Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-10-08 / 40. szám
APEK ppal ezelőtt Dr hétköznap blaküveghez ellegzetesen amelynek tüneménye- tozékai első- urc/onyasze- arjúkaszálás a fakoronák jmölcskerté- isedett vala- ! a tenyerét, íz elrobogó sgész vidék in meg volt emberekkel ektárra eseti aga dolgával k magában vagy kapá- i darab föld- ;nap. /a«i, s egész 3/ nem egyes ' csoportokat mészetesen, ólnak a gya- nkább) üldö- jtánunk néz- 'részt az időt, ágot juttatja idulókat illeti, i verődnek, *1 szállingóz- ának kedvelt i vasárnap ul elő. A vo- , alatta a ki- ybeli futball- i fehér-zöld sak rakjátok iy csapat ifjú tekkel halad templom ka- éllik, a falu i állva legé- és jól mulat- a. Egy lapos ellettük egy- távolabb báron lécekből - ahá, lóver- nolyan hely- úton egy kis n, sportmez- st állnak fel sgy motorke- az ország- Dáros tapos- 3gy sportpá- ihol a táma- llenfél kapu- i labda? - de s mintha el- zalag. Adjon isten, erdőszélen üldögélő szerelmesek, sose zavartassátok magatokat. Amott meg tűzoltók, zenekarral, fújják trombitáikat, és menet, indulj! Masíroznak a kocsmába. Anyókák jönnek a templomból - hát már vége a misének? De ott búcsú vagy vásár lehet, nagy esemény, vásári bódék, körhinta, hamisan felvisít a zenegép, de már elmaradt mögöttünk a hang, mintha a szél vitte volna el. Egy ház előtt pipázó öregember üldögél, elhagyatottan bámul maga elé. Nem, ez nem így volt az ő fiatalkorában, most minden csupa hiábavaló haszontalanság... Nem, bácsikám, ez azelőtt valóban nem így volt, legalábbis nem ilyen mértékben. De mit lehet tenni, ma már ez is ugyanúgy hozzátartozik a tájhoz, mint a szántás vagy az aratás. Ma már az Úristen se parancsolná így az embernek: Hat napig dolgozz, a hetedik napon pihenj meg. Inkább ilyenformán beszélne: Mit is kezdjek veled, ember? Tudod, mit, egyezzünk meg: hat napig dolgozz, gör- nyedezz, nagyobbrészt egyedül végezd a munkádat, mint ahogy egyedül vagy akkor is, ha fáj valamid; de a hetedik napon alkoss, csoportokat. Lépj ki magányodból, és legyen belőled pár, család, közösség vagy tömeg, a templomban, a téren vagy a sportpályán. Ezt a napot vasárnapnak nevezzük. Most pedig eredj, imádkozz, vagy játssz a társaiddal, én majd nézem, ámen. Amikor az ember néhány száz kilométeres területen, vagyis nagyban látja a vasárnapi tájat annak minden pezsgésével együtt, azt mondaná, ez mind abból a szükségletből következik, hogy az ember ne legyen egyedül, legyenek társai, éljen közösségben. A hétköznap a munkáé, az pedig elszigeteli egymástól az embereket; a vasárnap azokat a dolgokat illeti meg, amelyek az embereket társítják. A labdarúgás is, a körhinta is szociális rítus. Hiába dohogsz, bácsikám, az ember társak után vágyik, s ahogy a nap alvással fejeződik be, a hét az emberek társulásával. S talán a sport meg a szórakozás sem csak a testet szolgálja, hanem a közös lelkületet is, ámen. (1933) MAYER JUDIT fordítása Tizenhat éves koromban sápadt, ideges kamaszfiú voltam. Szüleim ezúttal is, mint minden szünidőben lelkész nagybácsimhoz küldtek vidékre nyaralni. Anyám fivére ősz hajú jóságos férfiú volt, aki - mióta az eszemet tudom - mindig a Gummersdorfi Egyházközösség élén állt. Anyám minden tekintetben alkalmasnak találta öt az én éretlen, rosszra hajló természetem jobb irányba térítésére. Reményeit mindenekelőtt nagybácsim házvezetőnőjének szigorúságára építette, akinek azóta már csak feltüzött kis kontya maradt meg az emlékezetemben. Nénikémnek szólítottam, bár Ádámon és Éván kívül semmilyen rokoni kapcsolat nem volt közöttünk. A lelkészházban szigoró rend uralkodott. Anna néni nemcsak a házat tartotta rendben, hanem meghatározója volt nagybácsim életének is. Hogy ott tartózkodásomnak valamilyen hasznát vegyék, megbízott az egyházi hivatalba érkezett levelek megválaszolásával. Többnyire az elköltözött családok őseit kellett felkutatnom. Akkoriban olyan időket éltünk, amikor a származás még a tisztességnél is fontosabb volt. Sokan néztek nagyrabecsült elődeik körmére, abból a meggondolásból, hogy fajtisztaságukat igazolják. Érthetetlen volt számomra, mennyien akartak új emberré válni, ha kiderült, hogy őseiket Wallensteinig, vagy esetleg még távolabbra vissza tudták vezetni a családfa megszakítása nélkül. így lett feladatom, mint valamilyen különleges kertésznek, a családfák ápolása. Lelkész nagybácsimtól minden ősért, akit a dohos templomkönyvben felkutattam, 60 pfenniget kaptam. Azokért, akiket a harmincéves háború előttig vissza tudtam vezetni, 1 márka ütötte a markomat. Nem tudom, felmerült-e benne, milyen kísértésnek, milyen lelki' vívódásoknak tesz ki? Be kell vallanom, néhány esetben engedtem a csábításnak. Hidegvérrel olyan új nemzedékeket teremtettem, olyan új láncolatokat, amelyeket az elhaltak földi életükben sohasem élvezhettek, de tudtukon kívül járultak zsebpénzem csekély növeléséhez. Munkám fokozatosan szórakoztatni kezdett. Már akkor is csináltam volna, ha anyagi érdekek nem fűznek hozzá. Mielőtt az évszázadokban visszalapoztam volna, áttanulmányoztam a beérkezett leveleket. Már ez is élvezetet okozott. Először a fejlécet és a megszólítást vettem szemügyre. A Főtisztelendő Úrtól a szerényebb Lelkész Úrig sokféle változattal találkoztam. De az is előfordult, hogy a megszólítás teljesen hiányzott. Megvizsgáltam a kérések hangvételét is. Ugyanolyan sokféle volt, mint a megszólítások. Az utolsó szavak, a búcsúzás és a köszönés különleges súllyal estek latba, mert ezek jellegétől tettem függővé a választ. Ha egy ájtatos, krisztusi „Isten fizesse meg“, vagy „az ég áldja meg“ kifejezés zárta a sorokat, s ha e szerénységnek megfelelt a levél stílusa is, akkor szívesen láttam a már említett jóindulatú családfamódosításhoz. De ha már a megszólítás is hiányzott, ha elmaradt a kívánt alázatos hang is, ráadásul kinyilvánult a germán faji felfuvalkodottság, s a név előtt ott díszelgett az egész akkori őrület jelképe, az ostoba „Heil“ szó - mely népünk jövendőjét végzetessé tette - akkor, már bocsánatot kérek, de olyan düh fogott el, hogy azonnal cselekednem kellett. Ilyenkor általában becsuktam a padlásszoba ajtaját, hogy ne zavarjon senki, és kedélyállapotomtól függően vagy elvágtam a családfa gyökerét, vagy lenyisszantottam néhány levelét. Megszakítottam a vörös folyam áradását, mely évszázadokon keresztül csordogált, egész generációkat taszítottam a meg nem születettek homályába, s ezáltal a levélíró csak szerényebb lombozaté családfához jutott. Nem tagadom, igazságérzetemet is kielégítettem ezekkel a vállalkozásokkal, s örültem, hogy hatalmamban áll nemzedékek sorát a szó szoros értelmében egy tollvonással megsemmisíteni. Egy alkalommal bizonyos Klaaps úr levelén különösen felháborodtam A levél fejlécén a tartományvezetők szokásos irodai jelzése látszott. A tartalmát átfűtötte az az ostoba, büszke hang, amit ki nem állhattam, már csak azért sem, mert engem otthon a kékszemü érzület ellen neveltek. Ekkor ördögi ötletem támadt. Csak így tudom nevezni. Ezúttal nem vágtam el a családfa gyökerét, ellenkezőleg: megnyújtottam, jó hosszan visszafelé. Hogy a megboldogultakkal szemben ne legyek igazságtalan, az ük-ük-ükapától kezdve átjavítottam a neveket is. Klaaps úr levelében tehát Siegfried helyett Salamon, Dagobert helyett Daniel, Arnold helyett Áron, József helyett pedig Józsua állt. Kissé remegve nyújtottam át a bácsikámnak, hogy írja alá. A nehézségek elkerülése végett, ha előérzetem nem csal, nemsokára jelentkezni fognak - a templomkönyvben is átírtam a neveket. Nem volt könnyű munka, elhihetik. A lapok nemcsak hogy megsárgultak az idők folyamán, de a szerzők fejlett szépérzékről tanúskodó írása egyáltalán nem hasonlított az én sajátságos írásomra. Egy hétig minden nap ezt gyakoroltam. Aztán kikevertem egy olyan tintafélét, amilyet régen használtak, és hozzáfogtam az eredeti írás gondos eltüntetéséhez. A gyakorló íveket, melyeket erre a célra egy üres templomkönyvböl szereztem, a főpróba után elégettem. Már csak az volt hátra, hogy dobogó szívvel hozzálássak Klaaps úr nemzetségének tetszésem szerinti megalkotásához. A tintát felitattam egy általam újonnan felfedezett porzó eljárással, a kézírást egy gyertya lángjánál megsárgítottam, ráfújtam egy kis pókhálóport, ezt közvetlenül a padlásról szereztem be, és már készen is voltam. Elégedetten szemléltem művemet, még az én tapasztalt szemem sem talált hibát. Nem kellett sokáig várni, a tartományvezető irodájából gyorsan megérkezett a második számú levél. Bácsikám a politikai helyzetre való tekintettel homlokát ráncolva továbbította hozzám. A levélíró - természetesen nem maga a tartományvezető - felháborodásának hangot adva az „elképesztővel“ kezdte, a „család becsületével“ és a „faji és vérségi öntudattal“ folytatta, tévedésről beszélt, de nem zárta ki az irigység és az intrika lehetőségét sem, mely az illető úr politikai karrierjét szándékozik gátolni. Végül azzal a fenyegetéssel zárta, hogy Klaaps úr a következő napokban „saját személyében“ (mintha más személyében is megtehetné) jelenik meg, és a helyszínen óhajt tájékozódni.- Mit szólsz ehhez? - kérdezte bácsikám. Azt válaszoltam, hogy vigasztalódjon, ha Klaaps úrnak a vér szava semmit nem jelent, ha elődeinek a furcsa vezetékneve semmit nem sugall, akkor bizony neki magának kell a könyv fölé hajolnia, hogy feketén, fehéren meggyőződjön az igazságról. Magabiztos viselkedésem ellenére bácsikám aggodalommal nézett a látogatás elé. Én hasonlóképpen, miért is hallgatnám el. Már estefelé járt az idő, mikor egy autó állt meg a ház előtt. A sofőr kinyitotta az autó ajtaját és megjelent egy barna öltönybe préselt hájas test. A ragyogóra vikszelt csizma, a húsos rózsaszínű arc olyan érzést keltett, hogy ez akár Klaaps úr is lehetne. Megvárta, míg a sofőr egy bájos, nyáriasan öltözött hölgyet is kisegít az autóból, aztán már masírozott is a plébánia felé. A könyvtárszobában a nagybácsim elismételte mindazt, amit a levélből már úgyis tudtak. Amikor pedig kijelentette, hogy ami az ősöket illeti, azokért egyedül én vagyok a felelős, Klaaps úr megkönnyebbülten nevetni kezdett, feltehetően azt gondolta, velem könnyebben elbánik. Ám én egyáltalán nem bocsátkoztam vele vitába, hoztam a templomkönyvet, és bár pontosan tudtam a helyet, hosszú ideig lapoztam, végül felütöttem a barna vendég előtt a bosszúságot okozó lapot. Föléje hajolt, vizsgálódott, nagyon sokáig nézegette, míg a homlokán verejtékcseppek nem kezdtek gyülekezni, aztán felegyenesedett és csak ennyit nyögött: végem van. A Salamonok, Dávidok és Józsuák még sírjukban is képesek voltak kidobni őt a nyeregből, s a tartományi helyettes posztja, melyre kilátása volt, elérhetetlen távolsáqba került, de ami egy Salamonnal vagy Áronnal a családfa gyökerén érthető is. Kurta, szitkozódó mondatokkal adott hangot érzelmeinek, olyan stílusban, amilyet hivataljainkban ma már - hangsúlyozom, hála istennek - nem használnak. Klaaps úr nem haragudott, csak meg volt ijedve. Aztán minden átmenet nélkül a bácsikámat is, engemet is faggatni kezdett, nem látunk-e valamilyen lehetőséget ennek a szégyennek az eltitkolására, nem lehetne ezeket a neveket valahogy elsikkasztani, igen elsikkasztani, mondta.- ön elvárja tőlünk - szóltam -, hogy a templomkönyvet meghamisítsuk? Úgy látszik, elfelejtette, milyen házban van. - Még kisebb lett a széken, arca elvesztette rózsaszínű frissességét, levegő után kapkodott, és kérlelni kezdett. Megalázkodva rimánkodott. A bájos szőke hölgy, aki egyébként a titkárnője volt, visszaült a székére, s intett, hogy maradjak kemény, ne engedjek. Ennek az okos, politikailag is előrelátó lánynak köszönhető, hogy végül is nem hátráltam meg a jajveszékelő, alaposan beijedt alak elől, aki hol a bácsikámhoz fordult, ö azonban csak a vállát vonogatta, hol hozzám.- Sajnálom, Klaaps úr - mondtam. És mikor belátta, hogy semmit sem érhet el, felállt, könnyedén meghajolt, és fájdalmas arccal csak ennyit mondott: - Isten áldja, tisztelendő úr! Aztán kiment. Azon az éjszakán nagyon rosszul aludtam. LENDVAY TIBOR fordítása PETRIK JÓZSEF N Égre nézve Szeretem nézni az eget, derűs-borús szeszélyeit s csodálom, ha az éj fölé csillaghímes subát terít. Nem hiszem, hogy a messzeség köztünk örökre vont határ, humuszos szűzföldnek veszem, amely megművelésre vár. S ez nem önző költői kép, az éggel sem hivalkodom, felszabadult agyamnak im bátorságot adott korom! S hiszem is, egyszer megszűnik az ős határ, a messzeség, s a Föld népének adja majd tenger kincsét, fényét az ég.- De míg a csillagokba fel életet, embert oltanánk, itt küzdünk meg az életért, itt vár még férfiharc reánk. Életem, álmom tiprom el, ha ebből részt nem vállalok - őrt állok, míg hívogatón néz le az ég s a csillagok. * A vers közlésével Petrik Józsefet kö- szöntjük, 50. születésnapja alkalmából Csotó László: Lovasok v
