott alkalmi társulat produkciója. Vannak olyan szabadtéri színházak, ahol a játéktér és a nézőtér formáját már a kezdetek során meghatározták, s a későbbi változások csupán a méretek növelésére korlátozódtak. Hazánkban inkább ennek van hagyománya, bár a lehetőségeinkhez képest kevéssé használjuk ki a nyári színházak létesítését. A legismertebb - kétséget kizáróan - a Karlstejn várában évröl-évre lovagi és történelmi drámák bemutatására megnyíló szabadtéri színház. Ugyanígy Cesky Krumlov kastélyparkja is kínál lehetőséget. Szlovákiában tudomásom szerint csupán a zvoleni vár reneszánsz udvarán létesített nyári színház várja a látogatókat, s a műfajilag vegyes műsort - többek között színjátékok is - kínáló bratislavai Kulturális Nyár. Bár a hazai turisták máshol is szívesen néznének végig egy-egy szabadtéri szinelöadást, egyelőre többet nem kínálnak a színház művelői. Sokan utaznak külföldre is. Mondjuk Jugoszláviába, ahol Dubrovnikban egész náp árusok hangja hallik a városka terén, de estére Európa egyik leghangulatosabb piactéri szinjátéka kezdődik meg. A szomszédos Ausztriában a Max Reinhardt kezdeményezte Salzburgi Ünnepi Játékok vonzzák az operakedvelöket A távolabbra vetődök a veronai arénában, esetleg a görög epidauroszi amfiteátrumban gyönyörködhetnek világhírű együttesek produkcióiban. Franciaország Avignonban kínál színházi élményeket. Közép-Euurópa szabadtéri játékai között egyik legnagyobb szabású a méreteiben is lenyűgöző Szegedi Szabadtéri Játékok. A több mint fél évszázados rendezvény az opera, a folklór-bemutatók és a történelmi drámák bemutatásával szerzett népszerűséget. A Magyarországra utazók ezen kívül is több nyári színházat látogathatnak meg. Pécsett állandóan üzemel egy ilyen, ugyanígy a Gyulai Várjátékok, ahol az ismert téglavár udvarán komédiáznak a legismertebb színészek. Kuriózum-számba megy a Fertörákosi Barlangszínház, ameiyben görög klasszikus remekművek szólnak a közönséghez. Kisebb-nagyobb előadásokat tartanak még Egervárban, a keszthelyi Festetics-kastélyban, a szombathelyi Isis-szentélyben, s nem utolsósorban a budapesti Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Egyre több olyan szabadtéri előadás születik, amely az adott környezetet a legmesszebb menőkig figyelembe veszi, belekomponálja a produkcióba. Ilyen a bemutatott darabok egy része a Zvoleni Várjátékokon, de történelmi hűséget hordoznak a karlstejni vár bástyáin játszódó jelenetek is. Szentendre templomterének is megvannak a környezetből eredő értékei, amelyet egy-egy előadásba szervesen illesztenek. Sajnos, még ennél is kevesebb a hagyományos értelemben vett utcai színjáték, pedig amatőr együtteseink (őket említem, mivel kevés hivatásos társulat vállalkozik rá) közül néhány leg- nagyob sikereit éppen az utcán, vagy a piactéren előadott népi komédiákkal aratta. Az utca emberével kerülnek így közvetlen kapcsolatba, s ha esetenként tudatosan figyelik reagálását, önmaguk szinjátéki eszközeit formálhatják, gyarapíthatják ily módon. De mindenekelőtt: leomlik a fal, amely nézőtér és színpad között még a szabadtéri játékok némelyikén is „felépül“. (d-n) Július 10-én és 11-én mutatja be a Banská Bystrica-i Tajovsky Színház operatársulata a Zvoleni Várjátékokon Verdi Álarcosbálját (felvételünkön jelenet a dalműből). Ezzel az előadással zárja kapuját Szlovákia legnagyobb nyári szabadtéri színházi rendezvénye, amelyen az idén három színmüvet és négy operát mutattak be. (Karol Miklósi felvétele) ÚJ SZÚ 14 1982. VII. 9.
